A fapados mint szellemi mérce

Attól és amiatt furcsa, ahogy minősít. Egyaránt minősíti a 20. század – mások mellett – meghatározó politikusait, Franklin Delano Rooseveltet és Winston Churchillt, valamint a szlovákiai újságírók meg nem nevezett „éltesebb és fiatalabb titánjait”. A magam részéről nem gondolom úgy, hogy „kombinálható a sajtószabadság és a kettőhúszas tej”, sőt azt gondolom, hogy egyetlen kollégám sem vállalná ezt a természetellenes kombinációt. A politikával, a politológiával és a politika csinálóival az újságírók kapcsolata merőben más, mint azt a szerző sugallja. Főleg amiatt veszélyes Csáky Pál újévi megnyilvánulása, mert megkérdőjelezi a vélemény szabadságát és a másként gondolkodás lehetőségét, mégpedig – szerény véleményem szerint – államférfiúhoz méltatlan, nyegle, lekezelő módon. Mondanivalóját alátámasztandó segítségül hívja brit kollégája megjegyzését, mely szerint: „a kommunizmusban az a legszörnyűbb, ami utána jön”. A szerző utólagos engedelmével az újságíró szemszögéből értelmezném a jegyzett és számomra szimpatikus aranyköpést:

1. Ha a szerző brit kollégája egy meghatározó és kellőképpen konzervatív brit napilapban írta volna le azt, hogy „a sajtószabadságba a hathúszas fapadossal érkező éltesebb és fiatalabb titánok ma is tanácsokat küldenek a politika csinálóinak”, megkockáztatom, hogy ez a brit politikus két nap elmúltával már nem lenne a miniszterelnök-helyettes kollégája, mert a sajtó az ott természetesen működő eszközeivel és hagyományaival ellehetetlenítené őt, s nem fordítva, ahogy az a mi tájainkon szokás.

2. Fapados fiatalabb és éltesebb publicista kollégáimmal együtt soha nem állítottuk magunkról azt, hogy aláírtuk volna a Charta ‘77-et vagy más kommunistaellenes dokumentumot. A magunk szorongással teli kis lehetőségei szerint írtuk, sokszorosítottuk és terjesztettük azokat az iratokat, amelyek a szlovákiai magyar oktatásügy és kultúra megóvása érdekében anno megszülettek. Egyikünk sem volt különösebben nagy hős, azt sem tartom különösebben publikusnak, hogy Havel egykori köztársasági elnöktől van egy nagypecsétes pa-pírom, olyan, amilyent a kommunizmus más üldözöttjei is kaptak. Ebből talán kiderülhet, hogy sem nekem, sem a szűkebb családunknak nincs különösebb okunk arra, hogy visszasírjuk a kettőhúszas tej időszakát, különös tekintettel arra, hogy a jelenlegi politikai hatalom is előszeretettel alkalmaz kommunista és diktatórikus módszereket.

3. A szlovákiai magyar politikacsináló és a szlovákiai magyar újságíró között az jelenti a legmarkánsabb különbséget, hogy míg a szlovákiai magyar, kormányon lévő politikacsinálónak meg kell osztania magát a választási program és a koalíciós szerződés írásba foglalt ígéretei között, ezáltal tudathasadásos állapotba kerül mindaddig, amíg működik a nemzettudata és a lelkiismerete. A szlovákiai magyar újságíró viszont nem kényszerül ilyen megosztódásra, nemzeti és szakmai elkötelezettsége szintjének függvényében elsősorban azokra a kérdésekre összpontosít, amelyeket meghatározónak tekint a szlovákiai magyarság szempontjából.

Felvázolok egy példát, amely talán (köz-)érthetővé teszi fenti álláspontomat. A napokban Eduard Kukan külügyminiszter azt fontolgatta, hogy Szlovákia újfent a hágai törvényszék elé terjeszti Bős ügyét. A szlovákiai magyar politikacsináló alkalmasint felemás helyzetbe kerül, mert egyszerre kellene eleget tennie a Szlovák Köztársaság alkotmányára tett esküjének és a nemzettudaton alapuló erkölcsi vállalásának. A pragmatizmus ütközik (ha még ütközik) a nemzeti érzéssel, aminek természetes velejárója az, hogy a politikus önvédelmi reflexei működésbe lépnek, bűnbakot keres, illetve homályos utalásokat tesz arra, hogy, aki egy-egy „ügyben” véleményt alkot, az valójában szellemileg korlátolt, a felvidéki magyarság igazi ellensége, egyszóval: hathúszas. Nekem Kukan kijelentésével kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a magyar fél álláspontja alapján okafogyottá vált a Bős és a Duna-kanyar között található termő-földeknek az állam által megtörtént kisajátítása. Ennek tudatában a szlovákiai magyar politikacsinálók megkereshetnék azt a törvényes lehetőséget, amelynek alapján ezeket a területeket visszaadhatnák az eredeti tulajdonosoknak, vagy ha erre nincs politikai akarat, akkor méltányossági alapon kifizetnék a termő-föld valódi értékét, nem az állam által megállapított hektáronkénti hatezer koronát, hanem annak minimális piaci értékét, amely 60 és 100 ezer korona között mozog, esetleg figyelembe véve azt, hogy a károsultak 95 százaléka felvidéki magyar ember. Attól, hogy ezt én leírom, még nem biztos, hogy a kormány, Szlovákia, vagy a szerző ellensége vagyok, pusztán felhívtam a figyelmet egy orvoslásra váró jogi állapotra, olyanra, amire a politikacsinálók harmincöt év távlatából sem figyeltek fel. Bagatell – mondhatják a nagypolitikusok, hiszen alig tízezer ember volt vagyonáról és alig kétszázmilliós kárról van szó. Hasonló helyzet alakult ki az elmúlt év őszén is, amikor a föld- és kárpótlási törvény módosításával kapcsolatban vívtuk szélmalomharcunkat, majd a jogszabály megszavazása után a politikacsinálók részéről beindult egy lejáratási folyamat a törvénytervezetet ellenzőkkel szemben. Ma már alkotmányjogászi vélemény is alátámasztja azt, hogy a tervezet megalkotója alkotmányos mulasztást követett el akkor, amikor a dokumentumot a parlament elé terjesztette. Nemzetközi joggal behatóan foglalkozó jogász véleménye támasztja alá azt a felvetett aggályunkat, hogy ez a törvény ellentétes az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 17/1 és 17/2 cikkelyével, emellett az államot a vagyonhoz kapcsolódó viszonyában a polgár fölé helyezi, tehát diszkriminatív. Végezetül arra térnék ki, ami a felvidéki magyarság EU-csatlakozási hevületét némiképp visszafogja. A miniszterelnök-helyettes azt írja, hogy „a hosszú távú munkanélküliség legaljasabb hozadéka épp az, hogy demoralizál, amivel más, egyéb hozadékok melléállítása után egyetértek, különösen akkor, ha a folyamatért a kormány vagy annak egyik alelnöke nem az újságírókat teszi felelőssé. A mi napra kész terepismeretünk mást rögzít, mint a politikacsinálók heti, havi vagy ennél is nagyobb időszakot átívelő találkozása a déli vonalon élő magyarokkal. Amikor azt írom, hogy Serkében 80 százalékos a munkanélküliség, akkor az inkább több mint kevesebb. Amikor azt közöltem, hogy Hontban, Nógrádban, Gömörben, Zemplénben a magyar lakosság körében a munkanélküliség meghaladja az országos átlag kétszeresét, senki nem igazította ki az adataimat. Ha azt kell mondanom, hogy a magyar iskolába járó gyerekek 40 százaléka nem ebédel, mert a szülei nem képesek megfizetni az ételt, akkor nagyon szomorú vagyok. Nem hiszem, hogy egy felelős politikus részéről ilyen esetben elégséges az együttérzés és annak megállapítása, hogy nem ő a Messiás. Ebben a közhelyben az alkalmatlanság és a cselekvési program hiánya testesül meg, valamint az, hogy egynémely felelős politikus nem csupán fizikailag, de szellemileg is elszakadt a néptől. Ennek okait és lehetséges revízióját egy minden részletre kitérő elemzés alapján lehetne megfejteni. Mindezek figyelembe vételével érthetetlennek, spekulatívnak, megmagyarázhatatlannak, szerencsétlennek és nagyon ve-szélyesnek tartom Csáky Pál idei első megnyilvánulását.