Vízumstikli

2003 óta tartok kommunikációs tréningeket fehérorosz fiataloknak. A munka során sohasem beszélünk közvetlen politikai tevékenységről, ennek ellenére a Lukasenko vezette rezsim emberei kezdettől ferde szemmel figyelik a munkámat.
Vasárnap

2007. március 2. 02:00

2003 óta tartok kommunikációs tréningeket fehérorosz fiataloknak. A munka során sohasem beszélünk közvetlen politikai tevékenységről, ennek ellenére a Lukasenko vezette rezsim emberei kezdettől ferde szemmel figyelik a munkámat. Helyi partnereim úgy igyekeznek túljárni a hatalom eszén, ahogy tudnak: tartottam már tréninget elhagyott kolostorban, falusi pajtában és belvárosi szállodában is. Természetesen mindanynyian tudtuk, hogy hiába bújunk el bárhova, a Feliksz Dzerzsinszkij nevével fémjelzett fehérorosz KGB mindig megtalálja a módját, hogy információkat szerezzen a csoportban zajló tevékenységről. Idén tavasszal is meg akartam látogatni fehérorosz barátaimat, hogy folytassuk a munkát. Ehhez természetesen először vízumot kell kapnom az ottani hatóságoktól.
Elég kedvetlenül indultam el a Védcölöp utca irányába, mert minden egyes látogatásom során ugyanaz a fura érzés kerített hatalmába. Konkrétan az, hogy én tulajdonképpen együttműködöm a fehérorosz KGB-vel. Hiszen ők pontosan tudják, miért megyek az országukba. Tehát semmi egyéb dolguk sincsen, mint a minszki repülőtér érkezési csarnokánál a nyomomba szegődni, felírni minden ember nevét, akivel találkozom, és hang- vagy képfelvételt készíteni a tréningjeimről, a résztvevők megjegyzéseiről. És mivel nem vagyok egy 007-es ügynök, semmi esélyem sincs rá, hogy túljárjak az eszükön. Csupán egyet tehetek: folytatom a munkámat, amíg a helyi fiatalok vállalják az együttműködés kockázatát.
A fehérorosz nagykövetségen mosolygós, jól öltözött tisztviselő fogad, és készségesen segít a nyomtatvány kitöltésében. Még viccelődik is, amikor az utazás célját firtató rubrikához érünk: „Írja be, hogy chatyítye paszmatrity nase gyévuski”. Hát igen, ez volna az ideális állapot, ha az ember kizárólag a szép, szőke fehérorosz lányok kedvéért utazna Minszkbe. Végül is azt írom be, hogy szeretnék tájékozódni az ottani társadalom helyzetéről. A tisztviselő int a kolléganőjének, hogy állítsa ki azt a csekket, amelyen a vízumért járó hatvankét dollárt kell befizetnem a közeli bankban. Elmagyarázza: azért hatvankét dollár, mert így „expressz” módon, vagyis egy órán belül megkapom a vízumot, s nem kell még egyszer Pozsonyba utaznom.
Már indulnék a kijárat felé, amikor a tisztviselő megállít, és zavaros magyarázkodásba kezd arról, hogyan járt itt előttem valaki, aki elfelejtette befizetni a „normál” vízumért járó negyvennyolc dollárt, ezért megkér rá, hogy a bankban ezt a pénzösszeget is fizessem be. Ezzel átnyújt egy másik csekket is, valamint negyvennyolc dollárt. Az utóbbi csekk egy bizonyos Holickij úr nevére van kiállítva. Azonnal gyanút fogok. Ugyan ki ellenőrizhetné le, hogy én „expressz” vízumot kaptam? Senki, csakis ők ketten. A mosolygós tisztviselő és a készséges titkárnő. Így a „normál” és „expressz” vízum közti különbség, azaz a tizennégy dollár őnáluk, „helyben” marad.
„Nyugi – mondom magamnak –, nekem most az az elsődleges feladatom, hogy vízumot kapjak, nem pedig hogy fehérorosz korrupciós ügyekkel foglalkozzam.” Befizetem a bankban mind a két összeget, és sietek vissza a követségre. Amikor a jól öltözött úriember meglát, az arca azonnal vörösbe fordul. – „Sto vi gyélali u nász?!” – kiabálja az arcomba. Széttárom a kezemet, és igyekszem ártatlan arcot vágni. „Ja nyeznáju” – mondom neki, de ő egyre jobban begurul. „Akkor miért nem adhatunk magának vízumot? Tulajdonképpen kicsoda maga?” „Én csak egy egyszerű orvos vagyok, és nincs semmi baj – felelem neki. – Csak adjon egy igazolást arról, hogy befizettem a pénzt, mégsem kaptam beutazási engedélyt.” „Szó sem lehet róla!” – kiáltja.
„De nekem igazolnom kell valahogy, hogy befizettem a hatvankét dollárt.”
„Maga nem fizetett be semmit – mondja dühös arccal, és előkapar a tárcájából hatvankét dollárt. – Maga nem is járt nálunk” – mondja, és átnyúl a pulton az útlevelemért. Közben könyökével elfordítja a számítógép képernyőjét, és látom a saját nevemet egy vastag, piros csíkkal áthúzva.
Hát igen. Persona non grata lettem Fehéroroszországban, és ezzel a felelőtlen tettemmel meghiúsítottam két jólelkű hivatalnok tizennégy dolláros stiklijét.

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: Csak büntetőkkel jutott tovább a DAC a kupában

Drogdíler testvérpárt fogtak Dunaszerdahelyen

Kellemetlen: Danko zászlórúdja valójában nem is magasabb, mint a magyarországi

Robbanás volt egy halálos vírusokat tároló orosz laboratóriumban

Mestertolvajt fogtak Galántán: magára zárta az autót a lopási kísérlet közben

Ne legyen tabutéma az időskori bántalmazás

Legfrissebb galériák
Olvasta már?