Vasárnap

Terezín, a Hitler ajándékozta város

admin

2010. május 12. 04:00

A csehországi települést körülvevő erődítményt II. József uralkodása idején építették, ő nevezte el a várost is édesanyja, Mária Terézia tiszteletére Theresienstadtnak. A lakosságot 1942-ben evakuálták, hogy az egész helységet zárt gettóvá alakíthassák át.


A csehországi települést körülvevő erődítményt II. József uralkodása idején építették, ő nevezte el a várost is édesanyja, Mária Terézia tiszteletére Theresienstadtnak. A lakosságot 1942-ben evakuálták, hogy az egész helységet zárt gettóvá alakíthassák át. A háború végéig a csehországi, német, osztrák, holland, dán, szlovák és magyar zsidók gyűjtőhelyéül szolgált.

A terezíni Gettómúzeum régi bőröndök és gyermekrajzok segítségével mesél a korról, amikor egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnhetett bárkinek a szomszédja.
A javaiktól, állásuktól, otthonuktól, jogaiktól megfosztott zsidók embertelen körülmények között éltek: éheztek, nem volt elegendő víz, rettenetesek voltak a higiéniai viszonyok, tífuszjárvány pusztított. Innen szállították tovább őket a vonatok a koncentrációs és megsemmisítő táborokba. Legtöbbjüket Auschwitz-Birkenauba. Az egykori nyomorúságos lakásviszonyokat hitelesen „bebútorozott” helyiségben ellenőrizheti a látogató a helyi Magdeburgi kaszárnyában. Egy ilyen szobába helyszűke miatt akár 200 embert is bezsúfoltak.

Városszépítési program
Az itteni gettóban összesen 140 000 személy lakott, 87 000 került marhavagonba, közülük a felszabadulást alig 4000 érte meg. Mindezt tagadva a második világháború alatt készült egy propagandafilm azzal a céllal, hogy meggyőzzék a világot: Terezín Hitler ajándéka a zsidóknak, ahol paradicsomi körülmények között élnek. Ami a „dokumentum”-film valóságtartalmát illeti, arról sokat elárul a tény, hogy a mű elkészülte után rögtön a rendezőjét is bevagonírozták, Auschwitzban lelte halálát. Kurt Gerron nem volt zsidó, és a korszak egyik legjobb német rendezőjének számított, a hatalom mégsem kockáztathatott. Mi lesz, ha valahol eljár a szája arról, hogy ottjártakor valójában mit is tapasztalt?
A Vöröskereszt nemzetközi küldöttségét a fasiszta megszállók ugyancsak az orruknál fogva vezették. Majd egy évig készültek a bejelentett látogatásra, a kijelölt útvonalon parkosítottak, meszeltek, statisztákat tanítottak be. Vicces, de fürdőváros benyomását kívánták kelteni. Ez volt az ún. Verschönerung der Stadt (városszépítési program). Még az utcanévtáblákat is lecserélték. Előtte három évig csupán rövidítések voltak rajtuk, sorszámmal ellátva; most a Q-ból és L-ből hirtelen Park utca, Tó utca lett. Az egyik kaszárnyára Iskola felirat került; az SS-katonák a vendégeknek azt mondták, hogy épp szünidő van, azért nem lehet megnézni a tanítást. A kiválasztott rabokkal minden lehetséges forgatókönyvet begyakoroltattak: milyen esetleges kérdésekre milyen választ adjanak. Az egyik sarkon szardíniás kenyeret majszoló gyerekekbe kellett botlania a küldöttségnek, a másikon vállukon gereblyével énekszóval a földekre induló asszonyokkal. A főtérről eltűnt a drótkerítés, zenekar játszott. Hogy csökkentsék a zsúfoltságot, 7500 rabot útnak indítottak a lengyelországi megsemmisítő táborokba.
A delegáció összesen hat órát töltött a gettóban, ebből kettőt ebéddel. A nácik által kijelölt útvonalról egyetlen centiméterrel sem tért le, és elégedetten távozott: az ott uralkodó viszonyokról dicsérő jelentést küldött. Amikor íróját, Maurice Rosselt a háború után felelősségre vonták, kikérte magának, hogy azzal gyanúsítsák, nem végezte jól a dolgát: ott, akkor a zsidók közül kellett volna valakinek elé állnia, s közölnie vele az igazat. Állította ezt, amikor már tudta, hogy az SS-katonák gondolkodás nélkül fejbe lőtték az embert, mondjuk, ha nem kellő hangerővel köszönt az utcán.

Büntették a gyermeknemzést
A gettó mindennapi életét, a Vöröskereszt ominózus látogatását 1990-ben játékfilm is megörökítette, a csehszlovák–francia–angol koprodukció címe Az utolsó pillangó (Poslední motýl). Legemlékezetesebb kockája, amikor a Milan Kňažko alakította tiszt dicsekszik, hogy mennyire „könyörületesek” az SS katonái. Az egyes transzportok névsorát nem ők állítják össze, csak tudatják a kívánt létszámot, a konkrét személyek kiválasztása a helyi zsidó önkormányzat feladata. A kezük tehát tiszta. Ők senkit sem küldtek haláltáborba.
A gyermeknemzést szigorúan büntették. Amint kiderült valakiről, hogy másállapotban van, a következő vonattal indult is a gázkamrába. Ha az anyának valahogy mégis sikerült titokban megszülnie, az egy-két napos csecsemővel küldték Auschwitzba. Kivételek azért mindig akadnak. Itt született például Fedor Gál.
A helytelenkedő lakosok a városhoz közeli, rettegett Kiserődbe kerültek, amely megépítésétől kezdve börtönként szolgált. Raboskodtak itt az 1848-as szabadságharc mártírjai is, az első világháború idején pedig Gavrilo Princip, Ferenc Ferdinánd trónörökös merénylője. 1940-től a prágai Gestapo börtöneként szolgált: 2600 politikai fogoly és zsidó lelte benne halálát. A mellette létrehozott Nemzeti temetőben 10 000 áldozat nyugszik – egykori foglyok, zsidók és a néhány kilométerrel arrább működő litoměřicei koncentrációs tábor halottjai.


A tömegmészárlás emlékhelyén két túlélővel, egykori terezíni rabokkal: Dagmar Lieblová bölcsészdoktorral és Zuzana Veselá mérnökkel. Gyerekfejjel voltak a gettó lakói; egyikük karján ma is hirdeti a tetovált négyjegyű szám, hogy auschwitzi fogoly volt. Dagmar asszony a háború után német nyelvből diplomázott, gimnáziumban tanított.
 Német nyelvet tanított? Nem gyűlölte meg a németeket?
Nem gyűlölködöm. Bár felejteni nem tudok, élni, érvényesülni akartam.
 Tanítványai hogyan reagáltak a karján látható tetoválásra?
Soha senki sem kérdezett rá. Soha. Közvetlenül a felszabadulás után nem érdeklődtek a múltam iránt, az emberek a tragikus eseményeket inkább szerették volna minél hamarabb elfelejteni, mintsem a miérteket kutatni. A nyolcvanas években kerestek fel először a Prágai Zsidó Múzeumból, hogy meséljek a koncentrációs táborokról. Nem akartam kötélnek állni. A saját gyerekeimnek sem beszéltem róla, most idegeneknek valljak? Aztán megértettem, hogy igenis nyilatkozni kell az egykor történtekről, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg újkori történelmünknek ez a szégyenfoltja – a holokauszt.

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Öreg irkalapokon, amennyi befér
Válogatás a terezíni gettóban lakó egykori gyerekek visszaemlékezéseiből:
(A „Neztratit víru v člověka… Protektorát očima židovských dětí” c. kiadványból)

Még otthon:
„Egyik tiltás a másikat követi. A zsidók nem mehetnek vendéglőbe, kávéházba, szállodába, könyvtárba, színházba, parkba, uszodába, játszótérre, néhol még az erdőbe sem. Csak fél tizenegytől egyig és háromtól ötig vásárolhatunk, nyolc után kijárási tilalom van. A villamoson csak az utolsó kocsiban utazhatunk, elvitték a rádiónkat, be kellett szolgáltatni értékeinket, ékszereinket. Most már biciklire sem ülhetünk, a folyópartra sem mehetünk. Vége a fürdésnek is.” (Jiří Münzer)

„Hatéves eszemmel nem értettem, miért nem mehetek első osztályba a többi gyerekkel, akiket az óvodából ismertem… A barátaim fokozatosan eltűntek, és soha többé nem láttam őket.” (Ruženka Friedová)

A gettóról:
„Leginkább az idősek éheztek, mert ők kisebb fajadagot kaptak. A legnagyobb sokk a közös latrina volt… És a tetvek, a bolhák. Korábban azt hittem, csak a kutyának lehet bolhája.” (Martin Glas)

„Akkor bezárult a vagon ajtaja, a vonat elindult. Amikor az ember el akarta végezni kisdolgát, rájött, hogy az egyik sarokban egy kanna víz van, a másikban meg üres vödör. Amikor az az üres vödör megtelt…, akkor kezdődött a horror.” (Pavel Wermer)

„És akkor újra fenyegetett a szörnyű veszély, amelytől az egész gettó reszketett: a lengyelországi transzport! Apám, valószínűleg mint a stáb tagja tudott a gázkamrákról, de amikor besorolták a transzportba, akkor sem jelzett semmit anyámnak. Az utolsó vagonban ment el a zsidó önkormányzat többi tagjával, válogatás nélkül egyenesen a gázba vitték őket.” (Martin Glas)

„Amikor Auschwitzban felszámolták az ún. családi tábort, minden rabot sorba állítottak a szelekcióra, meztelenül Mengele doktor előtt, aki az ikreken végezte azokat a bizonyos kísérleteket. Apám mögöttem állt a sorban. Engem Mengele az egyik oldalra küldött, felírták a kitetovált sorszámomat, apámat a másik oldalra állította – az a gázkamrákat, a halált jelentette. Láttuk a krematórium kéményeiből kicsapó lángokat, éreztük az égett emberi test füstjét…” (Pavel Wermer)

A felszabadulás előtt egy Auschwitzból induló halálmenetről:
„Anyám nagyon legyengült. Lehunyta szemét, és halk hangon suttogta: »Évike, nem bírom tovább…« Megcsókolt, a szemét látva minden világos lett. Éreztem, mi fog történni, de az eszem ellenkezett, nem akartam elhinni. Állandóan beszéltem hozzá, mintha nem tudnám, hogy éppen elvesztettem. Amikor a kenyeret osztották, nem vették észre, hogy már nem él, dobtak neki is egy adagot. Megettem mindkét szelet kenyeret.” (Eva Erben)

A felszabadulás után:
„Szépen megmosakodtunk, mentünk az ebédlőbe, ahol kenyeret, tojást, vajat kaptunk, amit évek óta nem láttunk, és édes tejbegrízt. És mégis valamennyien zsebre vágtunk egy darab kenyeret, és este a vánkos alá rejtettük, mert nem tudhattuk, mi lesz holnap.” (Maud Beer)

„Nem tudtam igazán örülni, és otthon – a háború kezdete óta először – elsírtam magam. Sirattam mindenkit, akik nem érték meg a háború végét, anyámat, apámat, és sírtam azért is, mert egyedül maradtam. Nem volt olyan érzésem, hogy győztem.” (Eva Löwidt)

„Időbe tellett, amíg megtanultam keresztülmenni a parkon, a villamos első kocsijában utazni, evőeszközzel enni, nem tartalékolni kényszeresen az ételt, és egyáltalán civilizálódni. Egyszerűen szabadon élni, mint a többi ember körülöttem, és nem érezni úgy magam közben, mint egy ijedt kis állat.” (Zdeněk Ornest)

Önnek ajánljuk

2018. október 17. 11:14

Pozsonyi Dzsessznapok 2018

2018. október 17. 12:55

Az október 5 híres rokona

2018. október 17. 11:06

Meddig érvényes a végrendelet?

2018. október 17. 11:05

Elért az ősz