TALÁLKOZÁS GÁTI OSZKÁRRAL

Ám három nap sem telt el, hazarohant, miután nézni sem bírta, hogy egy lónak beöntést adnak, hogy hiányzik a fél lába, vagy hogy felvágják a hasát… A színészetnek meg még csak a közelében sem volt. Nem szeretett tanulni: a harmadikat kétszer járta, mert megbukott hét tantárgyból!
sysadmin

2008. június 6. 04:00

Ám három nap sem telt el, hazarohant, miután nézni sem bírta, hogy egy lónak beöntést adnak, hogy hiányzik a fél lába, vagy hogy felvágják a hasát… A színészetnek meg még csak a közelében sem volt. Nem szeretett tanulni: a harmadikat kétszer járta, mert megbukott hét tantárgyból! Utálta a történelmet, és a magyar irodalom sem érdekelte. Hogy mégis mi vitte a színipálya felé? Úgy hallotta: itt sok a csinos lány, s egy csomó pénzt lehet vele keresni. Mint mondja, ez egy agyatlan kamasznak, amilyen ő is volt, bőven elég. Gáti Oszkár, a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy- és Jászai-díjas színésze mára szinte az egész világirodalmat eljátszotta, temérdek tévéfi lmes főszerepben találkozhattunk vele (mostanában az Életképek című sorozatban láthatjuk a legtöbbet), s fi lmek tucatjában kölcsönözte hangját megannyi hírességnek…


Mi motiválta, hogy színész legyen?
A düh! A konokság! Én nem akartam színész lenni. Nekem nem jött fény az éjszakában, nem volt a nagymamám színésznő, semmi hasonló nincs az életemben. Egyszerűen elmentem felvételizni, mert azt hallottam, hogy ez egy jó foglalkozás. Természetesen kirúgtak…


Végül is hányadszorra sikerült?
Hatodszorra.


Akkor nagyon színész akart lenni, nekem ne mondja, hogy nem!
Nem akartam. Azt szerettem volna bebizonyítani: márpedig olyan nincs, hogy engem ide nem vesznek föl! Aztán egyből a másodikba tettek. Azt hiszem, én vagyok az egyedüli, aki ebben az intézményben három év után kapott diplomát. Menet közben pedig szépen megtanultam a szakmát.


Azt mondják, hogy ezt a szakmát nem lehet megtanulni, születni kell rá…
Ez is szakma, mint az összes többi! Kell tudni beszélni, a hangunkkal valamilyen módon bánni, leülni, felállni, ajtón ki, ajtón be, meg belenézni a partner szemébe. Nem alá, fölé, mellé – bele! Mindenkiben benne van a Lear király, csak nem biztos, hogy meg tudja mutatni. De ez elsajátítható.


Fizikailag hogy bírja ezeket az »önnek szánt« szerepeket?
Nem fáraszt el, mert nem erőlködöm. Hamarabb kimerülök egy másfél órás autózásban, mint a háromórás színpadi létben. A sok ökörködés hogy a csudába is volna fárasztó?!


Ez mind csak »ökörködés«? Lear király, Ványa bácsi, Otelló, Ádám…
Rendben, kicsit komolyan veszem, de azért alapvetően jót mulatok rajta. Az Otelló nem mulatságos: hogy őrjöng a féltékenységtől, s magába szúrja a kést? III. Richárdot is röhögtem, amiért mindenkit megöl maga körül. Micsoda elmebeteg gondolkodás!


Most a Szentivánéji álomban Oberont is kineveti?
Hát egy hülye ember, persze hogy kikacagom! De igazából ezzel a darabbal valahogy nem vagyok kibékülve. Azt látom, hogy Shakespeare összecsapta, mint még sok mást is. Jó pár művében játszottam, s mindig elég bajom volt velük, vagy inkább a zseni slendriánságával. Merthogy sok mindent csak úgy »odadob«, amit ugyebár egy zseni megengedhet magának, a színész meg kínlódjon vele!


Úgy vettem észre, hogy hosszú évek óta szinte kizárólag főszerepet játszik.
Igen, lehet, hogy a külsőm erre predesztinál. Meg hallani az utolsó sorban is, amit mondok. A kortársaim java része elhízott, ellustult. Ötvenöt és hatvan év között nem állítom, hogy Dunát lehet rekeszteni ezzel az alkattal, ami én vagyok: még meg tudok állni a lábamon, rám lehet adni egy ruhát, egy palástot úgy, hogy a jelmeztervező is boldog, nem botlok el benne. A korona sem esik le a fejemről, és állítólag még valahogy kinézek. Ennek köszönhető. Nem vagyunk sokan, ezért én most tudok dolgozni.


És a tanulás? Könnyen megy?
Ha eltökélem magam, könnyen megy, csak mindig kitalálok valamit, hogy ne kelljen. De hát muszáj! El kell tartani magamat meg a családomat. Ez a munkám, ezért kapom a fi zetésemet. Ha volna pénzem, nem mennék föl a színpadra.


Nem élvezi ezt a munkát?
De élvezem! Ám mindezzel együtt ha nem pénzfüggő volna az életem, nem csinálnám.


Akkor mivel foglalná el magát?
Ülnék a kertemben, kapálnék, túrnám a földet, nevelném a két pici gyerekemet, olvasnék, zenét hallgatnék…


A színészmesterséggel mi a problémája?
Nézze, mindamellett, hogy sokan hangoztatják: mindent megtennének a tapsért, a nézők könnyeiért és kacagásáért, én azt mondom: sokkal nagyobb árat fi zetek azért, hogy elviselem mindazt, amit ebben a szakmában el kell tűrni. Látom a fi atal kollégáim szenvedését is… Vegyük csak példának a Magyar Filmszemlét. Mindössze tizenöt emberről szól, itt meg vagyunk ezerötszázan, közülünk ezer éhezik. Ezt maga nem is tudja! Valóban nyomorognak! Bizony nekik az a boldogság, ha megtapsolják őket. Egészen más dolog látni a felszínen lévő fényt, a csillogást, mint benne élni. Még akár nekem is, aki nem tartozom a legalsó kategóriába.


 Már sokan elmondták, hogy a színész rettentően kiszolgáltatott, hiszen arcát, testét teszi színpadra, fi lmvászonra…
Nem is ezért kiszolgáltatott. Inkább azért, mert mindenki belerúghat. Bárki! Ez önt is érinti? Hogyne! A hentesnél ezelőtt húsz évvel még szólhattam, hogy: »drága kisasszony – vagy hentes bácsi –, ha náthás, és az ujjával törli az orrát, utána ne fogja meg a sonkát, s tegye papírba, mert én azt megeszem!«. Ha ma én ilyesmit teszek szóvá, nem az van, hogy bocsánatot kér, és a kesztyűért nyúl, hanem azt feleli: »azt hiszi, hogy mert maga színész, magának mindent lehet?!« Ez a válasz. Tehát nem szólok. Legfeljebb többet nem megyek oda.


 Az imént említette, hogy két pici gyereke van. Nem éppen fi atalon vágott bele egy új házasságba…
A szerelem nem korfüggő! Teljesen mindegy, hogy az ember hány éves…


 Most akkor szerelmes.
Miért ne?! Anélkül minek az egész? Csak akkor érdemes ilyesmivel – gyerek meg család – foglalkozni, ha az ember szerelmes. Vannak persze, akik nem szerelemből teszik, de mindenki másképp csinálja… – írta Dusán is.


Tehát elmondható, hogy jelenlegi feleségében már arra a nőre talált rá, akire mindig is vágyott.
Amikor ezelőtt tizenhat évvel a két nagylányom anyjával megismerkedtem, akkor is ezt hittem. Most pedig jelentsem ki, hogy ő a biztos befutó? Ráadásul van köztünk huszonhat év. Mit tudom én, mikor mi történik?!


Úgy számolom, hogy negyvenkét évesen nősült először…
Igen. Addig »magánzó« voltam. Negyvenhárom éves múltam, amikor az első gyermekem született. Bepótolta rendesen a lemaradást! Én nem éreztem lemaradásnak. Addig mással voltam elfoglalva.


Csak nem a színészettel?!
Önmagammal. A férfi mindig magával van elfoglalva, csak nem szereti bevallani. Hogy amit kitűztem célul, azt teljesítsem. Nem azért, mert nagyon színész akartam lenni, hanem mert azt vágták hozzám, hogy »nem lehetsz«.


Minden mulasztásunkat be kell pótolni. Látja, ezért tanul most annyit!
Igen… Itt vagyok ötvenkilenc évesen, amikor már mindenki vígan él abból, amit elsajátított, nekem meg még mindig tanulnom kell. Szeretni, ölni, gyűlölni, nevetni, nyomorogni, énekelni, táncolni, röhögni ezen az egészen. Újra és újra, amíg le nem hull végleg a függöny. Az úton végig kell menni! Nekem is, ugyanúgy, mint mindenkinek. Én ezt választottam.

Önnek ajánljuk

Kettős termékminőség: akár 2 millió euró is lehet a büntetés

Kihelyezett kiállítások Taksonyon és Tallóson

50 ezer eurót szavazhatunk meg az emlékművek felújítására

Pellegrini a beruházásokról is tárgyalni fog a japán miniszterelnökkel

A rendőrség érdekházasságokat leplezett le a nyitrai régióban

Hatalmas kárt okoztak a kürti gazdáknak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?