Madárcsicsergés helyett felbőgő láncfűrész – ilyen ma az erdő hangja ebben a szomorú országban

Középkorú vagy korosodó férfiak ülnek körbe egy asztalt, néhányan komor, mások rezignált tekintettel, megint mások olyan ábrázattal, mint akik nem igazán értik, mi zajlik körülöttük. Vezetőjük, egy jól öltözött, szemüveges férfi irónia és cinikus mosolygás mögé rejtett felháborodással lobogtat egy papírlapot. Egy tizenegy éves alapiskolás fogalmazása az, melyet egy tévében látott természetfilmről írt. 

Azok, akik a filmet forgatták, azt akarták bemutatni, hogy a természet képes önmagáról gondoskodni

 – idéz a férfi a házi feladatból. Hatásszünetet tart, végignéz a síri csendben ülő társaságon.

Az illető Milan Ovseník, a nem állami erdők tulajdonosait összefogó ernyőszervezet elnöke. Az alapiskolás pedig, akinek a házi feladatából idéz, a saját kislánya. A fénymásolatból felolvasott mondatot elrettentő példaként hozza fel arra, hogyan manipulálják, mossák át már a legfiatalabbak agyát is. Hogy pontosan kik, nem hangzik el, de azért sejthető: a „zöldek”, akik mindenbe beleütik az orrukat, és akik olyan „képtelenségeket” terjesztenek, hogy a természetet békén kell hagyni, nem kell állandóan beavatkozni, a fákat nem szabad kivágni. 

Azelőtt nem volt így, azt sem tudtuk, mi az, hogy természetvédő

  – idézik fel néhányan a bezzegidőket. Egyikük hevesen gesztikulálva magyarázni kezdi: muszáj saját (ellen)propagandahadjáratot indítani, hogy a maguk oldalára állítsák a nyilvánosságot – ehhez pedig a jól bevált goebbelsi módszereket kell segítségül hívni.

Az erdész nem természetvédő, a faültetvény nem erdő

Az abszurd jelenet Zuzana Piussi, az ismert szlovák dokumentumfilmes legújabb, Hlas lesa (Az erdő hangja) című alkotásában látható. Nem ez az egyetlen megdöbbentő nyilatkozat a filmben, ami elgondolkodtatja a nézőt, milyen országban is él valójában. Andrej Kunca, a selmecbányai erdészeti védelmi szolgálat erdővédelemért felelős munkatársa például teljesen komolyan ecseteli, hogy ha lenne többszáz hektár erdője, az összes védett állatot kiirtaná belőle, a fekete gólyától a medvén és a hiúzon át a farkasig – mindent. Az erdő ugyanis számára nem más, mint bevételforrás, a fa pedig csupán árucikk. 

A filmből kiderül az is, hogy ezzel a véleménnyel egyáltalán nincs egyedül: 

az erdészeti akadémián ugyanis minden hallgatóba azt a feltehetően az átkosból itt ragadt dogmát sulykolják, hogy az erdőt fejszével kell gondozni - ami lényegében azt jelenti, hogy időközönként le kell tarolni, majd újraültetni. 

A végzett erdészek közül kevesen vették a fáradságot, hogy önszorgalomból elsajátítsák a számos országban már elterjedt, korszerű módszereket, amelyek lényege a természetes erdei ökoszisztémák minimális beavatkozással való fenntartása.

Ehhez azonban Szlovákiában jelenleg nemcsak a megfelelő szakértelem és akarat hiányzik, hanem a politikai támogatás is. A magát környezetvédelminek nevező minisztérium ugyanis sokkal inkább a feleslegesnek ítélt, természetes erdők pénzzé tételét pártolja. Jó példa erre a Tátrai Nemzeti Park javasolt „reformja”, amely több ezer hektárnyi, rendkívül értékes őserdőben és idős erdőben tenné lehetővé a fakitermelést, a védett területek egy jelentős részét erdőgazdasággá változtatva.

Dehát az újraültetett erdő is erdő - érvelnek az erdészek. Erre részben az a szomorú felvétel cáfol rá a filmben, amely nyolc év után mutat meg egy tarvágott, de állítólag revitalizált területet – magáért beszél. Ezen túl elég rákeresni, hogy mi a különbség a valódi erdő és egy tarvágás után telepített faültetvény között: tucatnyi tanulmány és ismeretterjesztő cikk magyarázza el, hogy a klímaváltozás hatásainak számottevő mérséklésére, ahogy az egészséges ökoszisztéma fenntartására is csak az előbbi alkalmas. Furcsa, hogy ezeket a tanulmányokat éppen az erdőkkel foglalkozó szakemberek nem ismerik – vagy csak nem akarnak tudomást venni róluk.

Ki védi meg tőlünk a jövő generációit?

A dokumentumfilm nagy teret szentel egy másik megosztó témának is, bemutatva, hogy a deprimáló felvételeken ábrázolt élőhelypusztítás hogyan vezetett el a – politikai haszonszerzés céljából jócskán felfújt – medveproblémához. Pedig nem olyan nehéz belátni, hogyha egy élőlénynek elpusztítják az otthonát – jelen esetben az erdőt –, kénytelen máshol boldogulni. Így nem csoda, hogy egyre több medve és más állat húzódik a lakott területek közelébe. 

Egy normális ország normális környezetvédelmi minisztériuma erre valószínűleg úgy reagálna, hogy a már menthetetlenül az embertől függő, ezért egyszersmind az embert veszélyeztető, „konténerező” medvék célzott likvidálása mellett mindent megtenne az erdőirtás leállítása érdekében. Aki követi a szabad sajtót, az pontosan tudja, ehelyett hogyan élik fel, és váltják aprópénzre az ország természeti kincseit.

Döbbenetes vallomásokból a film második felében sincs hiány: 

Tibor Pataky, a zólyomi erdészeti akadémia tanára például a legnagyobb természetességgel beszél arról a kamerának, hogy hány rendőr és ügyész ejt el rendszeresen - s persze illegálisan - védett nagyragadozókat. Ezért ő maga már régen feladta, hogy jelentse az orvvadászatot. 

Szlovákia rendkívül súlyos, mégsem eléggé hangsúlyozott problémáira irányítja rá a figyelmet Zuzana Piussi legújabb filmje. Egyetlen hiányossága, hogy – akarva-akaratlanul – azt a benyomást kelti, hogy az ország jelenlegei erdészeti gyakorlata leginkább a medvéknek árt. Pedig a valóság az, hogy az erdőirtás legnagyobb vesztesei mi magunk vagyunk, és még inkább az utánunk jövő generáció – igen, a természetet kisajátítani próbáló erdőtulajdonosok, a rég meghaladott dogmákhoz ragaszkodó erdészeti szakemberek, és az erdőkre kizárólag bevételforrásként tekintő politikusok csemetéi is. Köztük a bevezetőben említett tizenegy éves kislány, aki már ennyi idősen tudja azt, aminek belátásához másnak egy diploma, vagy egy élet sem volt elég.

Itt tekinthető meg, hol és mikor vetítik a filmet.