Újságírók veszélyben

Két hete Szlovákiában agyonlőttek egy újságírót a menyasszonyával együtt. Amikor ezek a sorok nyomdába kerülnek, még nincsenek meg a tettesek és a megrendelők, csak a felelősöket ismerjük. Mert azért, hogy az újságírókat bárki támadhatja, és senki sem védi meg, a politikai kultúra s a társadalmi hangulat is felelős.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. március 22. 22:36

Nincs olyan politikai, közéleti témákkal foglalkozó kollégám, akit még ne hülyéztek volna le nyilvánosan, ne fenyegettek volna meg halálosan, vagy ne jelentettek volna fel. Ezek olyan dolgok, amelyek nem tartoznak az olvasókra, a szakmával járnak, és mostanáig mi magunk sem vettük túl komolyan. Gondoltuk, ennyit el kell viselnünk, csak néha sóhajtottunk fel, hogy bárki belénk törölheti a cipőjét, és többet járunk kihallgatásokra, mint Bašternák és Kočner együttvéve. Ján Kuciak és Martina Kušnírová meggyilkolásával azonban minden megváltozott, mert kiderült, hogy „ezek” – legyenek bárkik – ölni vagy öletni is képesek, ha veszélyeztetve érzik az érdekeiket. Márpedig mi épp azért vagyunk, hogy veszélyeztessük ezeket az érdekeket, amikor nem egyeznek a társadaloméival.

 

Hiénák és prostituáltak

Hogy ki és miért gyilkolta meg az aktuality.sk online újság oknyomozó riporterét és menyasszonyát, az a szlovák rendőrség képességeit tekintve talán soha nem fog kiderülni. Úgy, ahogy nem fogták el Malina Hedvig támadóit, nem találták meg Daniel Tupý gyilkosait és egy alig hihető, rablógyilkosságról szóló sztorival zárták le Ernest Valko meggyilkolásának ügyét. Ott, ahol a politika diktál a nyomozóknak, és politikusok tájékoztatnak a vizsgálatról, hogy a saját bűneiket takargassák, nem is lehet más várni. De attól függetlenül, megtalálják-e a tetteseket, ez a kettős gyilkosság mégis vízválasztó a szlovákiai politikai és társadalmi kultúrában. Nemcsak azért, mert mostantól nem lehet egy legyintéssel elintézni a politikusok kétes hírű vállalkozókkal, alvilági alakokkal, holmi aktmodellekkel való kapcsolatait. Nem is azért, mert mostantól az Európai Unió jobban odafigyel, mire költjük a többmilliós támogatásokat, és kik osztják el rendre egymás között a pénzt. Hanem elsősorban azért, mert valaminek meg kell változnia az újságírók megítélésében is.

Egy olyan országban, ahol a kormányfő hiénáknak, prostituáltaknak, az ország ellenségeinek nevezheti a sajtó munkatársait, valami nagyon nincs rendben. Annál inkább, hogy sokan erre nemhogy felkapnák a fejüket, és azt mondanák: az illetőnek nagyon ráléphettek a tyúkszemére, hanem csatlakoznak a szidalmazókhoz. Nem kell feltétlenül nyilvános gorombaságokra, fenyegetésekre gondolni, már az sok, hogy itt bármikor bármelyik politikus vagy a csicskása megengedi magának, hogy bármelyik újságírót felhívja, és a sárga földig lehordja. Nem, a magyarok sem kivételek, mi sem vagyunk különbek a Deákné vásznánál, kollégáim és feletteseim is hallották már az épp hatalmon lévő „mieinktől”, hogy nem lesz hirdetés, állami támogatás, megtapasztalták, hogy kitiltják őket az egyik párt székházából. De még erre is azt lehet mondani, hogy a hatalom elbutít, elvakít, és arrogánssá tesz, ők mondják a magukét, mi meg tesszük a dolgunkat.

 

Magyar választóvonalak

Ami viszont ennél szomorúbb, hogy sokszor ugyanezt kapjuk azoktól is, akikért vagyunk: az olvasóktól. Tudom, a méreg fentről folyik, ha a (volt) köztársasági elnök, a kormányfő, a pártelnök faragatlan, miért ne lehetne a választója is az. És mert nem állhat pódiumra, meg bátorsága sincs ahhoz, hogy vállalja a véleményét, az internetes hozzászólásokban fröcsög. Ott hordja le névtelenül vagy álnév mögé bújva az újságírót, aki vele ellentétben aláírta a cikkét, szófosó légynek, idiótának nevezi, zsidózza, küldi el a p.-be – és ezek még az enyhébb változatok. Az egykori MKP-s államtitkár, Könözsi László néhány éve egyenesen úgy gondolta, drukkolni kell, hogy az Új Szóban valamilyen hazafias csoport rendez végre egy Charlie Hebdót.

Nem állítom, hogy a szlovák kollégák sokkal jobban állnának ezen a téren, de ennyi gyűlöletet, amennyi a magyar térfélen árad, amint a téma csak egy kicsit is érinti a politikát, sehol nem tapasztaltam. Ne áltassuk magunkat, valamennyien tudjuk, hogy bennünket inkább a magyarországi politika fertőz, mint a hazai viszonyok. Az az orbáni gyakorlat, amelyben minden kritikus újságíró a nemzet ellensége, amely listákat állít össze a Magyarországot szerinte lejárató külföldi zsurnalisztákról, és amely nem érvel, nem magyaráz, csak megvásárol vagy elhallgattat. Igaz, újabban Fico is ezt a nótát fújja, egyenesen a köztársasági elnököt vádolta meg azzal, hogy Soros György diktál neki. A „mélymagyarok” most komoly dilemma előtt állnak: képesek-e a Malina Hedviget meghurcoló, a kisebbségeket folyton követelőző élősködőknek tartó Ficót elfogadni csak azért, mert közös ellenségen osztozik Orbán Viktorral. Mert ha igen, akkor azt is le kell nyelniük, hogy Bugár Béla lepaktált vele, és a végsőkig kitart (kitartott?) mellette, ami már kész tudathasadás.

 

Legyen ön is milliomos!

Amikor egyik napról a másikra megszüntették a Népszabadságot, és kollégáimmal együtt aláírtuk a szerkesztőséget támogató nyilatkozatot, nem győztünk csodálkozni, mennyien kívántak nekünk is hasonló sorsot. Vajon ha egy gyárat zárnak be egyik napról a másikra, akkor is így gondolkoznak, vagy csak azoknak az újságíróknak nem jár szolidaritás, akik nem a központilag lekottázott nemzeti nótát fújják? És egyáltalán miért kell, hogy mi is a magyarországi választóvonalak szerint osztódjunk jó és rossz magyarokra, igaz nemzetiekre és ballibsikre, Orbánisztán híveire és Soros bérenceire?

A közülünk való elvakultak pedig csaholva, vicsorogva utánozzák a propagandaszöveget ahelyett, hogy elgondolkoznának, valóban erről szól-e az életünk. Valóban egymás között kell-e ellenséget keresnünk ahelyett, hogy azokra figyelnénk jobban, akik meglopnak, becsapnak, és lózungokkal manipulálnak, aztán nagyokat röhögnek, hogy bekaptuk a csalit. És miközben a választók az újságírókat szidják, mert azok bírálni merik a kedvenceiket, a politikusok épp az újabb százezres karórát, többmilliós autót, jachtot, repülőgépet veszik meg abból a pénzből, amelyet a zsebükből loptak ki. Amikor pedig itt egymás torkának esünk, ők már rég hetedhét országon túl fogják élvezni az elrontott és elvett életek árán összeharácsolt vagyonukat. Mert csak erről szól az egész, az ő hatalmuk megőrzéséről, az ő vagyonuk gyarapításáról és az ő kapcsolataik takargatásáról. Fico jelképesebben nem is cselekedhetett volna, mint amikor kipakolt egymillió euró nyomravezetői díjat az asztalra, mint egy huszadrangú televíziós kvízműsorban. Legyen ön is milliomos, mi már azok vagyunk, csak ne kérdezze, honnan van a zsozsó! Ez az a világ ahol pénzért mindent meg lehet venni, és akik régóta benne élnek, elfelejtették, hogy ott, ahol az egymillió euró képzeletbeli szám, még tisztesség is létezik.

 

Csak az igazság számít

Ha lehet tanulsága ennek a borzasztó tragédiának, ez kell, hogy legyen. Az újságírók nem tévedhetetlenek, és nem az igazság egyetlen birtokosai, de nem is szabad célpontok. Nem magukért, hanem másokért kérdeznek és perelnek, viselik minden leírt szóért a felelősséget és vállaknak kockázatot. Mostanáig sokan azt hitték, az egész csak játék, olyan, mint az adrenalinsportok, de igazi veszély senkit sem fenyeget. Pedig igen, mindannyian veszélyben vagyunk, ha megfeledkezünk arról, hogy az újságírók feladata nem a kormány, hanem a haza vagy a nemzet érdekeinek védelme. Ilyen értelemben még kisebbségi és magyar érdek sem létezik, csakis az igazság. Amit akkor is le kell írni, ki kell mondani, amikor kellemetlen vagy beláthatatlan következményekkel járhat. Igen, lehet, hogy fájni fog, még az is lehet, hogy az ellenfeleink visszaélnek vele, de felnőtt, szabad emberek többet érdemelnek hamis illúzióknál.

A Pentagon titkai című amerikai filmben a Legfelsőbb Bíróság megengedi a Washington Postnak a vietnami háborúról szóló titkos jelentés közlését, amelyből kiderül, hogy a kormány félrevezette a közvéleményt. A határozat indoklásában ez áll: „Alapító atyáink a sajtónak azért adtak védelmet, hogy betöltse lényegi szerepét a demokráciában. A sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt.” Ez még akkor is így van, ha olykor maga a nép is hajlamos megfeledkezni róla.

 

Ki védi meg az újságírókat?

Ján Kuciakot és menyasszonyát minden jel szerint azért gyilkolták meg, mert az újságíró feltárta, hogyan nyúlják le a Szlovákiában vállalkozó olasz maffiózók az uniós agrártámogatásokat, és milyen kapcsolatok fűzik őket a kormányfő közvetlen munkatársaihoz. Miután február 27-én az összes hazai lap megjelentette Kuciak befejezetlen cikkét, a kormányfő találkozóra hívta a főszerkesztőket, hogy lelkükre beszéljen: az ügy érdekében működjenek együtt a hatóságokkal. Tette ezt az a Robert Fico, aki a véleményformáló napilapok kérdéseire évek óta nem válaszol, és az újságírókat buta hiénáknak, vécépóknak, az ellenzék fizetett szócsövének, piszkos prostituáltnak, az állam ellenségeinek nevezi.

Robert Kaliňák, aki előszeretettel tájékoztatja a nyilvánosságot befejezetlen rendőrségi vizsgálatok eredményéről és nyomozati akták tartalmáról, miközben ezekbe belügyminiszterként betekintést sem nyerhetne, ugyanezen a találkozón arra kérte a főszerkesztőket, hogy legyenek mértéktartók. Fontolják meg, mit közölnek az üggyel kapcsolatban, mert a túlzott nyilvánosság sértheti a nyomozás érdekeit. Tibor Gašpar országos rendőrfőkapitány erre még rá tudott tenni egy lapáttal, amikor arra kérte az újságírókat, hogy ha munkájuk során törvényellenességre bukkannak, vagy veszélyeztetve érzik magukat, forduljanak bizalommal a rendőrséghez.

Nem történt bűncselekmény

Mintha ezt nem tette volna meg több mint egy hónapja Ján Kuciak is, miután az egyik legellentmondásosabb szlovákiai vállalkozó, Marián Kočner megfenyegette, hogy „összegyűjt minden piszkot a családjáról”, és nyilvánosságra hozza. A feljelentést hónapokig dobálták egymás között az ügyészségek, míg eldöntötték, kihez tartozik, majd a rendőrség azzal zárta le az ügyet, hogy nem történt bűncselekmény, de még csak kihágás sem.

Hasonlóan járt a Plus 7 dní volt riportere, Ivan Mego, aki feljelentést tett a rendőrségen, miután egyik riportalanya beismerte neki, hogy gyilkosságokat követett el. Még aznap szembesítésre idézték be, tehát a potenciális gyilkos azonnal megtudhatta, ki jelentette fel, és ott, a nyomozó meg az ügyész szeme láttára meg is fenyegette. A homlokához emelte az ujját, mintha pisztolyt tartana, és azt mondta neki, vigyázzon, nehogy kiütést kapjon. Ennek sem lett következménye.

 

Feljelentés? Minek?

E sorok írójának is vannak tapasztalatai a rendőrség hozzáállásával: amikor a Malina Hedvig-üggyel foglalkoztam, szintén kaptam fenyegető leveleket, és ügyvédi tanácsra tettem feljelentést: legalább nyoma legyen annak, hogy megpróbáltam. Amikor a nyomozónak, aki a meghallgatás előtt felvette az adataimat, megmondtam, hogy Prágában születtem, megkérdezte, hogy az milyen járásban található. Ezután nem lepett meg, hogy az ügyet kihágásnak minősítette, és továbbította a körzeti hivatalnak. Mivel a tettest senki sem nyomozta ki, ott nem volt kinek bírságot kiszabni, és ezzel az ügyet le is zárták. Később, amikor Sokol érsek elherdált milliói után kutattam, és a nagyszombati érsekség egyik munkatársa üzente meg, hogy gyűjtik ellenem a kompromittáló információkat, vagy amikor az egyik regionális politikus mondta azt telefonba, hogy „fizikailag le fog állítani”, már nem tettem feljelentést. Mint ahogy rengeteg kollégám sem, mert időpocsékolásnak tartjuk. Egyikünk sem tud olyan történetről, amikor az újságírót zaklató, fenyegető személynek bántódása esett volna; annál több olyat, amikor az újságíró ellen tettek feljelentést politikusok, ügyészek, bírák, és hónapokig, évekig kihallgatásokra, tárgyalásokra járt. Ilyen előzmények után nem lehet egy, a kormányhivatalban szervezett közös kávézással helyreállítani a bizalmat. Robert Fico a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet küldöttségét sem győzte meg arról, hogy a kormány korrekt kapcsolatot ápol a sajtóval. A szervezet főtitkára egyenesen felszólította őt, hogy kérjen bocsánatot az újságírók sorozatos sértegetése miatt. Nos, erre még várunk.

 

Újságírókat ért támadások

A hazai újságírók munkája a 90-es években, a Mečiar-kormányok idején volt a legnehezebb. Eugen Kordát, aki akkor a Nova tv riportere volt, 1990-ben azzal fenyegették, hogy megölik a fiát. A család ezután ideiglenesen Prágába költözött.

1995-ben az akkor a Sme napilapnál dolgozó Peter Tóth autóját gyújtották fel. Tóth Michal Kováč köztársasági elnök fiának elrablásáról írt.

1998-ban Soltész Árpádot, aki a kassai maffia és a SIS kapcsolataival foglalkozott cikkeiben, az utcán rugdosták össze.

Štefan Hríbet, aki akkor a Domino Fórum hetilap főszerkesztője volt, 1998-ban Mečiar rajongói verték meg Pozsonyban az utcán.

A szlovák televízió riporterét, Ľuba Lesnát 1999-ben az Mečiar-párti VTV televízió igazgatója, Vladislav Kríž támadta meg, és eltörte a kezét.

Maga Vladimír Mečiar többször is ököllel támadt újságírókra. 1990-ben a szövetségi parlament folyosóján a cseh tévé tudósítóját, Havel elnök későbbi tanácsadóját, Ladislav Špačeket ütötte meg.

1997-ben a Markíza riporterére, Dušan Valkóra támadt a következő szavakkal: „Maga taknyos, nem szégyell a szemem elé kerülni? Olyat ütök, hogy az Úristen sem ismer magára!”

1999-ben a meggyilkolt Ján Ducký temetésén a cseh Prima tévé riporterét, Vladimír Mišauert ütötte meg.

2002-ben a Joj tévé riportere tette fel Mečiarnak a kérdést, hogy miből vette az Elektra villát. „Még egyszer megkérdezed, és olyat odab…ok, hogy nem térsz magadhoz” – hangzott az öklöző mozdulattal kísért válasz.

1998-ban Jana Telekit a vágbesztercei regionális hetilapban publikált szatirikus versért jelentette fel az ottani HZDS-es polgármester. Hatósági meghurcolása tizenhat évig tartott.

2007-ben a Plus 7 dní hetilap volt riporterének, Naďa Šindlerovának a házát gyújtották fel. A riporter a BMG Invest és a Horizont Slovakia befektetési társaságok ügyeivel foglalkozott.

2008-ban a Joj tévé riporterének, Laco Ďurkovičnak a gépkocsiját gyújtották fel. Ďurkovič a szélsőségesekkel és a maffiával foglalkozott.

2016-ban a helyi önkormányzat túlkapásairól és a városban működő maffiáról cikkező szeredi regionális újságíró, Miloš Majko autóját gyújtották fel.

Áprilisban lesz tíz éve, hogy nyom nélkül eltűnt a Plus 7 dní, a Markíza és az STV oknyomozó riportere, Pavol Rýpal, aki szintén gyakran foglalkozott a szlovákiai alvilággal.

 

 

 

Önnek ajánljuk

Čaputová magyarok között töltötte napját

Čaputová magyarul posztolt Gombaszögről

Korábban lényegesebben befogadóbb volt a világ

Ha jól választ, a nagy melegben az étel is hűsíthet

Kellemetlen: véletlenül rossz házba tört be a NAKA

Melegkiütés vagy napallergia?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?