A csend a diplomácia leghangosabb eszköze

Szlovákia nem üzen semmit a kerítésen keresztül. Nem moralizál. Nem ítélkezik. Az erő nem abban rejlik, hogy az erősebb megüti a földön fekvő embert. Az erő abban rejlik, hogy nem üti meg. Még akkor sem, ha ez módjában áll.

A cseh botrány már bejárta az egész világot, szinte az összes sajtóorgánum figyelmét felkeltette. Jó, hogy országunk három legmagasabb rangú tisztségviselője most nem akar „bosszút állani”, s nem viszonozzák azt, amit korábban a csehektől kaptak. Ez bizonyítja, hogy végre elrugaszkodtunk Vladimír Mečiar örökségétől, aki a kilencvenes években a pozsonyi Pasienkyn a telhetetlen tömeget ocsmány viccekkel szórakoztatta Csehországról.

Ha valamire büszkék lehetünk, akkor erre az előrelépésre, erre a mostani körültekintő magatartásra. A bölcsességre, hogy Szlovákia nem hagyta magát belerángatni a cseh választási kampányba. Ahogy Oscar Wilde írta: „A bölcs tudja, mit mond. A bolond mindent elmond, amit tud.”

Csehországban Petr Fialának is már csak hallgatnia kell a győzelemig. Ugyanez vonatkozik Andrej Babišra. Ha ezek ketten a legjobbak abból, amit a szomszédunk demokráciája kínál, akkor nincs mit irigyelni tőlük.

Jan Jirák professzor az újságírókról azt mondta: ha alázatot osztanának, nekik kétszer kéne sorba állniuk. Ez nem csak rájuk vonatkozik. A politikusok is csatlakozhatnának.

A legfontosabb dolgokat halkan szokták kimondani. Továbbra is a csend marad a diplomácia leghangosabb eszköze. Ellentétben a hangos politikusokkal – minél kevésbé veszi őket komolyan a társadalom, annál hangosabban kiabálnak. A kiabálás nem a hatalom kifejezése, hanem a tehetetlenség kicsúcsosodása.

A szerző a Plus 7 dní munkatársa