A költő és koponyája

A költők és művészek bizony gyakran elveszítik a fejüket. A szó szoros értelmében is. Legutóbb Petrarcának, a kora reneszánsz legnagyobb poétájának földi maradványait exhumáló tudóscsoportot érte kellemetlen meglepetés. Kénytelenek voltak megállapítani ugyanis, hogy a sírban talált férficsontvázat egy kétséget kizáróan nőtől származó, kajánul vigyorgó koponya díszíti.

A tudósok eredetileg az olasz nyelvű szerelmi költészet atyjának arcát szerették volna rekonstruálni, méltó megemlékezésként a költő születésének hétszázadik évfordulójára. Most azonban törhetik a fejüket, hova gurulhatott el a múlt útvesztőiben a babérkoszorús fő, illetve miféle perszónához tartozhatott egykor a most megtalált koponya.

Sajnos csak találgatni lehet, hogy a történelemnek nevezett nagy fejetlenségben végül is hova tűnhetett a költőfejedelem kobakja. A mindenkoron jól értesült pletykálkodók tudni vélik, egy padovai professzor még a tizenkilencedik században kiásta Petrarca holttestét. A sírban fellelt koponya azonban a szabad levegőn egyszer csak szétporladt. Legalábbis így adta elő az azóta már szintén szétporladt professzor.

Lehet azonban, hogy egy tizenötödik századbéli pityókás szerzetes követte el a sokak szerint főbenjáró bűnt, mikor elcsente az ereklyét. Bár állítása szerint ő csak a kart akarta.

Persze nem csak a talján tudósok körében elterjedt foglalatosság a fejvadászat. Osztrák régészek jelenleg azon agyalnak, hogy a nemzetközi Mozarteum Alapítvány birtokában lévő koponya valóban Mozarté-e. Egy alapos DNS-elemzést követően állítólag megválaszolható a kérdés, mely a hírek szerint több császárivadék fejében megfordult. Előbb azonban a genetikai gyűjtőmunka elvégzéséhez meg kell bolygatni a zeneszerző zseni és édesapja sírját.

Egy biztos, Napóleon birtokomban lévő gyerekkori koponyája valódi.