A nacionalisták szimpátiája

A Kárpát-medencében a Magyarországgal szomszédos államokban az utóbbi években végbement egy nagyon sajátos politikai-társadalmi átrendeződés. Magyarország „szabadságharca” miatt a sarkos, fősodortól elütő különvéleményeket előszeretettel hangoztató Orbán közkedvelt ikonná vált, sőt az olyan politikusok szemében is népszerű lett, mint az egyébként kimondottan magyarellenes George Simion, de nem kell ennyire messzire mennünk – Robert Fico, Andrej Danko szintén probléma nélkül azonosulni tudnak a magyar miniszterelnök nézeteivel.

Ez a szimpátia azonban nem terjed túl a kellemetlen, mindenbe beleugató nyugati intézményekkel szembeni ellenállás témáján, és megáll az országhatáron. Attól, hogy valaki kedveli a magyarországi kormányfőt, egy cseppet sem lesz toleránsabb például a saját magyar kisebbségeivel. Ez a fajta elnézés még csak Orbán mondanivalójából sem következik: a nemzetállamok szuverenitásának hangsúlyozása pont az, amit a szélsőségesek is hallani akarnak és elfogadnak. Ha lehet, a hazai, köztük a kisebbségi ügyek kezelésébe ne szóljon bele semmilyen külső szereplő, hagyják azt a parlamentre és a döntéshozókra! – gondolják a régióban. Hogy ez mennyire káros felfogás néhány csoport, például a határon túli magyar közösségek szempontjából, azt a saját bőrünkön érzékeljük.

Az első pár évben ez az alapvető ellentmondás még nem okozott nagyobb problémákat, sőt, valójában „megbékélésként” lehetett értelmezni a kegyelmi állapotot, tehát azt, hogy a magyar közösségek Szlovákiában vagy Szerbiában egyszerűen csak nem kerültek a tűzvonalba. Tehát a status quo fenntartását – ha emlékszik még valaki arra, hogy tizenöt éve Csáky Pál mennyi kritikát kapott már csak a kifejezés megfogalmazásáért is a jogkiterjesztő hangulatban...

A helyzetet nem különösebben menti az alternatívák hiánya – az akár békülékenynek tűnő nacionalisták mellett a liberális elit sem igyekezett előrelépni a kisebbségi politika terén. A legtöbb, ameddig el lehet jutni, az az állampolgárok egyenlőként kezelése és a kisebbségi színvakság. De még mindig sokkal kívánatosabb alternatíva, mint a nacionalistákhoz törleszkedés.

A dilemma látványosan kibukott a romániai elnökválasztás második köre előtt. Az RMDSZ a régi elit és a kisebbségek képviselőjeként pontosan tudja, hogy ebben a helyzetben Simion ellen kell állást foglalnia – a közösség és a saját maga jól felfogott pártérdekében is. A magyar kormánypárt érdekei azonban mások: Orbán Viktornak uniós szövetségesekre van szüksége, az pedig aligha egy liberális jelölt. A dilemma a hétvége után magától is feloldódik, hiszen látni fogjuk, ki nyert. Magyarország is kitalál majd valamit az eredmények ismeretében. A választásról választásra öt százalékért küzdő RMDSZ viszont különösen kellemetlen helyzetbe került, hiszen a párt politikusai mellett a választói is saját magukkal hasonultak meg a hétvége előtt. A szlovákiai tapasztalatokból is tudni, hogy nincs jövője egy saját magával ideológiailag jól összevesző pártnak. A romániai magyar képviselet ezt a problémát kapta ajándékba Budapesttől.