A „dekrétumok” és a katarzis hiánya

Nem így van. Mint egy torkon megakadt falat, amely nem megy sem fel, sem le, szinte ugyanúgy vagyunk képesek fuldokolni a jogfosztás emlékétől, a kulturális traumától, mint bármikor korábban. A gondolkodásunk kódjaiban, sajátos mintákban örökítjük át, „tartjuk melegen” a témát. Annak pedig, hogy ez így működik, leginkább egy oka van: a katarzis hiánya.

1990 után joggal reménykedhetett abban minden demokrata, az emberi jogokat komolyan vevő szlovákiai polgár, hogy a második világháború alatti, majd az azutáni traumákat sikerül a társadalmunknak feldolgoznia, kezdve mindenekelőtt (és fölött) a zsidókat sújtó tömeges rablógyilkossággal. 35 évvel később ehhez képest mintha csak nagyon korlátozottan haladtunk volna előre. Néha például egészen bizarr módon csapnak fel az antiszemitizmus hullámai a közbeszédben, a korabeli fő szlovák és magyar politikai felelősöknek pedig néha nem is annyira burkolt a kultusza. És ebbe a nem jól kezelt, keserves sorba beilleszkednek a csehszlovákiai németeket és magyarokat sújtó jogfosztottság évei is, amelyek mögött lényegesen enyhébben, de szintén fasiszta logika dolgozott – függetlenül az „anyaországaik” által elkövetett bűnöktől.

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp (...)” – imígyen szólt a költő, aki nem érhette meg a háború végét, pedig nagyon szerette volna. A nyomorból, amibe az akkori magyar állam taszította, mégsem a feladás hangján szólt, hanem megelőlegezte a derűlátást. Ám figyeljük csak, hogyan tette ezt! Önreflexió és -vizsgálat útján, ki-ki a saját (!) bűneit vizsgálván. Radnóti nagyon akart hinni ebben, ám 80 évvel a háború lezárása után úgy tűnik, sok minden mégsem – vagy még mindig nem – lehetséges. Üres és naiv moralizálás lenne mindez? A „politikai realitás” és az anyagi érdekek terepén biztosan.

A Beneš-dekrétumok által jelképezett jogfosztottság körüli jelenleg is zajló közéleti sárdobálás és őrjöngés azt mutatja, hogy a szlovákiai közélet egyszerűen nem jutott el még arra az érettségi fokra, hogy a társadalmat mételyező egyik fontos traumát végre konszenzusos alapon kezeljen. Persze, nagy gondot jelenthet az anyagi kártalanítás kérdése, meg a tudat alatt – vagy sokszor a fölött – fészkelődő nemzetállami logikát is le kéne építeni, a sort pedig még folytathatnánk egészen a politikai haszonig. Mert még egyes magyar politikusoknak is le kéne mondaniuk arról, hogy a jogfosztottság éveit holmi hasznos retorikai, hatásgyakorló eszköznek tartsák (merthogy, valljuk be, néha van példa még erre is).

80 év tehát ide vagy oda, úgy tűnik, még várnunk kell. S ha egy nyolc évtizedes traumát sem tudunk viszonylag gyorsan rendezni, akkor mire leszünk képesek azzal szemben, ami a jelenben vagy a közeljövőben fenyeget minket?