Van, amikor számít a kor?

A napokban egy baráti beszélgetésen merült fel a szerelmi kapcsolatbeli nagy – néhányak szerint túl nagy – korkülönbség esete, kérdése, problémája. Sokáig érdeklődve hallgattam a témát. Személyes tapasztalat híján nem sok hozzáfűznivalóm volt.
szabolaci

2018. november 8. 11:05

- Képarchívum

Szinte mindenkinek volt közeli ismerőse, rokona, barátja, aki példaként szerepelhetett, és a végén semmilyen konklúzióra nem jutottunk, hiszen ahány kapcsolat, annyiféle vélt vagy valódi életútmodell bontakozott ki a beszélgetésben. Ekkor felmerült az a nagyon is valós kérdés, hogy vajon mennyire lehet kívülről belelátni egy-egy kapcsolatba.

Ugye mindenki érti, hogy miről van szó.

– Ki gondolta volna éppen Kirakatékról, hogy elválnak (összevesznek, külön élnek, bántják, csalják egymást stb.) Hiszen mindig olyan szépen éltek. Mindenük megvolt…

Persze, amint megtörténik, azonnal előkerülnek a „tisztánlátók”, akik mindig is tudták, sejtették, hogy a tetszetős külcsín mocskos mélységeket rejt. Jellemzően az események után jelennek meg, és valóságos tárházai a szaftos-vaskos történeteknek.

A valóságban vajmi keveset tudunk a környezetünkben élők történetéről. Miért? Ennek sok oka van. Kezdve a rengeteg álarctól, amelyeket egyre gyakrabban cserélgetünk, folytatva a sikerekkel, nevetéssel, harmóniával, álomutakkal stb. kitapétázott, külvilág felé való bemutatkozással (lásd a legkülönfélébb közösségi oldalakat), egészen az önismeret szinte teljes hiányáig. A skála ugyancsak hosszú, és valószínűleg az összes többi ok gyökéroka az utolsó. Nevezetesen a tény, hogy nem ismerjük önmagunkat. Az ismeretlennel nehéz őszintének lenni. Ahol pedig felüti a fejét a hamisság, ott eltűnik a harmónia, a derű (nem tévesztendő össze az erőltetett, harsány röhögésbe átcsapó vihogással).

Aztán eszembe jutott egy pár. Az egyikük legenda. Könyveit, verseit olvasva mindig azt éreztem, hogy napokig képes lennék hallgatni a történeteit, gondolatait. Közel 65 évvel fiatalabb leányt vett feleségül. Rengetegen kiakadtak. Pfuj! Mondták azok, akik mindig tudják a tutit. Faludy Györgyről és Kovács Fannyról van szó. Nem ismertem őket személyesen. Már az is öröm volt számomra, hogy találkoztunk egy író-olvasó találkozón. Az aktképeiket is szívesen lapozgattam, cseppet sem tűntek/tűnnek felháborítónak.

Na, 65 év korkülönbség, az már valami, ugye? Fogalmam sincs a miértekről, a hogyanokról. A valódi, vonzódáson alapuló, érzelmekkel teli szerelmet viszont el tudom képzelni. Hogy valóban szerelem volt-e? Ezt kizárólag az érintettek tudják.

Mit szeretett Faludy az életben? „Szivarozni is, meg cigizni is szeretett. A whisky (ezt is s-sel mondta) mellett szerette a jó borokat, az erdélyi pálinkát és általában mindent, ami jó: a barátokat, a társaságot, a rajongóit; szerette, ha őszintén mesélhet nekik. És szerette a szerelmet.”

Fanny így vallott az érzelmeiről: „Nem hiszem, hogy lehetne csak azért szeretni valakit, együtt élni vele öt évig, mert nagyon jó verseket ír… Ha »sorrendet« kellene felállítani, mi ragadott meg benne elsősorban, akkor Gyurka személyisége: embersége, alázatossága, kedvessége volt az. Mellette jobb ember lettem. De Faludy mellett szükségszerűen mindenki jobb ember lett.”

Verseit, fordításait, könyveit olvasgatva hiszek Faludynak és Fannynak. Nem azért, mert jól informált vagyok az életük, hálószobatitkaik tekintetében, hanem azért, mert hiszek a szerelemben.

A szerelemben, amire mindnyájunknak szüksége van.

 

Kovács Zoltán – buddhista tanító, a VándorLáss alapítója

 

 

A teljes írás a VasárnapLélekben jelent meg!

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Legfrissebb galériák
Olvasta már?