A barack, a dió és a szőlő borzalma

Gyerekkoromban ha valamiben „fürödhettünk”, az a sárgabarack volt. Az ember elsősorban úgy teleehette magát belőle, hogy a fülén folyt ki a gyümölcs arany húsa. Emellett ládaszámra eladtunk belőle egy komoly mennyiséget, majd jócskán jutott még a termésből befőttbe, lekvárba, frissen sült kalácsba, míg a nem annyira szalonképes példányok cefreként átalakulhattak egy bizonyos fajta szeszes itallá. Elsősorban az elmúlt években rendszeressé vált kései fagyok nyomán azonban ilyen „kihívásokkal” már nem kell számolnunk.

Aztán „fürödhettünk” a dióban is! Az otthoni fák még hagyján, de elég volt két délutánt eltölteni a faluhatárban, sorban felkeresni a diófákat, és sem az otthoni készletekkel, sem az eladással nem volt gond.

A szőlő állapotáról egészen tavalyig úgy beszélhettem volna, mint ami az előző két terméshez képest nem változott a hozamot tekintve – míg a peronoszpórával és a többi nyavalyával rutinból meg tudtunk küzdeni. Legfeljebb a fajták módosultak, ami érthető. 30-40 év alatt el is várható, hogy kissé máshogy nézzen ki a szőlőskertek összetétele. Ám most akár új, akár régi fajtákról van szó, az aranyszínű sárgaság az ültetvények egészét veszélyezteti. Persze nem kell temetni ezeket a terményeket, megfelelő gondoskodással, védelemmel velünk maradnak még, de a veszély nagyon is kézzelfogható. Mi az, ami biztosan összekötheti ezt a három „leépülést”? Egyebek mellett a legkisebb közös többszörös valószínűleg a klímaváltozás. A klímakatasztrófa nem a Jelenések könyve vagy valamelyik hollywoodi akciófilm grandiózus díszlete szerint zajlik. Nincsenek harsonázó angyalok vagy emberfeletti szuper- és antihősök. Csak lefagy a gyümölcsvirág, feketévé aszalódik a csonthéjas termés, bizarr gumiszerű ostorrá torzul a szőlőinda és így tovább. Ennyi az egész.

A kellő naivitással ellátott ember ilyenkor azt gondolhatná, a társadalom és a politika részéről nagyon hangsúlyos figyelmet kapnak ezek a bajok. Mert nem csak arról van szó, hogy nincs vagy alig van termés. Maga a táj karaktere szenved kárt, nem beszélve az anyatermészetről vagy az olyan „világi” bajokról, mint a termelők és helyi közösségek megélhetése, pluszpénze, valamint értelmesen eltöltött ideje. Elég lenne már csak abba is belegondolni, hogy a mondott három termés rendszeres, nyersen való fogyasztása olyan az emberi szervezetnek, mintha az olümposziak elixírével kenegetné a szervezetét. Úgy tűnik azonban, minderre rá lehet bagózni, helyette akad töménytelen fantomprobléma.

Klímaszorongásról már 20 éve is sokat lehetett hallani. Ennek ellenére még mindig nincs elegendő társadalmi és politikai akarat ahhoz, hogy emberiségként együttesen tegyük fel a kérdést: mi a teendő? Csak így adhatnánk saját és értelmes választ. Emígy viszont majd a természet fog választ adni a saját igényei szerint. A barack-, dió- és szőlőhiány csak a kezdet.