Zsírnak való

A mészárszékben senki nem volt, csak két kövér mészáros, mögöttük a fehér fajanszra ragasztva fekete disznó- és marhafej ábrák, előttük két üres neonfényben úszó pult.
sysadmin

2004. december 31. 02:00

A mészárszékben senki nem volt, csak két kövér mészáros, mögöttük a fehér fajanszra ragasztva fekete disznó- és marhafej ábrák, előttük két üres neonfényben úszó pult. Az emberek csak kívülről nézték, hogy fenik a késeiket lassan járkálva fel-alá a farácson, vörös tokjukat ingatva kifelé, hogy ma sincs semmi, de holnap se lesz, meg holnapután se, tudta ezt mindenki (ez volt az „aranykorszak” Romániában), mégis elmentek az emberek megnézni, hogy nem véres-e a köpenyük tápszeres csirkétől, körömtől, fejhústól, belsőségektől, ettől-attól, de nem. Nem jött a hűtőskocsi, és nem hozott semmit, se „szabadon”, se bonra, reggel se, délben se, estefelé se.
Egyszer jött egy aranyat érő hír, hogy Temesváron van háj, „szabadon”. Azóta se tudom, hogy miért pont Temesváron, de az volt, oda kellett menni érte, és kész. Ment is mindenki, akiben egy csepp élelmesség volt, aki több gyereket tartott el, aki enni akart, mert a személyenként napi harminc deka kenyér, havi fél liter olaj és a kiló cukor szűken beosztva is kevésnek bizonyult. Megteltek a vonatok, az ajtókon is lógtak az üres szatyrokat, hátizsákokat egymásba dugdosva zsírnak valóért induló emberek. Mi erről a nagy lehetőségről azoktól az élnivaló rokonainktól értesültünk, akik már visszafelé jöttek, amikor még mások el se indultak. Nálunk szálltak meg éjszakára, mert buszuk már nem volt Szenttamásra, gyalog meg nem akartak útnak indulni a milícia miatt.
Másnapra csak egy nagy zsírfolt maradt rokonaink után, akik lepakolták táskáikat az előszobába, és a nappali vonatokon kiolvadt zsírt beitták az egymásra terített rongyszőnyegek. Mégis meglepetten sorakoztunk fel, amikor három szekus lépett be az ajtón. Egy civil és két egyenruhás. Vadak voltak, és ingerültek, de anyuka bátran elállta a folyosót, betessékelte a nagyszobába, kihúzta a karosszéket, és meg sem kérdezve, hogy miért jöttek, leültette őket. Apukát gyorsan kiküldte a konyhába, hogy dobja föl a négyszemélyes kotyogót megtömve saját pörkölésű babkávéval. Megkérdezte, hogy isznak-e valamit, határozottan, és zord arccal ingatták a fejüket, de azért anyuka hozatott velem egy üveg ROM-ot (vagyis rumot) a boltból. Mire a kávé lefőtt, a rumot már el is takarították az asztalról. Anyukáék nagyon jól tudták, hogy az előző évi igen jól sikerült borunkat ostobaság lenne megkóstoltatni velük, mert rákapnak, aztán mindennap eljönnek valamit keresni. Feszesen ültek, mint a szobában a hangulat, mely még feszesebb lett, mikor az egyik milicista kabátja zsebéből előhúzta a házkutatási parancsot. Fel is emelkedtek, hogy munkához lássanak, de anyuka egyenként a válluknál fogva visszanyomta őket a székre, és a jó ég tudja honnan, de elővarázsolt egy üveg házipálinkát. Anyuka merész volt mindig (otthon is ő hordta a nadrágot), de még soha nem láttam ilyen bátornak, hogy a szekusokat a válluknál fogva nyomogassa le a székre. A pálinka felének eltemetése után már beszélgetni kezdtek, apuka románul társalgott velük, mert csak ő volt katona a családból, hogy megtanulja a nyelvüket is. Mire a pálinka elfogyott, a szőnyeg megtelt csikkel, a csipke kávétól barnállott az asztalon, a parkettán pálinkacseppek világítottak. A szekusok már beérték azzal, hogy az egyik, miután intett, menjek vele, megemelte a kisszobában a matracokat, megkérdezte, hogy a középső szoba ajtaja miért van zárva, mondtam neki, hogy rossz a kilincs, becsapta a huzat, és bezáródott. Mikor elmentek, anyukáék csak akkor mertek elfehéredni, remegő lábbal a kanapéra ülni, és áldani a jóakaratot, az isteni szerencsét, az én találékonyságomat, hogy a középső szobában nem emelték meg az ágybetétet, mert alatta tartottuk azt a sok cérnát, meg fonalat, amit apuka a munkahelyéről, a cérnagyárból mentett (abban az időben mentett mindenki mindent, amit tudott, az állam vagyonából). Apuka is nagyon büszke volt a találékonyságára (amiért most majdnem börtönbe került), s azt a jelenetet, ahogy kitaposta a feketézésre az utat, szűk körben többször is előadta. Egyszer jött ki a gyárkapun a nyolc óra leteltével, a portásfülkét feltűnően messze elkerülte, az ágak hegyét nézte, és furakodott a munkások között, mintha minél hamarabb a kapun kívül akarna már lenni, a portás ezt kiszúrta, két ugrással mellette termett, és mindenki szeme láttára azzal a lendülettel bele is markolt a táska fenekébe, apuka meg nem szólt neki, hogy egy sündisznót visz haza a kisfiának, nem is tudott szólni, akkorát ordított a portás. Attól a naptól kezdve nyugodtan hozta haza a kínai gyapotból készült fonalat, cérnát, miegymást, senki sem nézett többet a táskájába.
A majdnem rosszul végződött eset után egy nappal a lesötétített szobában épp kényelmesen elhelyezkedtem a délutáni horpasztáshoz, mikor szólt a csengő. Ki a franc jön ilyenkor, hogy a bánat vinné el, gondoltam, még inkább azt gondoltam, mikor megláttam a tányérsapkát. Biztos jól érezték magukat, és visszajöttek. Már nem kellett elővennem a találékonyságomat, nem is féltem, mert a cérnát az ágy alól eltüntettük még előző este. Nyitottam az ajtót, és nagyon kellemes meglepetésként apai nagybátyám érkezett meg Brassóból, ahol ő volt a bűnügyi osztály vezetője. Csók, ölelés, rögtön vidám hangulat kerekedett a lakásban. Nekem az egészből annyi jutott, hogy le a pincébe egy üres üveggel, fel a pincéből egy tele üveggel. Akkor egyszer sajnáltam, hogy nem liftes házban lakunk, egyébként nem, mert a tízemeletes házak lakói többet ültek beszorulva a liftben, mint a fürdőkádban. Apuka és István bátyám fiatalon is híres mulatók voltak, gyorsan dalra fakadtak, az ablakok is kicsit rezegtek tőlük, én kísértem őket opálvörös fényezésű tangóharmonikámon, mert zenélni nagyon szerettem. Nem is volt semmi baj egészen addig, míg anyuka meg nem érkezett a munkából. A reggel felrakott új asztali csipke borban úszott, a csikkek még füstölögtek a bukészőnyegen, ráadásul István bátyám még a cipőjét se vette le, s ez anyukát annyira felbosszantotta (talán az előző nap miatt még allergiás is lett az egyenruhára), hogy torkát cseppet sem kímélve kitakarodásra szólította fel mindkettőjüket. Apukának ultimátumot adott, hogy vagy Ő, vagy Én, persze apuka Őt választotta, mégiscsak jobban tudott mulatni István bátyámmal, mint anyukával, de még mielőtt kiléptek volna, István bátyám merészen szembeállt anyukával (nem kellett volna), és ezt mondta:
– Én a brassói milícia bűnügyi osztályának a vezetője vagyok, a vállán fénylő csillagjaira mutatott, nekem nem parancsol senki!
Erre anyuka agyvize felforrt, levette István bátyám kereksapkáját, a kezébe adta, jobb kezével egy hatalmas pofont húzott le neki, és azt válaszolta:
– Lehet, hogy maga a brassói milícia bűnügyi osztályának a vezetője, de az én házamban vendég, ettől a perctől kezdve az se! – egyik kezével gesztikulált, a másikkal már nyitotta is az ajtót.
István bátyám intett, hogy menjek én is, a lépcsőházban a kezembe nyomott egy csomó gyűrött százlejest, és elküldött, hogy kerítsek nekik hintót, de rögtön, addig ők apukával lemennek a pincébe. Én szaladgáltam keresztül-kasul a városon, sehol egy hintó, de még egy szekér se. Ismerősöket kérdeztem, röhögtek, hogy én a Daciák aranykorában hintót keresek. Nem mertem hintó nélkül visszamenni. Egyetlenegyet mégis sikerült felkutatnom, azt is véletlenül. Fekete volt, üvegezett, gyönyörű kovácsoltvas kerettel, négy fekete csődör húzta, méltóságteljesen fordult be a református temető kapuján. Átfurakodtam a gyásznépen, felmásztam a kocsishoz, hogy lenne még egy fuvar, milyen fuvar, érdeklődött, mondtam neki, hogy ne valagászódjon, tartsa a markát, oda is tartotta, de mennyire csillogott a szeme, mikor gyűrte a zsebébe a sok pénzt, úgy örült, hogy majdnem beleléptetett a sírgödörbe. Temetés után a Béke utca kettő elé jöjjön, azon az ablakon, ahonnan nótaszó halatszódjék ki, kopogtasson, súgtam neki. Biztos voltam benne, hogy eljön, akkortájt nem ment neki se fényesen. Mintha a jegyrendszer szívóssá tette volna az embereket, egyre kevesebben haltak meg, s ez a csőd szélére sodorta a halottszállítót.
Az ember jött is, megkocogtatta az ostornyéllel az ablakot, megemelte a kalapját, apukáék kitámolyogtak a lépcsőház elé.
– Irány Szenttamás! – kiáltott István bátyám, és hátratolta szemébe csúszott sapkáját. Beültünk a fekete hintóba, a kocsis ránk csukta az ajtót, én rázendítettem az opálvörös harmonikámon, apukáék meg énekelték, hogy … mához egy hétre már nem leszek itt, / elvisz a gyorsvonat engemet is, / gyors vonat, sebes vonat valahol megáll, ha megáll, (ezt már dagadó homlokerekkel üvöltötték) / nyújtom a jobb kezem, szervusz babám (ezt meg már hörögték, annyira benyaltak).
Ki akartak szállni pisilni, de belülről nem volt kilincs az üvegkalitkán. Verni kezdték az üveg oldalát, hogy nyissák ki. A kocsisunk mondta, hogy ebből a hintóból még senki se szállt ki pisilni, meg levegőzni is elég ritkán szoktak. Szerencsére mire a levegő elfogyott, mindig megálltunk pisilni. A Szejkénél letértünk az aszfaltútról, akkor én hanyatt feküdtem, mert a döcögős úton mindig a billentyűk mellé nyúltam, és hamisan játszottam. Az a hintó nem volt hosszú, göcsörtös utakra tervezve, akkorákat döccent, hogy apukáék az egyik oldalról a másikra höngörödtek. A kocsis hangja halkan szűrődött be, pedig a fejmozgásából ítélve hangosan kiabálhatott, talán éppen minket szidott, vagy magát, hogy minek vállalkozott erre az útra. Már messziről kiszúrták a falubeliek, hogy halottaskocsi ereszkedik le a lejtőn, mert a kocsis hangja mellett halk harangszó szűrődött be az üveg mögé. Az első épület, amit elértünk, a templom volt, a pap kapuban készen állt a halott fogadására, meredt szemekkel nézett minket, de apukáékat nem érdekelte sem a pap, sem a régen látott szülőfalu, csak az, hogy a nótasor ne szakadjon meg, én pedig hegyeztem a fülemet, hogy kísérni tudjam. Az emberek kiálltak a tornácra, és döbbenten néztek. Apai nagyanyámék, akik egy fedél alatt éltek az élelmes nagybátyámmal és családjával, amikor meglátták a hintót, nem tudták hirtelen, hogy hozott-e valakit, vagy vinni akar, kit akar vinni, vagy csak nem találják a temető bejáratát. Minden eshetőségre felkészülve végignéztek magukon, családtagjaikon, örömmel vették tudomásul, hogy mindenki él, jól van, megnyugodtak, mikor a kocsis leszállt, kinyitotta az ajtót, és az én korhely István bátyám mászott ki belőle, utána meg a szintén korhely apuka, aztán meg én is lekászálódtam az én kis tangóharmonikámmal.
– Csárdást! – kiáltotta István bátyám, ahogy a lába megérintette az anyaföldet. Én húzni kezdtem, s ők tánclépésben mentek be a kapun. István bátyám elkapta a nagynénimet, apuka a lányát, a Terát, és táncra szökkentek, úgy, hogy ropogott a tornác a talpuk alatt, és rezegtek a szőlőfürtök a venyigén.
Már érkezésünkkor olyan tömény zsírszag csapott meg, hogy majd kifordult a belem, az egész utcát megtöltötte, mintha az egész falut egy zsírszagú köpennyel terítették volna le, úgy lebegett a házak felett. Hallani is lehetett, hogy serceg ki a hájból a sok zsír. Épp akkor olvasztották ki azt a zsírnak valót, amit Temesvárról cipeltek haza. Egy húszliteres bödön forró zsírt vittek be a tisztaszobába fagyni. Bort hoztak, pálinkát is. Estére tökrészeg lett apuka is, István bátyám is, de még az apai nagybátyám is. Elterültek a tornácon, négykézláb mászkáltak, mint a disznók, még röfögtek is. Az asszonyok apai nagybátyámat az ágyba cipelték, apukát a lócára húzták, István bátyámat a rangját megillető tisztaszobába támogatták, engem a szomszéd szobában a gyerekek közé csaptak.
Éjszaka csordogálásra ébredtem. Azt hittem, esik. Mint másnap kiderült, nem esett. Reggel sikoltás oltotta ki az álmot a szememből. A nagynéném elájult. Kora reggel, mikor még mindenki aludt, beosont a tisztaszobába, hogy a reggeli tojásrántottához friss zsírt hozzon, de amikor belevágta volna a kanál élét a zsírba, meglátta a tetején a sárga levet, és kirúgta a lábát maga alól. Az én István bátyám, aki Brassóban angolvécéhez szokott, később bevallotta, azt álmodta, hogy otthon van, kimegy a fürdőszobába, felnyitja a tetőt, és pisálni kezd.
Reggeli nélkül kellett távoznunk, megbomlott a jó rokoni kapcsolat is, apukáék egymás mellett poroszkáltak az úton, én szomorú nótákat húztam, ők néha fütyültek hozzá. l

Önnek ajánljuk

Miből él az elnökjelölt?

Hamšík Lavezzivel is konzultált átigazolása előtt

Tiltakoznak a kiállított melltartók és bugyik ellen

21 Savage szabadlábon

Pedagógiai napok a digitalizáció jegyében

Pellegrini: A rendőrség senki fölé nem terjeszti ki a védőszárnyait

Legfrissebb galériák
Olvasta már?