Új ház a leégett helyén

Péntek volt, 13-a, amikor a keszegfalusi Kosztolányiék háza öt éve porig égett. Mindenük odaveszett, emlékeik, egész életük munkája néhány perc alatt a tűz martalékává vált. A négytagú család, egy autista kisfiúval, fedél nélkül maradt, de jó embereknek– és saját erejüknek – hála új ház áll a réginek az alapjain.
Urbán Klára

2019. július 30. 09:00

- Somogyi Tibor felvétele

Nagy cseresznye- és barackfa volt a ház mögött, azt is elpusztította a tűz. Most pergola díszeleg a helyükön, az alá telepszünk le. Az elején csak tapogatózom, félek rákérdezni a szörnyű katasztrófára, tartva attól, hogy a kegyetlen emlék még mindig nagyon fájdalmas. Aida kutya ment meg, odadörgölőzik hozzám, így vele vagyunk elfoglalva; a háziak próbálják rendre utasítani. „Egész pici kutyus volt a tűzvész idején.” Anita, a ház asszonya hozza elő a témát, s ezzel segít áthidalni kezdeti zavaromat.

Péntek, 13.

„Csak az alap maradt meg az 1989-ben épült Okál típusú házból, arra építettük az újat” – szólal meg Péter, a házigazda, aki miattunk maradt otthon aznap. Most már meg merem kockáztatni a kérést, hogy idézze fel annak a szörnyű péntek, 13-ának az emlékét. „A szomszéd értesítette a tűzoltókat, s gyorsan átfutott, lekapcsolta a gázórát. Még jó, hogy idejében észrevette, mert az robbant volna.”

Ez a szomszéd hívta fel Pétert a munkahelyén, hogy azonnal jöjjön. Mire megérkezett, szinte az egész falu ott ácsorgott az utcán, a polgármesterrel az élen. A ház ura hiába futkosott ide-oda, hiába akart bemenni, hogy legalább valamit kimentsen a tűzből, nem engedték, életveszélyes volt a helyzet. A szomszédból nézte, hogy pusztítja el a láng mindenüket. Egy szekrényük maradt, szerencsére (ha egy ilyen katasztrófánál arról lehet beszélni) az, amelyikben az ékszerek, irataik, útleveleik voltak, meg a kisfiú, Kristóf leletei.

„Senki nem volt itthon?” – fordulok Anitához. „Csak a nagymamám, ő annyit vette észre, hogy füst van, gondolta ki az a hülye, aki ilyenkor sütöget? Délután volt, én a lányunkkal, Reginával, akit zöld hályoggal kezelnek, szemorvosnál voltam Újvárban, de visszafelé megálltunk Komáromban az alapiskolában, mert oda ment volna a lányka ötödikbe. Közben hívogattak anyuék, az anyósom, hívtak idegenek is telefonon, de akkoriban uborkát árultunk, azt hittem, ezért hívnak, hát kinyomtam a telefont. Mikor már anyu sokadszor hívott, felvettem. Gyere, mert nagy a baj, bökte ki, de nem merte megmondani, hogy mi, félt, hogy karambolozunk. Lecsaptam a telefont, de rögtön belegondoltam, hogy anyu nem hív csak úgy. Rácsörögtem. Gyere, mert ég a ház, akkor már kimondta. Mire befordulunk a nagy kanyarba, már láttam a lángokat, a házunk elé érve már nem volt tető.”

Az emlékek nem pótolhatók

Mindkettőjükben – illetve hármójukban, mert Regina, aki épp most fejezte be az alapiskolát, és grafikusnak készül, szintén közbe-közbeszól – előtörnek az emlékek, de nem úgy, hogy pontosan egymásba kapcsolódnak a láncszemek, hanem zavarosan, egyszer ez, másszor az villan föl. Hiába próbálnák megsemmisíteni, kiradírozni a képeket, soha nem lesznek képesek rá. Nekem is lúdbőrzik a hátam a tragikus események hallatán, de bármennyire együttérez is velük az ember, nem igazán tudja felfogni, mi játszódhatott le azokban, akik tehetetlenül nézik, ahogy a lángok perceken belül felfalják mindenüket. Annak idején a tévéhíradóban látva a képsorokat megdöbbentem, amikor Anita azon kesergett, hogy a fényképalbumok is odaégtek. Aztán megértettem, ahogy a hamuból előkerült három, hogy mit jelentenek az emlékek. Bútort, berendezést, zongorát, tévét, mosógépet, hűtőt meg minden egyebet lehet venni, a házat, ha nagy erőfeszítések árán is, de újjá lehet építeni, de az emlékeket nem lehet pótolni. A gyerekek odaveszett fotóit nem lehet előteremteni. „Inkább a gyerekekről maradt volna, ahogy hónapról hónapra nőttek, nem a mi esküvőnkről.” Anita tehetetlenül megvonja a vállát, tudja, hogy ezen nem változtathat. Egy pillanat múlva már annak örül, hogy senkinek nem esett baja. „Ha éjjel történik, mert épp annak a falnak az elosztódobozában keletkezett a rövidzárlat, amely a gyerekszobával határos, a leány ottég.” „Nem lett volna idő menteni se, mert negyven percig tartott az egész” – rázza a fejét Péter.

Kijutott nekik a bajból

Akkor nem tudtak gondolkozni sem, Anitának mostanság szokott átvillanni az agyán, hogy miért pont őket érte ilyen csapás. Mondanám, hogy erre úgy sincs válasz, de eszembe jut, hogy ennek a családnak igazán kijutott a bajból. Kosztolányiék kisfia, Kristóf autista, ő nyolcéves volt a katasztrófa idején. Azóta mást is diagnosztizáltak nála – hiperkatív, Tourette-szindrómás (idegrendszeri betegség). Ő épp a kedvenc sorozatába van beletemetkezve, de egyszer csak megjelenik, és meglepetésemre közlékeny. „Anyu, ötkor elmehetek focira?” – vált témát azután, hogy elmondja, mit nézett. Anita nem mehet munkába, Kristófhoz, akivel nehéz perceket is megélnek, gondozó kell. Nyolckor mindennap viszi iskolába Komáromba – most lesz hetedikes –, délig ott várja, míg hazaviheti. „Nem tudok hazamenni, mert annyit nem fizet az állam, így is rengeteget autózok. A férjemnek jogosítványa sincs, ha menni kell, csak én vezetek. A lányom képzőművészeti szakkörbe jár, délután érte rohanok.”

Kristóf a nagyszülőknél volt, amikor kitört a tűz. Őt másnap ráadásul baleset érte, kizuhant a hintából, agyrázkódást kapott, összetörte magát, Anita három napig volt vele kórházban. „Ő talán még nehezebben élte volna meg” – mondom, de az apa másképp vélekedik. „Nem ijedt meg. Neki buli volt, itt volt egy csomó tűzoltóautó meg traktor.” „A kerti játékai ugyan elolvadtak, de az emberek összehordtak neki ötször annyit, ő abban dúskált”– az anyuka nem tudja befejezni, mert Kristóf kiabál.

Volt segítség

„Biztosításunk ugyan volt, de amikor kötöttük, a hölgy elnézte a papírokat, én meg nem figyeltem, s nem a házra, csak a berendezésre vonatkozott.” Anitát a sírás környékezte, amikor rádöbbentek, hogy ha nem így történik, nem kellett volna annyi kölcsönbe verniük magukat. „Nem volt mese, tető kellett a fejünk fölé – mondja Péter, aki zenél is, a zenekaruknak ugyan még nincs neve. – Sokat segített a polgármester, ideiglenes lakást bocsátott a rendelkezésükre, azonnali segélyt utalt ki a családnak. Voltak, akik még aznap megrakodva, táskákkal jöttek vissza, élelmiszert, ruhaneműt hoztak, egyesek pénzt is. Persze, olyan is akadt, szerencsére ritkán, aki irigykedve mondta, hogy így én is hagynám leégni a házam. Mit mondhatnék erre? Hát, ezek is emberből vannak?! Sajnos, igen, de nem érdemlik meg, hogy csak egy szót, egy pillanatot vesztegessünk rájuk!”

„Ha a haverok, ismerősök nem segítenek, talán fel se épül újra a ház.” Péter szavaiba vág bele Anita: „Mindennap volt itt valaki, hol a férjem barátai, hol az én barátnőim. A lányom osztálytársai nem mentek el kirándulni, ideadták a pénzt. S a legfontosabb az volt, hogy itt voltunk mi egymásnak.”

„Még az ellenségeim is segítettek” – emlékeztetem az asszonyt arra, amit a tévében mondott. „Ő hozta az első táska ruhát. Sokan jöttek, ismeretlenek is. Kaptunk csomagot Brazíliából, Angliából, Csehországból, autistáktól. Küldtek drogériai cikkeket, iskolaszereket, tévét, mikrót, még kutyaeledelt is. Kétszáz zsák ruha meg cipő gyűlt össze. Mire hazajöttem a kórházból, a barátnőim átválogatták, s amire nem volt szükségünk, továbbadtuk jótékonysági szervezeteknek. Voltak, akik napokon át bontották a házat – két hónapig tartott a rom eltakarítása –, volt, aki három tepsi süteményt hozott, vagy öt kiló szafaládét, három-négy kenyeret, anyuék főztek mindennap tíz hónapig.”

Fönt a tűz tett tönkre mindent, lenn a pincében a víz, fél méter magasan állt. Kosztolányiék mégsem siránkoznak, nincsenek tele panasszal, s a katasztrófa, a sok-sok gond, baj ellenére nem veszítették el a humorérzéküket, tudnak mosolyogni. Talán ez segíti át őket a nehezén. Lassacskán talpra állnak, bár még most is van tennivaló bőven. A házban és a ház körül is. Anita azt mondja, nem akarják összecsapni. „Mindig valamit újítunk, ha már csináljuk, legyen olyan, ami nekünk tetszik, nem úgy, hogy amire van pénz. Minden hónapban veszek valamit hozzá, s ha összejön, megcsináljuk. Ezek már csak csip-csup dolgok” – jegyzi meg Péter, mielőtt elköszönünk.

A teljes cikk a Vasárnap 30. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Kizárt, hogy a Dron szennyezi a levegőt – állítja a gumifeldolgozó vezetése

Szlovákiában a 7. legalacsonyabb a minimálbér az EU-ban

Liverpool–Arsenal rangadó a tévében

Befejeződött a tátrai vihar utáni mentőakció

Gál nem akarja akadályozni a nyomozást, nem nyilatkozik Jankovská ügyében

Pártot alapítanának az elégedetlen gazdák, szeptembertől gyűjtik az aláírásokat

Legfrissebb galériák
Olvasta már?