Önök írták

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes a következő hetünk is!
Vasárnap

2019. február 3. 09:15

Mindenkié és senkié

Ha hivatásos tollforgató lennék, bizony, nem tartoznék a termékenyek közé. Így nem hivatásosként is sok mindennek kell történnie, felgyülemlenie ahhoz, hogy kerekedjen belőle egy ilyen-olyan írás. S közben a sok cetlire feljegyzett „bölcsesség” kupacokban körülöttem, kiapadhatatlan témákkal.

A mai megírására egy tartalmas szép beszélgetés ösztönzött a Pátria rádióból. Egy nógrádi katolikus püspökkel beszélgettek. „Meg kell szólalni” – mondta ő, és elgondolkodtam rajta. Ezeket a gondolatokat én már régen papírra vetettem, de nem volt bátorságom elküldeni. Attól féltem, megköveznek érte. (Őszintén megvallva, ma is tartok tőle. De hát ez is csak egy vélemény a sok közül, és ez a demokráciában megengedett dolog. Nem igaz? Nem török, nem zúzok, csak mondom a magamét.). Annál is inkább, mert a közvetlen környezetemben is sokan hagyják magukat megtéveszteni az elferdült politikai agymosásokkal, én pedig küszködöm itt magammal és a világgal. Ember legyen a talpán, aki ezeket a helyzeteket megállja szó nélkül. Szóvá teszem hát.

Igen. A Föld, ahol születtünk, élünk és egyszer meghalunk, a szó legszorosabb értelmében mindenkié és senkié. Van-e bárkinek is joga eldönteni és meghatározni erővel vagy a nélkül azt, hogy ki hol éljen ezen a bolygón? Az életünk olyan rövidke, olyan mulandó, és olyan gyenge a természettel, a világgal szemben, honnan vesszük hát a jogot és bátorságot ahhoz, hogy ezt mi mondjuk, parancsoljuk meg és döntsük el? Amióta világ a világ, mindig vándoroltunk. Ezt tették őseink is. Kerestük, keressük a Földön azt a helyet, ahol könnyebb, emberhez méltóbb lehet az élet. Ahol jobbak a természeti adottságok. Ehhez csak nekünk van jogunk, mert véletlenül ide születtünk? Ez is a mi érdemünk? Ó, nem. Ahogyan az sem, hogy „véletlenül” fehérek vagyunk. Ahogyan az sem, hogy „véletlenül” magyarok vagyunk. Milyen kis nemzet ez ahhoz képest, amilyen sokra tartjuk magunkat! Nem hiszem, hogy volt Petőfi Sándornál nagyobb hazafi a magyar földön. Pedig ő is a világszabadságról álmodott, ugye tudjuk? A kettő együtt nem működik? Kizárja egyik a másikat?

Furcsa lények vagyunk mi, emberek. Azt hisszük, hogy urai vagyunk a mindeneknek. Voltaképpen kik a Föld urai? Te vagy én? Ti vagy mi? Dehogy. A Földnek nem lehet ura senki sem a természetet kivéve. A természet pedig nem válogatja lakóit. Egyformán szolgál vagy nem szolgál minden földi lényt. MINDEN földi lényt. Mik vagyunk mi hozzá képest? Ha úgy hozza kedve, úgy elsöpör minket a Föld színéről, mint a pinty. Rövidke életünk pedig úgy röppen el, mint a fuvallat. Erre vagyunk olyan büszkék? Ettől a néhány itt töltött röpke évtől érezzük magunkat a Föld megfellebbezhetetlen urainak? És még csak el sem pirulunk, amikor magyarázzuk bizonyítványainkat? Lassan már azért is szégyenkezem, hogy itt vagyok ember, ahol vagyok – egy kis túlzással talán –, a püspök úr szavaival élve nem lehet különbséget tenni menekülő és gazdasági migránsok között. Mert aki már egyszer elindult ezen az úton, az hova menjen vissza? Mindent felégetett maga mögött. Őket be kell fogadnunk. A jó keresztények segítőkészségével. Ha látom őket, amikor tömegesen és kitartóan jönnek, félelmet és szánalmat érzek irántuk én is, de gyűlöletet, azt nem Az emóciók kavalkádját hívják elő bennem is, és nincs a világon az a pénz, akármilyen helyzetben lennék is, hogy útra keljek, és itt hagyjak hazát, csapot-papot. Pedig ez csak olyan „majdnem haza” a mi számunkra. Száz év távlatából is. Ám a gyerekeink számára már van a világon az a pénz, hogy ezt megtegyék, és sok-sok évre hazátlanokká váljanak. Az unokáink gyerekei talán már fognak hazát „sejteni” a nagy idegenben. Éppen ezért értem őket, mert mindent kockára tesznek. Mindent. Nem tudhatom az okát, miért. S ráadásul még a bőrük színe is fémjelzi őket. „Véletlenül”! Mondjuk, jönnek velük a terroristák. Olyan is van, sajnos. De hát a mi börtöneink nem a mieinkkel vannak tele? Ebből is csak az következik, hogy emberek, akik itt is, ott is úgy vegyesek, hogy itt is, ott is több a jó ember, mint a rossz. Tudom, túl komor, súlyos gondolatok ezek. Ettől függetlenül azért volna még mondandóm Európa és a nemzetek viszonylatában. Talán majd egy más alkalommal ezt is szétboncolgatom a magam módján.

Jakabné, Gál Etelka, Kassa

Az úr és a szolga

„Valaha én is úr akartam lenni. Ó bár jó szolga lehetnék! De jaj, szolga csak egy van: az Isten, s uraktól nyüzsög a végtelenség.” Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versének sorai jutottak eszembe, mikor Komáromba érve a körforgalomban megláttam Szent Cirill és Metód szobrát. Sokat hallottam és olvastam a szoborról, a körülötte kialakult helyzetről, még mielőtt erre a borzalmas és megalázó helyre állították volna. Politikusaink ezzel a tettükkel olyan nagyot akartak alakítani, hogy a gondolkodásra már nem is maradt idejük, de megmutatták, ki az úr a házban. Az már nagyon elszomorító, hogy egy ország védőszentjei ilyen méltatlan helyre kerüljenek. A szentek a hívők közbenjárói Istennél, akikhez fohászkodni, imádkozni szoktunk, ha ezt Cirill és Metód szobránál próbálnánk, akkor pár díszkört kellene tenni a körgyűrűben, míg elmondunk egy Miatyánkot, vagy lassítunk, és akadályozzuk a forgalmat. Ilyen logikátlan meggondolás! Politikusainktól már megszoktuk, hogy azt gondolják magukról, ahol a hatalom, ott az ész is, de hol voltak egyházunk vezetői, papjai? Senki sem emelte fel szavát, hogy ilyen méltatlan helyre került Szlovákia és Európa társvédőszentjeinek szobra? Vagy sunyi módon besorakoztak politikusaink mögé? Minden szentnek a szobra, vagy a keresztek, amelyeket őseink felállíttattak – még ha a falu szélén is –, egy kis zölddel vannak körülvéve, sőt még padokat is készítettek a közelükbe, hogy az emberek nyugodtan elmondhassanak egy imát. Az uraink meg a kipufogó benzingőzbe rakták a szebb környezetet is megérdemlő védőszenteket. Itt akarva-akaratlanul Zsák-Malina Hedvig és Robert Bezák püspök úr esete jut eszembe, mert bizony mindennek van határa, de a butaságnak és a gyűlöletnek nincs. Ezek a tulajdonságok felzabálják táplálóikat.

*

Ad Hogy ne legyen a karácsony túl sok

A karácsony nem sok, sőt csak december 24-től január 6-ig, vízkeresztig tart. Azt pedig – mivel szabad akaratunk is van – mi döntjük el, hogy karácsonykor Jézus születését fogjuk ünnepelni, amiről így ír Izajás próféta: „Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, az uralom az ő vállán lesz, és így fogják hívni nevét: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme” (8,5). Vagy azt a sok cukros-szirupos valamit választjuk, amit a világ ránk akar fröccsenteni. Mert ha Jézus születésére készülünk, akkor ott az adventi idő, amikor lelkiekben lecsendesedve a rorátékkal, lelkünk rendbetételével foglalatoskodunk. S ha majd az éjféli misén megszólal az ének –hamarabb egy perccel sem –, hogy „Krisztus Jézus született, örvendezzünk”, lehet, a mi lelkünkben is megszületik. S templomból hazamenet az Ő nagy szeretetét, békességét visszük majd otthonainkba, munkahelyeinkre. Ilyenkor valóban tudunk örülni egymásnak, és valóban testvérnek érezzük azt a másik embert, aki történetesen nem azt vallja, amit mi, és egészen mást ünnepel karácsonykor. Nem kell a világnak, a tömegnek megfelelni, „maradj felesleges”, mert minden ember más, de a szeretetre, megértésre egyformán ki vagyunk éhezve, márpedig ezeket a dolgokat a drága ajándékok nem tudják helyettesíteni. Mert minél többünk van, annál többre vágyódunk. Nem szabad a karácsonyt ajándékozási vásárrá meg bejglievéssé degradálni, az annál sokkal több. Ilyenkor azért hiányzik a nagymama karácsonya, mert mi nem vittük tovább, nem éltük át azokat a hagyományokat, amik az ünnepet ünneppé tudják tenni drága ajándékok nélkül is. A nagy bevásárlóközpontok helyett látogassunk meg egy magányos, beteg embert, menjünk el egy öregotthonba, keressünk fel valakit, akivel már hónapok óta nem találkoztunk, ezek a látogatások olyan örömforrássá tudnak válni, amiből még sokáig lehet meríteni. És mindent nevezzünk nevén: a karácsonyt ne a Mikulás, angyalka meg egyéb pótfigurák, külföldi dallamok határozzák meg, hanem legyen Jézus születése, hiszen az időszámításunk is születésével kezdődött. Legyen otthonainkban a fő helyet elfoglaló vendég, és marasztaljuk otthonainkban, mert Vele sokkal könnyebb az életünk.

Bugyi Mária, Nagymácséd

Visszapillantás 2018-ra

Sok minden történt tavaly. Voltak jó, kevésbé jó és (politikailag) rossz szakaszai is az óévnek. Már februárban a nagymácsédi tragikus gyilkosság kavarta fel a közvéleményt, és lavinaszerűen megindultak az utcai tiltakozások. (Ez az eset még nincs lezárva, dolgoznak rajta az illetékes szervek.) Robbant a korrupció. Pedig egy szó, mint száz, nálunk nincsen is. Ezt anno kijelentették egyes kormánytagok. Majd jött a nyári koalíciós válság – megoldódott. A politikában ősz elején rezonált az a bizonyos 2017-es vietnámi emberrablás. A belügyminisztérium rendesen belemosódott. Villámlátogatáson hazánkban jártak magas rangú vietnámi „turisták”. A látogatást biztosító belügyesek közül egyesek egy újság szerkesztőjének azt állították, hogy tizenketten jöttek, de tizenhárman távoztak. Látták, hogy indulás előtt a felettes góréjuk telefonál, és idegesen fel-alá futkos. Nem feltételezem, hogy hazudtak, mert a belügyeseket a munkaviszonyba lépés előtt minden oldalról alaposan átvilágítják. Az ügyészségi meghallgatáson viszont már csak ketten állították, hogy egy fővel többen szálltak be a szlovák kormánygépbe, és ennyi. Nincs ebben semmi különös, hisz Kubában is hallássérülést szenvedtek egyes amerikai diplomaták, tehát a mi belügyeseinket is érhette látássérülés külső kibernetikai beavatkozás által. Avagy intelligens egyének még időben tudatosították, hogy nem láthattak többet, mint amit a szolgálati előírás láttat velük. Így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. A parlament elnöke az elmúlt évben külpolitikailag nagyon aktiválódott. Talán a vietnámi „turisták” látogatása ösztökélte arra, hogy nyitni kell Kelet felé, vagy Orbánt akarta kopírozni, mert azt nyilvánosan is kijelentette. Nem csoda, neki a kopírozás testhezálló feladat, van benne bőven tapasztalata. Pártja az ő nyomására vitte a parlament elé a turizmust támogató törvénycsomagot, mely el is lett fogadva, és érvényre lépett. Elképzelése szerint arra is van esély, hogy a jövőben Keletről is több turista jön majd. Már átéltem 68-ban nagy létszámú keleti „turistacsoport” látogatását hazánkba, aztán 22 évig itt is maradtak. Nos, Isten óvja meg Szlovákiát hasonló látogatástól.

Szabó István, Kassa

 

Kedves Vasárnap!

Be kell vallanom, hogy idáig nem voltam előfizetője a Vasárnapnak, nem is tudom, miért. Amikor 2018 májusában nagy reklámozással propagálták az új magyar hetilapot, megrendeltem. De hamar rá kellett jönnöm, hogy ez egy egyoldalú politikai lap, mely bár a „Felvidék” magyarlakta területeiről készít beszámolókat, nem objektív, ezért 2018 végével lejelentettem, és azonnal megrendeltem a Vasárnapot. Több dolog miatt is.

Először is már évek óta gyakran megvásároltam, és a nyugdíjasklubba is elhozták előfizetői, főleg amikor néhai Mikó István írása vagy verse volt benne. De figyelemmel kísértük a Robert Bezákról közölt írásokat is. Már akkor nagy tisztelettel voltam Vrabec Mária iránt, hogy bele mert nyúlni a darázsfészekbe, és igyekezett nekünk bemutatni a mi vidékünkön is tisztelt és méltatlanul „elűzött” érseket, akire én is mint egyszerű falusi asszony (78 éves) nagy tisztelettel tekintek. Most, hogy a lap november 27-i és december 18-i számában közölt beszélgetéseket elolvastam, gondolatai, emberséges, mély filozófiai meghatározásai, arra a meggyőződésre vezettek, hogy boldogok lehetnek azok a diákok, akik Robert Bezák előadásait hallgatják. És mi, a Vasárnap olvasói őszintén köszönjük a záróbeszélgetést. Kívánok jó egészséget, családi boldogságot, újságírói sikert, hogy még számos ilyen komoly írást olvashassunk a lapban. Tisztelettel:

Farkas Rózsa, Áj

*

Ismét magunk mögött hagytunk egy hosszú, termékeny évet. De bármily hosszúak voltak a napok, a hetek, a Vasárnappal kezünkben mindig könnyebbek és vidámabbak voltak. Sokan alig várjuk már a keddet vagy a szerdát, hogy olvashassuk a Vasárnapot. Az 50 éves évfordulóra már elmondtam jókívánságaimat. Most, az új évben is szeretném kifejezni hálámat és jókívánságaimat, mert a Vasárnap nélkül már elképzelni sem tudnám az életemet. Annyira összeforrtam vele, hogy létem része lett. Tartalmilag oly gazdag, hogy minden olvasó megtalálja benne a maga kedves olvasnivalóját. És az előfizetőknek járó melléklete is, az Egészség Extra sok fontos tanáccsal lát el. Kérem a szerkesztőséget, folytassák munkájukat ebben az irányban az új évben is, amihez kívánok sok erőt, egészséget, sikert és kitartást.

Tóth Éva, Kassa

Kedves Olvasóink!

Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg!

Legyen eredményes a következő hetünk is!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Frissítve

Kiska: a KTAG elleni eljárás Fico bosszúja

VIDEÓ: Beintett a rendőröknek, majd megpróbált meglépni előlük

Fico: az olasz ügyészségnek nincs felvétele a Vadalával folytatott beszélgetésről

Frissítve

VIDEÓ: A feldühödött gazdák trágyát dobáltak az Agrárkifizető Ügynökség épülete elé

Nő a drogfogyasztás a roma telepeken

Veterán versenyző, új motivációval

Legfrissebb galériák
Olvasta már?