A határok új generációja

A jellegzetes arcvonások, amelyek a feltöltés után egyenarcokká változnak, messziről azonosíthatóak. Ilyenkor ugyanis az arc elhagyja a kor adta barázdák egyediségét. De kinek is kell az, ha még letagadható az életkorból újabb öt év, nem? A szőke nő vékony, látszik, fontos számára a megjelenés, csinos az alakja, szépen van felöltözve. Szemben vele egy másik nő, sokat izeg-mozog, mesél, a szőke nő hallgatja, de tetteti a figyelmet. Látszik, azért mosolyog, mert muszáj. Mert ezt várják el tőle, de a tekintetében ott van a mély érdektelenség. Arra gondol: kit érdekel, minek vagyok itt, miért kell ezzel az asztaltársasággal fecsegnem? Ül, és meg sem szólal, csak mosolyog. A férje, aki színes ruhákban az asztalfőnél foglal helyet, nagyokat kacag. Azonnal kiderül, ki miatt kell hallgatnia a szőke hölgynek. Valószínűleg a pasi barátjának párja csacsog, és úgy tűnik, egyébként érdekes társaság lehet, mert a férfi le sem veszi tekintetét a másik nőről.

Mennyire tipikus ez, nem? Olyan emberekkel tölteni az időt, akikre egyébként nem vagyunk kíváncsiak, de a jó modor, az illem, az elvárások miatt megtesszük. Sőt, a gyerekekkel is ezt tanítjuk.

Egy ideig a lányomnak az volt a szokása, hogy sokáig megfigyelte a gyerekeket, és csak ahhoz közeledett, azzal játszott, aki átment a szűrőjén. Ma is így van: nem lehet ráerőltetni azt a társaságot, amelyikben nem érzi jól magát. Lehet az bárki, kérhetem bárhogy, nem hajlandó smúzolni. Nincs jópofáskodás ott, ahol nem érzi jól magát, bár sosem durván tiszteletlen, de erélyes. Tud és akar határokat húzni.

Arra gondolok, miközben ezzel a folyamattal szembenézek, hogy a mi generációnk vagy anyukáméké vajon mennyit szenvedett amiatt, mert egészséges önhatárokat nem ismertek. Mert arra lettünk kondicionálva, hogy a jó gyerek az csendes, szófogadó, nem zajong, rugalmas, együttműködő. És mi mennyire szeretnénk megfelelni, ugye?

Pedig lehetne másképp. Az alfa generációról sokan vélekednek negatívan, mert úgy tűnik, ők a teljesen elkényeztetett, kiszolgált gyerekek, akiknek mindent is szabad. Viszont ha jobban megvizsgáljuk, sok mindent már természetesen jól csinálnak. Például nem dolgoznak olyan munkahelyen, ahol kizsigerelik őket, vagy csúnyán beszélnek velük. Ha így folytatják, egyszerre nem lesz más választásuk a munkáltatóknak, minthogy létrehoznak olyan munkahelyeket, ahol számít az ember. Amiben mi csendben vergődünk, ők megváltoztatják. Pont azért, mert tudják, hol az az egészséges énhatár és annak feltételei, amikhez joguk van. Nekünk is. Színjátszás nélkül is.