A jó édes anyanyelv

Hogy melyik a legbonyolultabb nyelv a világon? Embere válogatja. A szakemberek sem foglalnak állást a kérdésben. Mondják azonban, hogy a titokzatos, csakis nők által használt nusu, melynek utolsó beszélője, egy Jang nevű, csaknem százéves kínai asszonyság a közelmúltban távozott az élők sorából. Nos, a nusuról úgy hírlik, egyedi kódrendszere lehetővé tette a nők számára, úgy beszéljenek egymás közt, hogy a férfiak ne értsenek belőle egy kukkot se. Kínai nyelvészek jelenleg éppen azon fáradoznak, hogy megtanulják ezt a különös nyelvet, illetve próbálják megfejteni, mit susogott nusuul halálos ágyán a különc matróna.

Marad hát a kínai, mely az élő nyelvek sorában kétségkívül az egyik legnehezebbnek tűnhet. Nem véletlenül mondjuk, hogy ez nekem kínaiul van, ha valamit nem értünk. Nem mintha a magyar nyelv könnyűnek számítana. Főleg, ha hadar a magyar.

Bizony, az anyanyelv helyes használata is gondot okozhat. Szerencsére én, aki újságíróként, pontosabban gyalogzsurnalisztaként a szóbizniszben utazom, büszkén kijelenthetem, ismerem a magyar nyelvet, mint a markomat. Nemrégiben pedig, hogy a jövőben még tudatosabban használjam anyanyelvemet, egy kortárs magyar költőhöz hasonlatosan én is megfogadtam: ezentúl vigyázok, nehogy hibázzak.

Persze nem csak mi, beszélők bánunk olykor mostohán édes anyanyelvünkkel, néha-néha maga az édes anyanyelv is próbára teszi beszédszerveinket. Mert van-e mokány magyar széles e unióban, ki jelentősebb nyálveszteség és szűkebb környezete veszélyeztetése nélkül egy szuszra kivágná: a moszkvicsslusszkulcs egy luxusszükséglet, vagy hogy jobb egy lúdnyak két tyúknyaknál, esetleg cserszömörcés sört szürcsöl Csörsz.

Azt hiszem azonban, mégiscsak a nusu viszi el a pálmát, hiszen egy nusu asszonynak a fia sem érti szavát.