Valenciai gasztrokalandok

A történet fontos eleme az, hogy még tavaly Lengyelországban egy cserediák program alatt megismertem egy Valencia tartományból származó lányt, aki az ottlétünk alatt meghívott magához. Mi sem kellett több, a spanyol utunk harmadik napján már a helyi vonaton ücsörögtünk és robogtunk az aprócska, alig ötszáz lakossal rendelkező falucskába, Guadasequiesbe.

Ez a festői hely olyan autentikus élményeket rejtegetett, hogy még angolul sem igazán beszélt senki, bár néhány casalla (ánizsos tömény ital) és cerveza (sör) után mindenkinek megeredt a nyelve… Azt viszont nem tudom, hogy ők beszéltek-e az est végére jobban angolul, vagy én kezdtem el folyékonyan érteni a valenciai katalánt. Merthogy, ezt csak margóra jegyzem meg, ez egy kisebbségből kisebbségbe helyzet volt: Valencia egy autonóm közösség Spanyolországon belül, önálló identitással és nyelvvel. Na, de elkalandoztam, azt ígértem, hogy kajákról lesz szó, mert hát az alatt a másfél nap alatt volt szerencsém megtapasztalni a helyi étkezési szokásokat egy családban.

Horchata és farton

Délután érkeztünk, igazi szédítő forróságban. Házigazdánk rögtön kávéval és egy helyi különleges itallal, horchatával (katalánul orxata) kínált. Ez tulajdonképpen tigrismogyoróból készült növényi tej, némi cukorral és vízzel hígítva. Otthon is elkészíthető, de rengeteg formában árulják. Léteznek ún. horchatériák is, ezeken a helyeken különböző horchata alapú italokat kóstolhatunk meg. Hűsítő, krémes finomság, aminek laktózérzékeny pocakom különösen örült. Hozzá cukros, hosszúkás fánkot, azaz fartont is kaptunk. Nagyon jól összeillik a kettő, a fánkot lehet tunkolni a hideg „tej”-be és sok-sok energiát is ad.

Vacsora, na de mikor?

Guadasequiesi látogatásunk apropója egyébként egy Nino Bravo-emlékkoncert is volt (Nino Bravo egy tragikus sorsú spanyol balladaénekes, aki 1973-ban halt meg 28 évesen, de a spanyolok mai napig imádják a dalait, különösen a helyiek, hiszen egy közeli faluból származott). Azt tudni kell Guadasequiesről, hogy hiába falu, élénk kulturális élet zajlik itt. Nyáron minden hétvégén koncertes bulik, de játszott már a környéken például a Bohemian Betyars is. Szeretnek élni, zenélni, együtt lenni. Ezek előtt a koncertek előtt mindenki összegyűlik a helyi kocsmaétteremben, hogy vacsorázzon. Az éttermi, közös vacsorázás egyébként elmondhatatlanul fontos a helyiek számára. Minden héten legalább egyszer összegyűlnek így, és egy-két pohár sör vagy bor mellett éjszakába húzódóan „vacsoráznak”.

Nekünk kilencre volt foglalásunk, szóval már elég éhesen érkeztünk a tett színhelyére, de ételt még jó ideig nem kaptunk. Olyan tíz körül vették fel az erre vonatkozó rendeléseket, addig csak italt szolgáltak fel. A rendelést a helyiekre hagytuk, ők pedig azt kérték, amit a mellettünk ülő asztalnál lévők, abból baj nem lehet alapon. Tehát senkinek semmi fogalma nem volt arról, mit is kapunk majd. Lassacskán, ráérős tempóban kezdtek el szállingózni a tapasok (magyarul falatkák) az asztalokra. De nem ám külön tányér mindenkinek körettel-hússal. Egy-egy nagy tányér 2-3 emberre, amiről közösen eszegettünk. Nem az volt a cél, hogy degeszre együk magunkat, hanem hogy élvezzük a vacsorát. Nem az étel volt a lényeg, hanem az együttlét, a meleg este, az italok, a koncert hangjai. Egyébként patatas bravast (fűszeres-szószos sült krumplit), csirkés nyársat, frissen sült halat és friss kenyeret kaptunk. Természetesen némi olíva és sajt is került az asztalra.

Az igazi, valenciai paella

Másnap reggel (na jó, délben) bruschettaszerűség volt a menü. Friss paradicsom lereszelve, olívaolajjal, zúzott fokhagymával és a friss zöldfűszerekkel összekeverve, pirítósra kenve. Ezt a receptet el is loptam, és a nyáron jó párszor készítettem el reggelire. Aztán három felé volt ebéd. Általában ilyentájt ebédelnek. Mi más lett volna, mint paella? Azonban nem a „háziasszony” készítette. Mondta, hogy nem igazán szereti a készítését, mert soká tart, sok vele a pepecselés, de van egy családi vállalkozás a szomszéd faluban, akik megrendelésre készítenek házi paellákat. Rengetegen rendelnek tőlük otthonra. Ez nagyon kellemes meglepetés volt számomra, hiszen nálunk nem igazán elterjedt, hogy például a húslevest és a rántott húst megrendeljük a vasárnapi ebédhez, pedig hagyományosan a vasárnap a pihenésé, a családé kéne, hogy legyen.

A paella egyébként konkrétan Valencia tartományból származik, s a tévhittel ellentétben az eredetiben nem tenger gyümölcsei, hanem nyúlhús van. Ennek praktikus okai vannak: rengeteg errefelé a nyúl, általában túlszaporodnak.

Ez az otthoni étkezés is más volt, mint mifelénk. A paella egy hatalmas tálban érkezett, melyből a vendéglátónk anyukája szedett mindenkinek. Kicsit meg is ijedtem, mert hatalmas adagot kaptam, és egyből arra gondoltam, nem akarom őket megsérteni, ha nem bírom megenni, de utóbb kiderült, hogy semmi okom nem volt az aggodalomra. A paellán kívül az asztalon spanyol sonka, sajtok, különféle magvak is helyet kaptak. Evés közben beszélgettek, volt, hogy megálltak, letették az evőeszközt, haraptak a sajtból, sonkából, majd újra folytatták. Szinte mindenki hagyott a tányérján. Annyit ettek, amennyi jólesett, nem volt követelmény, hogy mindennek el kell fogynia. Ebéd után friss gyümölcsöt nassoltak desszertként. Feltöltődtem, lelkileg is. Lenne mit tanulnunk az itteniektől, ami az étkezési szokásaikat és az ételhez való viszonyulásukat illeti. Még ha a vacsora elején kicsit „éheztem is”.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/46. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene