Törőcsik Mari imádja, ha dicsérik a főztjét

Ritkán főzök, de akkor aztán jó nagyot – mondhatná Törőcsik Mari, s a „ritkán”-t is negyvenéves korától számítja, hiszen addig még csak teát sem főzött. Aztán megszületett a lánya, Teréz, és egyre több időt töltött a konyhában. A hússütés azóta is jól megy neki, ebben van a legnagyobb gyakorlata.
Vasárnap

2007. március 2. 02:00

Ritkán főzök, de akkor aztán jó nagyot – mondhatná Törőcsik Mari, s a „ritkán”-t is negyvenéves korától számítja, hiszen addig még csak teát sem főzött. Aztán megszületett a lánya, Teréz, és egyre több időt töltött a konyhában. A hússütés azóta is jól megy neki, ebben van a legnagyobb gyakorlata. De például a sajtos makarónival, amelyhez kolozsvári szalonnát pirít, el szokott pepecselni. „Ezt egy háziasszony egy perc alatt megcsinálja, nálam viszont minden úgy elhúzódik” – hangzik a „beismerő vallomás”. Aztán gyorsan hozzáteszi: sem habarni, sem rántani nem tud, ezért leginkább csak sülteket készít, és salátát.


Mitől nehéz a habarás?
Például nem tudom, mennyi lisztet tegyek bele. Elbabrálom, na! Lassan főzök. Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, és megkérdezték, hogy mikor lesz ebéd, azt mondtam, egy óra múlva. »Akkor három után talán majd eszünk« – felelték. Egyébként ma is elcsúsztam a főzéssel. Ma is, mint mindig. Nekem az a jó, ha nyáron főzök. Akkor valahogy több időm van. A hússütéssel azonban ügyesen megvagyok. Pilinszky János, aki nagyon jó barátom volt, gyakran ebédelt nálunk, és nekem, ugye, mindent lehet mondani egy előadás után, még azt is, hogy ma nem volt olyan jó, de hogy a főztömet dicsérni kell, az biztos. Szegény Jánost meg mindig kérdeznem kellett, hogy »Ugye, nagyon jó, Jánosom, nagyon jó?« Ő meg, hogy: »Jó, Mariskám, nagyon jó, de nem lehetne már mást enni, mint csirkecombot?« Mert csak azt tudtam akkor.

Ma már a meggymártásáról is ódákat zengenek.
Mert én ahhoz mindig bundás kenyeret csinálok. Nagyon jó a kettő együtt. Igaz, a mártást majdnem egy óráig habarom, habargatom, aztán jól megsózom a bundás kenyeret, és akkor nagyon finom hozzá az édes meggymártás. Én a keleti ízeket is azért szeretem, mert ők bátran adják a csilihez az édest. Igazán remek kínai ételeket hetvenkilencben Hanoiban, a Selyem utcában ettem. A vietnami halas mellett volt egy kínai vendéglő, ahova inkább csak külföldiek jártak. Hát én olyan finomságokat, mint ott, nagyon kevés helyen ettem! Az az igazság, hogy nagyon nagy gourmand vagyok.

Gyerekként is ilyen jó evő volt?

Mindig imádtam enni. Emlékszem, Pélyen nagyon szép sparheltunk volt, és annak a sütője, tudja, valahogy máshogy sütött. Amíg élek, el nem felejtem anyám sonkás tésztáját… hogy ő micsoda tésztát gyúrt, jaj, Istenem! És éles késsel kockára vágta a házi sonkát… volt egy külön edény, amelyben az egészet betette a sütőbe, vagy átvitte a szomszéd kemencéjébe, s ahogy a végén kiborította… hát az valami csoda volt! Olyat én nem ettem azóta sem. Vagy olyan kukoricamálét, amilyet a Jankovics Boriska néni csinált tepsiben. Az is hol van már! Anyám egyébként csodálatosan főzött. Olyan vadas nyúlgerincet… nem is tudom… mindenütt kérnék, ahova megyek, de már csak házi nyúl van… hát hova teszik a vadnyulakat? A világ legjobb pástétomát is anyám csinálta. Na, meg a kocsonyája! Azt a nővérem is tudja. Törőcsik nagyapámnak volt a világ legjobb házi kolbásza. Még ma is érzem az illatát. De már olyat sem találok sehol. Elillantak ezek az ízek. Sok minden eltűnt a régi világból. Itt voltam diák Pesten az ötvenes években. Volt egy fiú a Bécsi utcában, akinek egy kicsit tetszettem. Csak úgy totálban. És biciklivel kiment Pilisvörösvárra, mert ott volt egy régi pék, és tőle hozott nekem vajas kiflit meg mindenféle zsemlét. Fantasztikus volt. Aztán ezeket a kis pékségeket is beállamosították, és soha többé nem ettem olyan finom sós kiflit, mint akkor.
Párizsban is van egy kedvenc helye, a Café de la Paix.
A kávézója ugyan nem olyan jó, de egyszer, amikor a Citroen vendége voltam az autószalon idején, elvittek a Café de la Paix előkelő éttermébe. Imádom én a krumplilevest is, ha az anyám csinálja, de akkor ott egy hatalmas ezüsttálcán osztrigát és kagylót hoztak jég között. Én azt képes voltam órákig enni.

Ennyire szereti a tengeri herkentyűket?

Szeretem, bár arra, amit Acapulcóban láttam, nem lennék képes. Ott a helybéli gyerekek vödörből kínálják a tengerparton az osztrigát, s azok, akik szeretik, odamennek és kiszippantják. Nekem tudnom kell, hogy már nem él, amikor odateszik a jég közé. Akkor sokáig tudom eszegetni.

Aki eszeget, nem sokat eszik.

Ezzel én is így vagyok, mert tizennégy éves korom óta fekélyes a gyomrom. Pályám legelején, de már középiskolás koromban is iszonyúan szenvedtem tőle, mert nem voltak rá gyógyszerek. Apámnak is ilyen gyomra volt, és rajta sem tudtak segíteni, csak ha bevérzett vagy kilyukadt neki. Akkor aztán megműtötték. Nekem húsz éve a gyomrom le van betonozva. Sokat nem tudok enni, de nagyon szeretek jókat enni. Mámorosan boldog vagyok, ha valami ízlik. Velem körül, ahol a vidéki otthonom van, nagyon jó éttermek, kávéházak vannak, ott minden nagyon jó, még a hentes is.

A zárdában, ahol nevelkedett, hogyan főztek?

Én oda negyvenöt őszén kerültem be, és ott voltam a rend feloszlásáig. Ott szoktam rá például a zupalevesre, a köménymagos levesre, amit azóta is nagyon szeretek, és nagyon jól tudok csinálni. A zárdában ugye voltak testvérek, akik a neveléssel foglalkoztak, és voltak dolgozó apácák, például a konyhán. Én nekik segítettem. Testvér Irénkével például én mentem mindig a piacra. Megengedték, hogy jelöltgallérban járjak. Húst vagy tejet nem nagyon kaptunk, de volt tészta. A süteménynek és a kalácsnak nagyon tudtam örülni. Testvér Irénke, aki irtó szigorú volt különben, engem nagyon szeretett. Mint legkisebbel velem sok mindenben kivételezett. Nem akartam megenni a borsólevest. Kért, hogy egyek belőle. »Nem! – Csak egy kicsit. – Nem!” – Legalább kóstold meg! – Nem!« És hogy békén hagyjon, beleöntöttem egy pohár hideg vizet a levesbe, hogy akkor biztosan nem kell megenni. Testvér Irénke azonban megétette velem, és nagyon helyesen döntött. Mert így nem lehet. Harminc évig azonban ránézni sem tudtam borsóra; aztán valaki egyszer megkínált, és annyira ízlett a leves, hogy azóta is gyakran főzök. Ma is azt csináltam a sajtos makarónihoz. És jól sikerült. Én nagyon büszke vagyok, hogy amit főzök, az aztán jó. Későn kezdtem el főzni, de azt hiszem, jól beletanultam. Ha egy hónapban kétszer csinálnék főzeléket, lehet, hogy azt is meg tudnám tanulni. Csak ugye nem nagyon érek rá.

Osztja a sokak által hangoztatott véleményt, hogy a férfit a gyomrán keresztül lehet megfogni?

Idáig nem jutottam el, de elmondok egy érdekes esetet. A régi Nemzetiben játszottam, és mentem haza úgy tíz felé, és a gyerekeim még nem aludtak. S ahogy mentem feléjük a hosszú folyosón, azt kérdezték: »Mama, miért váltál el a Bodrogitól? Ő annyira jól főz! A papa semmit nem tud főzni… meg te sem!« Meséltem is aztán jókat nevetve a Bodroginak, hogy a gyerekeim mennyire bánják, hogy nem maradtunk együtt.

Van olyan étel, amellyel ki lehetne űzni a világból?

A spenótot és a sóskát sokáig nem bírtam. És akkor elmentem Leningrádba, és Tovsztonogov, a híres színházi rendező meghívott vacsorára. Nála voltak a testvérei Grúziából. Csodálatos vacsora volt. Ezüsttálcán mindenféle, köztük egy zöld színű pástétom. Parajból készült. Nagyon finom volt. A sóskát most sem tudom megenni, spenótot azonban szoktam venni, és csak egy kis vajon megforgatom.

S mi az, amit nagyon-nagyon szeret?
A madártej. Azzal ketten is a kedvemben járnak. Manyikám, aki otthon segít nekem, és a séf, itt a Nemzeti konyhájában, aki gyakran vár vele, ha játszom. Én nem tudnék csinálni. A másik pedig – ezen a lányom mindig nevet –, hogy »Mama, neked tényleg ez ízlik a világon a legjobban« …a tehéntúró újhagymával, vékony szeletekre vágott, pácolt szalonnával, amit piros paprikával megszórok. De ha Prágában vagyok, a knédlit sem hagyom ki.

Tudom, a sört is szereti.

A bort is imádnám, a rossz gyomrom miatt azonban nem ihatok. Néha egy kis konyakot megengedek magamnak. Egyszer Franciaországban nagyon finom portóit ittam. Azt azóta is szeretem. A lányom minden karácsonykor hoz néhány üveggel Angliából, és evés előtt néha iszom egy picit. Igazából mégis inkább sört szoktam inni. Az, amit az U flekuban csapolnak, káprázatos!

Férje, Maár Gyula mesélte egyszer: imád mosogatni.

Porszívózni utálok, mosogatni viszont tényleg imádok. Szeretem, ha rend van a konyhában. Hogy úgy ragyog. A lányom mindig mondja, hogy »Mama, te nem vagy normális, miért nincs neked mosogatógéped?« Azért, mert nem kell. Én látni akarom, ahogy a két kezemmel rendet teszek. Konyhában ülni mindig szerettem. Ma is ott tanulom a szerepeimet. Ott érzem magam a legjobban.

Önnek ajánljuk

Keserű hazai DAC-vereség a vásári hétvégén

Bugár: még meglehet az öt százalék

Bemutatta programját a PS-Spolu: két új minisztériumot is létrehoznának

Bányák bezárásával a klímaváltozás ellen

Ophelia, Zsanett, Hedvig

Megduplázódhat a katasztrófák károsultjainak száma 2050-re a globális felmelegedés miatt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?