A politikai agyrohasztás summája

Ugyanúgy igaz ez, ahogy közhely is, de harminc évvel ezelőtt még úgy voltunk vele, hogy a frissen demokratizálódott Kelet-Európában még bármi lehet, még lehet egy jobb világ, jobb élet, s a demokrácia tényleg lehet még egy irány, amibe az elmúlt 45 év rombolásait helyretehetjük, újraépíthetjük. Érdekes módon ennek a naiv elképzelésnek a naiv mivolta akkor ütközött csak ki, amikor 2003, de inkább 2004 táján már nyilvánvaló volt, hogy a demokráciaexport mint olyan működésképtelen koncepció. Eleve kételyek merültek fel, hogy ez a folyamat lerövidíthető-e. Most már tudjuk, hogy nem: ahogy egy Pandzsír-völgyi kecskepásztor sem lehet egyik napról a másikra politikailag és szociálisan érzékeny demokrata élharcos, úgy a kelet-európai néplélek is fogékony maradt a kontrollra, az irányíthatóságra, a terelhetőségre. A közösség sokkal inkább egy nyáj, ahol nem egyének csoportosulnak, hanem részegységek, levetkőzve az egyéni gondolkodást és az individuumot. Sokszor mondták – főleg a kirakat konzervatív, szélsőjobb (lefordítom NER-beszédre: keresztény-konzervatív) oldalról –, hogy az individualizmus megöli a közösséget, megöli a társadalmat. Holott a társadalmat eleve egyének hozták létre, a törzseket egyének fűzték egybe, hogy a sumér városokat aztán egyének lakják, akiknek viszont a nyakukba ült a király, aki kinyilatkoztatta ilyen-olyan isteni kötődését. 

Ma a „hívek” ugyanúgy az isteni kinyilatkoztatást rebegik a maguk falusi templomjáró szintjén arról, hogy ezt vagy azt a vezetőt a jó Isten küldte. Mintha el sem telt volna négyezer év. A kereszténység népbutító hatásai, majd a felvilágosodást követő „izmusok” tobzódását követően a politika a huszadik században valóban egy annyira összetett valamivé vált, ami eleve korlátozza a megértést, az áttekintést azok számára, akik nem edukálják magukat – arról ne is beszéljünk, hogy a rendszerváltást követően milyen reneszánsza lett a tudományos sarlatánoknak, ezt a reneszánszt követte a Covid-járvány alatti/utáni második ébredés. Ezen sarlatánok ma a parlamentben ülnek Szlovákiában. 

De ami a lényege okfejtésemnek, hogy a politikai gondolkodást átfűző vallási áhítat lett az az eszköz, ami hatalmon tartja a Ficókat, Orbánokat, Putyinokat, mert a szellemi önfeladást sikerült megmarketingezni annyira, hogy az egyének a logikát, erkölcsöt, józan észt kukázva hergelik egymást saját családjuk ellen is. A politikai „harcossá” váló kisnyugdíjasok, nagymamák és fanatizált hívek most a másképp gondolkodókat úgy küldenék máglyára, mint a vélt boszorkányokat 300 évvel korábban. Mindezt a keresztényi felebaráti szeretet szellemében természetesen, miközben nem tudatosítja ez a tömeg, hogy már rég nem egyének, hanem csak békák, a víz pedig felforrt.