Önök írták

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes a következő hetünk is!
Vasárnap

2019. szeptember 10. 09:45

Neveink

A Krásy S. egy tartalmas, korrekt, jól kézbe vehető, a maga műfajában egészségesen elhivatott, időnként, a kor szellemével összhangban megújuló kiadvány. Jól behatárolható, több jel szerint egyre gyarapodó olvasótábora is van. Nyilván azért ennek a lapnak a készítői sem hibátlanok. Olykor tévednek, egy-egy ügyben mellényúlnak. De tetszik, amit s ahogyan csinálják. Ám ez – miért is tenné? – nem zárja ki, hogy szóljak nekik, ha valami igencsak bosszant közleményeik valamelyikében. Mint ahogyan most is.

S már írom is a szerkesztőknek: nem szép, sőt csúnya, nagyon csúnya, kulturálatlan dolog önkényesen megváltoztatni valakinek a nevét, és azt deformált formában közreadni. Főként, ha az illető meg a családja sem tud már védekezni, tiltakozni ellene. Nem tudnak szólni, mert már nincsenek. Marad, aki itt van: jóérzésű, józan ember. Mert a Krásy S. bizony azt írta le a nyári számában, hogy: Andráši. Így, ilyen formában. Amiről én azt gondolom, hogy ez egy nagyon tiszteletlen, megalázó megközelítése egy egykor tájainkon élt és tevékenykedett jeles család felidézésének. S hozok is szemléltető példát a lap szerkesztőjének: mégis, mit szólna, ha valaki valamilyen közleményben, csak úgy önkényesen úgy bátorkodna leírni az ő nevét, hogy: Kholárová, amikor is mindenki tudja, hogy ő h betűt tulajdon nevében soha nem használt, és az l-ből is kettőt ír a szépen megkapott és továbbvitt nevében. Na, mit is tenne vajon, ha így olvasná a nevét? Miközben pötyögtetem a betűcskéket, egyszer csak beugrik a képernyőmre egy ismerős helyről jövő üzenet. Igen, jól látok, bizony a közelből, az Andrássy Múzeumból érkezett. S magától az igazgatótól. Nem ám valamelyik pipiskétől (na jó, menedzser), akinek a minap címeztem szépen megfogalmazott kérdésemet: szóltak-e már a megyei lap, a K. szerkesztőinek, hogy a múzeumuk névadói nem Andráši névre hallgattak? Szóvá tették-e ezt, s kérték-e a helyesbítést, helyreigazítást a laptól meg a neves grófi családról náluk cikket megjelentető szerzőtől?

Egy időre abbahagyom a Krásy S. megszólítását, hiszen itt, a képernyőről most éppen a közvetlenül érintettek szólnak hozzám. Ami tájainkon (kérdésre, észrevételre való válaszadás esete) nem oly gyakori, de annál szebb alkalom. S itt maga az intézmény igazgatója, egy ideig az országos múzeum főigazgató-helyettese ír énnékem. Az a fiatalember, akit a vidéken tinédzser kora óta úgy ismertek, hogy ő az Andrássy grófi család nagy rajongója, minden idejét azok hagyatéka körül tölti. Amikor eljött az ideje, mondogatták is: menjen csak, tanuljon még sokat, aztán a históriából még többet tudva hátha majd egyszer hazatér erre a szegény vidékre...

Hazatért. Hogy az évek során, távolléte alatt mi történt vele, ki tudja. Most azt írja nekem, hogy nagyon rendben van minden, ami a K. című újságban megjelent az intézményüknek nevet adó család tulajdonnevének a leírásával. Merthogy a törvény az ilyesmit lehetővé teszi. Meg hogy hálásak a cikk szerzőjének, mert hírét kelti a múzeumuknak. Az Andrássy Múzeumnak. A cikkben az Andrášiak gyakori emlegetésével. Meg oda volt ám írva az igazgatói válaszban az is, hogy én csak folyton-folyvást akadékoskodok, és ezzel akadályozom az együttműködést és a békességet.

Visszatérek a Krásy S. magazinhoz. Befejezem a nekik szánt gondolataim leírását. S közben szomorúan pillantok a képernyőm sarkában ott kikandikáló intelmekre. Az egyre zavarosabbnak látszó, tehetséges ember szavaira. Aki munkatársaival együtt az Andrássyak gazdag és rendkívül értékes tárgyi és szellemi hagyatékát gondozhatja. Ő, ők és elődeik, akik a múzeumban voltak alkalmazásban. Immár több mint hat évtizede. Jól megélve ebből a munkából, gyönyörű környezetben töltve napjaikat. Rájuk bízva vár, kastély, mauzóleum. Amiknek minden szegletében ott van a név: Andrássy. A vidékért több mint négyszáz éven át nem keveset tevő család messze földön ismert neve. Ezt a nevet így leírva is olvashatják nap mint nap a múzeum dolgozói. Akik most szemrebbenés nélkül képesek megtagadni a páratlan hagyaték jelképes részét: egy saját, tulajdon, több évszázadon át használt tulajdonnevet, amihez számtalan értékes és szép dolog köthető. Amiből az Andrássy Múzeumban alkalmazottak és feletteseik nagyon komoly pénzeket kerestek évtizedeken át, s jutnak komoly bevételekhez ma is. És mégis lehazudják a nevet. Ma úgy mondanánk: márkanevet. Vajon miért lesznek ezek a tanult, kényelmes helyre került emberek inkább társtettesek ferdítésben, hamisításban?

Ambrus Ferenc, Rozsnyó

 

Fecskék és más madarak

Április 6-án csicsergést hallottam. Csak nem? De igen! A telefonvezetéken egy fecske ült, és vidám, kedves csicsergéssel üdvözölt. Drága kis madárkám, hát megjöttél? Ő tovább csicsergett. – Itthon vagyok! Jönnek a többiek is. Egy hét múlva már tucatnyi fecske röpködött, örvendezett, hogy hazaért. A szomszédék póniistállójában tizenegy fecskefészek van, a mi régi fészerünkben kettő. Lett is nagy forgalom a fészkek körül: javítgatás, kibélelés, költés és napestig a fiókák etetése. Azok rövidesen kirepültek. Előbb kissé bizonytalanul, de gyorsan beletanultak a repülésbe. Jött a második költés, majd kirepültek a legifjabbak is. Nagy volt az öröm, csupa csicsergés mindenhol. Csak néha adtak ki a torkukból valami éles, veszélyt jelző hangot: ha macskát láttak a kertben, vagy ha valamelyik vadgalambpár közel volt a fészkekhez. És akadt más veszély is. A kertben voltam épp, amikor messziről hallatszott a „vészjelzés” és gyors szárnysuhogás. Hirtelen vagy 200-300 sebesen repülő fecskét láttam, a sereg közepén pedig egy vércse repült. Őt űzték, kergették. A ragadozó iszkolt, félt. A fecskék sokan voltak, és időnként fenyegetően rá-rátámadtak. A jelenség csak másodpercekig tartott, és huss! Hát ilyen harciasak ezek a kedves madárkák, ha védik a kicsinyeiket. Összefogtak, és elűzték az ellenséget.

Most vidáman telnek a napjaik. Csicseregnek, repkednek, irtják a legyeket. A délutánokat játékosan töltik, hintáznak a fák felső ágain, majd megpihennek a villanydrótokon, közben tollászkodnak, beszélgetnek. Szebbé teszik a világot. Naponta gyönyörködöm bennük, amikor a hőség elől menekülve az árnyas udvaron üldögélek.

Ilyenkor gyakran látom a gólyáinkat is. Mintegy kilenc éve fészkel Tardoskedden egy gólyapár a község legforgalmasabb útkereszteződése felett. Évente két-három fiókát nevelnek fel. Kedves kiegészítői a község látképének. Az idén április első hetében jött haza a lányom az örömhírrel: megjött a gólyánk. Rendezgeti a fészket. Aztán már ketten voltak. Gólyáék nemsokára család lettek két fiókával. A gondos szülők fáradhatatlanul táplálták, őrizték a kicsiket. Egyikük velük maradt, a másik elrepült élelemért. A fiókák felnőttek, már maguk keresnek táplálékot. Az egyik, afféle hiperaktív fióka túlságosan is önálló. Még kezdő volt a repülésben és már idáig is elrepült, pedig ez itt a falu széle, távol van a fészek. Repült, repült, majd megijedt a távolságtól és megfordult – de milyen darabosan, ügyetlenül – és sietve repült vissza. Bizonyára ő volt az is, aki egy júniusi vasárnap délelőtt magasan repkedett a templom felett, majd a torony tetején lévő kereszten landolt. Neki magának is furcsa lehetett ez a póz, ijedten kapaszkodott, de sikerült a manőver. A fiatal gólya onnan nézte a templom körüli mozgást, majd elrepült. A napokban gyakran gyönyörködhetünk a gólyáinkban, ahogy fenségesen köröznek a falu felett. A múlt héten vendégeik voltak. Tíz gólya keringett a levegőben, kiterjesztett szárnyakkal. Már készülnek. Hosszú út áll előttünk. Estefelé már a fészken állnak, pihennek. Nyugalom van a fecskefészkek körül is. Ilyenkor jelenik meg az udvar felett két denevér. Ide-oda cikázva vacsoráznak. Amikor egészen besötétedik, átrepül felettünk egy szép, nagy bagoly. Ő is errefelé lakik. Itt élnek velünk, körülöttünk. És milyen jó, hogy vannak.

Csomó Magda, Tardoskedd

 

Az őrszem

Lassan közeledett az ősz, és ezzel a katonai kiképzés a jövendő altiszteket kiképző alakulatnál is a végéhez közeledett. Minden lelassult, nem kellett futólépésben közlekedni a kaszárnya udvarán, fehér cérnával bevarrni a nadrágzsebeket, ezzel meggátolni zsebre tett kezeket, a reggeli sorakozón a nem elégségesen kifényesített katonacsizmákat két perc alatt fényessé varázsolni. Ugyanennyi időt kaptak az egyenruha és felszerelések hiányosságainak eltávolítására. A jó katona még a fronton, a lövészárokban is naponta borotválkozik, mondogatta a politikai tiszt. (Hiszi a piszi.) Mindez már a múlté. De maradt a reális, mindennapi kemény valóság. A jövendő altisztektől elvárták a kemény fizikai felkészültséget. Kétszer jobban kellett teljesíteniük, mint az egyszerű katonatársaknak.

Az altisztiben a kiképző parancsnokok is szelídebbek-elnézőbbek lettek a kiképzési idő előző időszakához viszonyítva. Az egyik kiképzésen a kis alakulatnak nagyon megfelelt a fiatal fák és bokrok nyújtotta helyszín. El lehetett rejtőzni alattuk. Ezt nagyon ügyesen ki is használták. Letelepedtek, mint egy kerti piknikre. Természetesen a parancsnok is. Folyt a társalgás katonai témákról, s hogy e királyi életre biztonságos helyen őrszemet kell állítani. Állítottak is, ki mást, mint a mindig mindenre alkalmas Vilit. Vilike megtiszteltetésnek vette, hogy most ő felügyel, büszkén figyelte a láthatárt. A többiek örültek, hogy akadt egy együgyű, aki boldogan vállalta e fontos pozíciót. Az őrszemen kívül mindenki leheveredett a pázsitnak nem nevezhető fűre. Volt, aki a katonaújságot olvasta, mások beszélgettek, előkerült a kártyapakli is. Így töltötték e nem mindennapi pihenőt.

Valaki azonban irigységből besúgta őket, elmondta az egyik magas rangú tisztnek, hogy hol és hogyan lógnak a katonái. A tiszt közismert volt emberségéről, és nem akart fölösleges zűrt. Senkinek nem szólva vette a sapkáját, és ment a megadott helyre. Annak ellenére, hogy a kis alakulat őrszemet állított, váratlanul lepte meg a pihenőket. Nem kiabált, nem veszekedett. Az egység parancsnokától jelentést kért, utána félrehívta, és bizalmasan közölte vele, hogy tekintettel az egység kiváló teljesítményére eltekint a büntetéstől abban a reményben, hogy a jövőben ilyen és hasonló fegyelmezetlenség nem történik.

Az egység minden tagja szidta és támadta Vilit, aki azzal védekezett, hogy látta ugyan a magas rangú tisztet, de nem tekintette ellenségnek. Hát, szerencséjére, nem is volt az.

Puss Rudolf, Somorja

 

Tűzoltó leszel, s katona

Jó lenne, ha ismét bevezetnék a sorköteles katonai szolgálatot úgy, ahogy az volt a rendszerváltás után. Tehát egy évre vonulnának be a fiúk katonának. Ez sok szempontból is jó lenne. Elsősorban is a fiatalok ott fegyelmet és kötelességtudatot tanulnának. Talán kevesebb lenne a bódítószerekhez folyamodók száma is. Különböző természeti katasztrófák esetén, mint például az árvíz, nagy hasznukat vehetné a társadalom, nem mindenre a tűzoltókat kellene riasztani. Az ő dolguk a tűzoltás. Mert mi van akkor, ha a tűzoltókat tömegszerencsétlenséghez riasztják, de közben tűz üt ki? Két helyen, ugye, senki nem tud lenni egyszerre.

Vass Tibor, Köbölkút

 

Még egyszer az Aranymaturáról

A Vasárnap 32. számának Koperta rovatában Aranymatura címmel közölt írás kiegészítése: Az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Középiskola 1969 júniusában érettségizett diákjai találkoztunk az idén június végén az 50. érettségi találkozó alkalmából. Sajnálatos módon kimaradt a szövegből Štrba Péter neve, a 3. C osztályból, aki a találkozó egyik lelkes szervezője volt. Neki is köszönjük aktív részvételét a találkozó sikeres lebonyolításában.

Az egyik fénykép az 1969-ben érettségizett 3. B-s diákok tablóképe, a másik az Aranymaturán készült osztályfőnöknőnkkel, Vasné Domonkos Katalinnal. Puksáné B. Magdolna, Léva

 

Kedves Vasárnap!

Nagy meglepetés volt számomra, amikor kinyitottam a Vasárnapot. Mint mindig, újra és újra, meglepetést szereznek a Vasárnap előfizetőinek és olvasóinak. Köszönöm a DVD-t, amivel megemlékeznek Mons. Lénár Károly atyáról, aki hosszú ideig Tardoskedden is gyakorolta papi hivatását, és híveiben felejthetetlen emlékeket hagyott. Nagyon szépen köszönöm ezt a szép emléket róla. Nyugodjon békében!

Puskás Mária, Tardoskedd

Kedves Olvasóink!

Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg!

Legyen eredményes a következő hetünk is!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Szlovákia a visegrádi négyek közül a legoroszbarátabb

Az ingatlanpiacon sem csak a húszéveseké a világ

Holtan találták az eltűntként keresett 27 éves férfit

Szamurájkarddal rontottak egy üdülő nőre

Kormányzásra készül a Spolu

Amrita Sher-Gil: Az örök élet nektárja

Legfrissebb galériák
Olvasta már?