Útban Pozsony felé

Mivel vasárnap délután volt, sok ember utazott a Budapestről induló, Prágába tartó gyorsvonaton. Ahogy Párkányban felszálltam, az ajtó mellett mindjárt észrevettem egy fekete bőrű lányt. Ahogy elmentem mellette, összeért a tekintetünk, aztán mégis továbbhaladtam az ülések közt. Egyszer csak visszafordultam, mintha hívott volna, hogy üljek szembe vele.
Vasárnap

2019. július 3. 09:45

Fazekas Réka felvétele

Egzotikus szépség volt, fekete haja gondosan feltornyozva, kontyba fűzve feje tetején, és a mosolya… Fülhallgatón keresztül zenét hallgatott, halkan dúdolt, és mozgott a zene ritmusára. Látszott rajta, hogy jól érzi magát az esős idő ellenére. Érsekújvárban mellénk ült egy nyugdíjas, 76 éves néni, mint mesélte, születésétől fogva pozsonyi lakos, most épp az uszodából jön, ahol a barátaival találkozott. A néniből áradt a szó, semmivel sem volt megelégedve, morgott a három hete tartó esőzés miatt, hogy éhes, még nem volt ideje ebédelni, miért késik a vonat. Közben egyre gyakrabban nézegette hol az óráját, hol pedig az ismeretlen lányt. Nem bírtam megállni megjegyzés nélkül: „Ugye milyen különleges szépség?”. A néni zavarában csöndben maradt, a lány pedig megszólalt tört szlováksággal, hogy köszöni szépen. Meglepődtem, hogy érti a szlovák nyelvet (mellékesen anyanyelvén kívül még beszéli a franciát és az angolt is). Elmondta, hogy Afrikából származik, ötödéves orvostanhallgató a pozsonyi egyetemen. Megtudtam, hogy nyolc hónap alatt sajátította el a szlovák nyelvet olyan szinten, hogy elsőre felvételt nyert az orvosi egyetemre. „Ez nem semmi!” – feleltem elismerően, hisz köztudott, hogy az orvosi egyetemre bekerülni még annak is nehéz, aki anyanyelvén felvételizik. Nagyon nagy kitartás, akaraterő kell hozzá. „Hát nem volt könnyű” – felelte nevetve a lány. Szülei 60 év felettiek, kilenc testvére van. Az idősebbek már kitanultak, egy fivére Franciaországban dolgozik. A lány még nem döntötte el, hogy az iskola elvégzése után hol fogja folytatni az életét. Csak a telet nem tudja megszokni, mondta, hisz náluk a hideg 18 °C. Egy éve volt utoljára otthon, leghamarabb újra talán majd nyáron, a vizsgák után lesz alkalma hazalátogatni.

A zsémbes néni erre megszólalt: „Én bizony nem tudnám elképzelni, hogy a fiam nélkül éljek, ne láthassam őket mindennap. Hiszen ez szörnyű lenne!” – mérgelődött. Aztán még megtoldotta egy-két negatívummal. A lány arca erre elkomorult, mondván, nem érti, hogy itt az embereknek megvan mindenük, mégsem elégedettek semmivel. „Én igen – válaszoltam. – Örülök, hogy van családom, ha nem lehetünk is mindig együtt, szeretem a munkám, van hol laknom, béke van, olykor süt a nap, mi kell még? Igen. Én boldog vagyok”. Erre elnevette magát, hogy legalább tőlem jót hallott, s kifejezte, hogy ennek igazán őszintén örül. Kacsintott egyet, fülébe tette fülhallgatóját, majd újra átadta magát a zene ütemének, felsőtestével apró mozdulatokat ejtve, mintha csak egyedül volna a vonaton. Erre a mellettem ülő másik diáklány is rám mosolygott, mintha rá is átragadt volna valami az afrikai lány sugárzó életöröméből.

Sajnálom, hogy nem kértem el a telefonszámát. Jó volna tudni, milyen szakirányt választ jövőre, s az egyetem elvégzése után hol fog letelepedni. Bízom a sorsban, hogy egyszer még összefutunk: valahol, valamikor.

Fazekas Hilda

A teljes írás a Vasárnap 27. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Aláírásgyűjtés Kočnernek

Már e héten kopogtat a végrehajtó a Billánál

24 óra a sérült gyerekekért

Nőtt a munkanélküliség

Feljelentés az ollétejedi gumifeldolgozó ellen

Száz fociév Szepsiben

Legfrissebb galériák
Olvasta már?