2026 a felismerések éve lesz?

A politika az elmúlt évben sokszor inkább egy skizofrén, narcisztikus csapos ténykedéseire hasonlított, mint normális közéletre. Hangos, sértett, túlfűtött, és kevéssé hatékony. 2026-ra viszont mintha egyre többen jutnának el ugyanahhoz az egyszerű felismeréshez: az állandó konfliktus nem stratégia, az ellenségkép nem kormányprogram, és a hangerő nem helyettesíti a gondolkodást. Nem bölcsebb lett a világ, csak fáradtabb – és ez néha közelebb visz a józan döntésekhez, mint a nagy lelkesedés.

De mindez azért tűnhet reménykedésnek, mert a háttérkép meglehetősen nyomasztó.

A keleti autokráciák az elmúlt években látványosan összekapaszkodtak, mintha egy zárt rendszerű klubot hoztak volna létre, ahol a kínai elnök a góré, Putyin pedig csak alattvaló. Ehhez néhány kelet-közép-európai ország vezetői is asszisztálnak: szuverenitásról beszélnek, miközben feltűnő érdeklődéssel figyelik, hogyan lehet intézményeket leépíteni, jogokat semmibe venni, félrevezetni, óriási vagyont felhalmozni, a középosztályt kisemmizni pár oligarcha javára, és mindezt nemzeti érdekként tálalni. Ja és a történelem náluk többnyire addig érdekes, amíg nem kérdez vissza.

A nyugati világ eközben saját belső bizonytalanságaival küzd. Recseg, ropog, és nehezen leplezi, hogy elfáradt. Az élén egy narcisztikus, korlátolt vezető próbálja elhitetni, hogy az ösztön politizálás, a sértettség pedig határozottság. A nyugat 80 éves alapértékeit úgy próbálja legyömöszölni a Fehér Ház vécéjén, hogy közben a dugulástól mindent és mindenkit összeken vele.

A nemzetközi erőviszonyok ma már szinte karikatúraszerűek. Hszi Csin-ping a keleti blokk központi figurája, Putyin inkább végrehajtó szerepben mozog, miközben Trump feltűnő készséggel igazodik ehhez a logikához. Az Európai Unió és néhány még józan reflexeket őrző ország kívülről figyeli mindezt. A demokrácia közben azért még működik, de sokszor inkább megszokásból, mint meggyőződésből. Ennek ellenére az intézmények lassan, de dolgoznak, és időnként még a legnagyobb zajban is képesek korlátot szabni a túlkapásoknak.

Európa talán most kezdi igazán megérteni, hogy nem lehet örökké reagáló szerepben maradni. Jó eséllyel, adj’ Isten, megjelenik egy határozottabb vezetői generáció, amely nem mítoszokat gyárt, hanem döntéseket hoz. Nem hősi pózokra, hanem kiszámíthatóságra lesz szükség. És talán Kelet-Közép-Európa is eljut oda, hogy lerázza magáról az autokratikus reflexeket. Nem forradalmi lendülettel, hanem egyszerű belátással: ez így nem működik tovább. 2026 így nem a nagy fordulatok éve lesz, hanem a lassú korrekcióké. Kevesebb illúzió, több realitás. Nem túl látványos, de hosszú távon talán ez az egyetlen irány, amely még tart valahová. És ez ma már meglepően soknak számít.