A gyűlölet az új közösségi élmény

Szlovákiában rengeteg feszültség él az emberekben. És mivel nem nagyon tudjuk egészségesen levezetni – például beszélgetni róla, feldolgozni vagy egyszerűen csak kiereszteni a gőzt –, sokan inkább gyűlölnek. Mert a gyűlölet könnyű. Nem kér gondolkodást, nem igényel empátiát, csak egy bűnbakot. És mindig van kéznél valaki, akit lehet utálni. A magyarokat, a romákat, a melegeket, a bevándorlókat, az ukránokat, a brüsszeli bürokratákat vagy simán csak Európát, az oltottakat, az oltatlanokat, a liberálisokat, a kommunistákat, Sorost (bármit is jelentsen ez) – bárkit, akit épp odatolnak. Az internet csak ráerősít: már nem is kell kilépni az utcára a gyűlölködéshez, elég a fotelből egy Facebook-komment vagy egy TikTok-videó alá fröcsögni.

A gyűlölet már-már társas tevékenység lett. Egyfajta nemzeti sport, melyben együtt lehet dühöngeni, örömködve együtt lehet kifigurázni és lenézni a másikat. Ez az, ahol sokan találkoznak – nem a közösségépítésben, nem a párbeszédben, nem az észszerű érvelésben, hanem az ítélkezésben. Ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is! Mert ugye, ha már nekünk rossz, legalább másnak is legyen az! Ez az irigységből, elnyomott frusztrációból és kollektív kudarcélményekből táplálkozó kultúra végül is összekovácsol.

Pedig az emberek alapvetően érzékenyek itt. Szlovákiában még lehet valódi érzelmekkel találkozni – örömmel, bánattal, együttérzéssel. De mivel nincs társadalmi tér arra, hogy ezeket normálisan meg lehessen élni, marad a fojtott indulat, ami aztán rásüthető valakire. Sokan nem tudják, hogyan kellene másként: elfogadni, megérteni vagy szeretni. A gyűlölet kényelmes, egyszerű, gyors kielégülést ad – pont, mint egy olcsó energia-ital: felpörget, aztán még mélyebbre taszít.

A legnagyobb baj talán az, hogy ebben sokan nem is látnak igazán problémát. Mintha megszokták volna. Mintha már az is gyanús lenne, aki próbálna békésebben, nyitottabban gondolkodni. Aki nem keres ellenséget minden sarkon, hanem kérdez, megért, vagy csak csendben elvonul, az már gyenge, „lipsi” vagy egyszerűen csak egy naiv idealista.

És mégis: ha ezt valaki megértené, ha lenne valaki – vagy inkább egy egész vezetői réteg –, aki ezt a sötét energiát át tudná alakítani valamiféle alkotó, emberibb iránnyá, akkor Szlovákia egészen egyedit tudna felmutatni. Egy helyet, ahol nem a másik lehúzása, hanem a közös előrelépés lenne az alap. De amíg csak a düh tart össze sokakat, addig Szlovákia maximum egy dühös, gyűlölködő ország lehet. Egy olyan világ, ahol az empátia és az értelem lett a gyanús viselkedés – ahogy azt már Márai Sándor oly gyönyörűen és találóan megfogalmazta.