Önök írták

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg! Legyen eredményes a következő hetünk is!
Vasárnap

2019. augusztus 17. 09:15

A

pró örömeim

Tavasszal többször is értek apró örömök, főleg a fecskék érkezése, fészkelése és költésük kapcsán. Reagálok most a főszerkesztő Cs. Liszka Györgyi írására a Vasárnap 28. számában, aki igaz, hogy a szúnyoginvázióval kapcsolatban kezdte vezércikkét, de a végén kitért a fecskékre is, ami nagyon áldásos írás volt részéről, remélem, sokan elolvasták. Mert én is felteszem a kérdést: hová lettek a fecskék? Míg ezelőtt szeptember elején roskadoztak a villanydrótok a készülődő fecskéktől, most nálunk is egyre kevesebbet látni.

Az enyémek hazajöttek a melegebb országokból, és itt kezdődtek az apró örömeim. Mert először az istállóban levő fészekbe jött meg a fecskepár, és nagy csiviteléssel vették tudomásul, hogy a fészkük megvan. Majd a szomszéd ház hátsó eresze alá rakott fészek körül kezdtek keringeni, tanakodván, mi legyen, mert azt bizony a tél folyamán megrongálták a verebek, az alsó részén egy lyuk tátongott. Figyeltem, mi lesz. Míg az istállóban lakó fecskepár esetében néhány nap udvarlás után a tojó leült, addig az eresz alatt lakóknak be kellett foltozniuk a fészket. Csodálkoztam, hogy nem is lettek kész teljesen, a tojó mégis leült néhány nap után. No, gondoltam, ki fognak esni a tojások a lyukon. De nem. Biztosan olyan mesterien foltozták belülről, hogy július közepén már három vagy négy kis éhes száj csipegett az eredeti bejárón az eledelt hozó szüleikre várva. Míg ezek csak később cseperednek, az istállóban kiköltött négy fióka már szárnyaikat bontogatva ki-be repdes nagy örömünkre. Bizony, mifelénk is leverik a fészket, vagy sok nejlonszalag kiszögelésével eleve megakadályozzák a fészekrakást. Hol van az az idő, mikor a falusi emberek deszkadarabot szögeltek a fészek alá, hogy az élelmet hozó fecskéknek könnyebb legyen a landolás! Elkényelmesedett már a falusi nép is, a nagy tisztaság miatt leverik a fészkeket, nem gondolnak arra, milyen hasznosak a fecskéink. Néha úgy magamban mondom nekik: aranyos állatkáim, miért nem a házak hátsó eresze alá rakjátok a fészket, mint az enyéim? Ott mégse olyan szembetűnő, mint a cifra házak elején. Sajnos, nem értik a gondolataimat, így soknak a fáradozása tönkremegy.

Jó, hogy közölte, kedves főszerkesztőnő a Vespasianus és egy indián jóslat intését: hogy ha majd az ember kivágja az utolsó fát, megmérgezi az utolsó folyó vizét, kifogja az utolsó halat is, akkor rádöbben, hogy a pénzt nem lehet megenni. Milyen igaz ez! Gondolunk néha erre? Mert ugyancsak afelé haladunk, hogy sok minden kipusztul körülöttünk.

Farkas Rózsa, Áj

 

A kiscica

Júliusi szerda délután. Árnyékban 35 fok, a napon negyven, az autóban legalább hatvan. Végre otthon. Pakolom ki és cipelem be a három bevásárlótáskát és a frissen vásárolt dinnyét. Jaj, ne! Hát ez meg hogy került ide? A járda mellett, a virágok között egy sovány, gyulladt szemű, csúnya kismacska kuporog. Ez nem igaz. Már semmi más nem hiányzott. No jó, próbáljak meg valahogyan behurcolkodni. A kismacska abban a pillanatban mellettem termett, nézett, nyávogott. Indultunk volna, ha tudtam volna tőle lépni. Nem tudtam. Hízelgett, simult, dörgölődzött a lábamhoz. Csoszogva, minden lépésnél a cipőmmel toltam őt magam előtt. Féltem, ha rálépek, eltörik a pipaszár mancsa, ha nem lépek rá, én töröm össze magam. Letettem a nehéz táskát, és inkább felvettem a cicát. Szinte nem is volt súlya, a tenyeremmel csak a gyufaszálnyi bordácskáit éreztem a vékony bőre alatt. Honnan keveredtél ide, te kis kosz? Elszöktél otthonról? Vagy valaki kidobott a kanális partján: menj, amerre látsz, hátha sikerül, hátha túléled? Most mit csináljak veled? Én hogyan szabadulok meg tőled? Az utcánkban tán mindenkinek kutyája van. Nekünk két hatalmas hófehér macskánk: Inci és Finci.

Gyere, te kis semmiség, először is kapsz enni. Mire leraktam a táskákat és a cicát, előkerült a két nagy macska. Huh! Fújtak, és fenyegető torokhangon morogtak, majd döbbenten hátrahúzódtak, és elkerekedett szemmel nézték ezt a visító kis akármit, amelyik egy pillanatig sem törődött velük. Nekiesett a tányérra tett macskaeledelnek, behunyt szemmel evett. Legalább sikerült elrakodnom, mert később már csak a hajam téptem. Meg kellett volna etetnem a tyúkokat, beszedni a száraz ruhát, elsöpörni a járdát, kimenni a kertbe – ha tudtam volna. Óvatos csoszogás a fal mellett, mert a kiscica el se mozdult mellőlem. Mi akarsz még? Kaptál enni, menj aludni! Beszélhettem neki. A két nagy macskám eltűnt a kertben, látni sem akarták ezt a hitvány jószágot. Én sem örültem neki, nem hatódtam meg tőle egy pillanatig sem. Megfogtam, és kitettem az utcára. Menj haza! Öt perc múlva újra itt volt. Akkor jutott eszembe a macskaszállító kosár. Kibéleltem egy régi törülközővel, és beletuszkoltam a kiscicát. Torkaszakadtából nyávogott. Végül belefáradt, és összegömbölyödve elaludt. Este kiengedtem. Reggel nem láttam sehol. Most meg hol vagy? Csak nem esett valami bajod? Nem esett. Éktelen nyávogással jött – az ereszcsatornán a háztetőről. Nagy ég! Most hogyan szedlek le onnan? A bejárati ajtó feletti tetőt tartó oszlop körül egy sűrű futónövény tekeredik. Onnan jutott fel, ott akart lejönni is, de még mindig két és fél méter magasan volt. Fogtam a ciroksöprűt, lapjával odatartottam neki. Gyere! Liftezünk! Habozás nélkül rálépett a söprűre. Leliftezett. Kapott enni. Délután, mikor hazajöttem és megetettem – már külön kaptak a nagy fehér cicák, és külön ő –, odabújt hozzám, és dorombolt. Ám most sem tehettem másként. Be kellett csuknom a kosárba. Sajnáltam, de nem tudjuk befogadni. Mit tegyünk?

A következő napon hazajött Andris fiam Pozsonyból. Nem tarthatjuk meg. Tudod, mit? Kivisszük valahová a falu szélére, ahol nincs nagy forgalom, de vannak házak. Andris kijelentette, hogy ő nem viszi ki sehová, és nem hagyja ott sehol. Biztosan van a közelben állatmenhely. Egy állatmenhely! Miért is nem jutott eszembe? Találtunk egy cicamenhelyet nem messze, Ógyallán. Azt mondták, tudják fogadni. Szombat délután – reggeli „liftezés”, csoszogás, kosárba zárás, kitartó nyávogás és dorombolás után megetettem, és még utoljára felvettem: Ide hallgass, te kis kosz! Elmész tőlünk, de jó helyre kerülsz. Mindig kapsz majd enni, meggyógyítják a szemecskédet, kigömbölyödsz, valaki majd hazavisz, és egy nagy kertben fogsz lakni, meglátod. Hát jó legyél, és ne félj! Megsimogattam a keskeny kis hátát és a csöpp kis fejét. Betuszkoltam a kosárba. Andris kivitte az autóba, leszíjazta az első ülésre, és elindultak. Utazott a kiscica. Életében először. Néztem utánuk, amíg a kocsi ki nem kanyarodott az utcából. Tudtam, hogy végignyávogja-végigsírja majd az egész utat.

Négy napig volt nálunk. Nem örültem neki, csak gondot okozott, de annyi kitartás, annyi élni akarás volt ebben a csenevész, gyulladt szemű, csúnyácska kis állatban, amennyi sok emberben nincs. Nem hagyta magát. Hiszen csak túlélni akart. Sikerült neki.

Birkus Magda, Tardoskedd

 

Kirándulás

Megszületett a terv, és meg lett valósítva – ez sem mondható el minden ötletről. A falunkban működik a nyugdíjasok klubja, amit a volt polgármesterünk szervez, és jelenlegi polgármesterünk szintén támogat. Különféle programok mellett kirándulásokat is szerveznek – jutányos áron – Bécsig, Pécsig, Bústelekről Budapestig. Mígnem az ötletgazdában fölsejlett, idehaza is van érdekes látnivaló bőven, és Nyitrára szerveztek kiruccanást. Ilyenkor nélkülözhetetlen egy jó idegenvezető, a békei Szerda Tamás már évek óta vállalja a klubtagság érdeklődésének szakszerű kielégítését. Tehát, ebben a fölállásban, irány Nyitra. Kezdtük a Kálvária megtekintésével, majd a vártemplom következett, és mondhatom, dacára a sokadik nyitrai látogatásomnak, ez az építészeti remekmű elkerülte figyelmemet. A közeli parkban álló, kőbe vésett Pribina fejedelemről viszont szalámit elnevezni, a fantázia túltengése. Következő állomásunk egy város közeli tájház volt, afféle Rózsa Sándor korabeli hajlék, alaposan ellátva régi falusi életformát idéző használati tárgyakkal. Brát Teréz a tárlat bemutatását néhány népdal közbeiktatásával színesítette, és végeztével rukkolt ki az aduásszal, a Makovecz Imre tervezte szabadtéri színpad bemutatásával. Hogy mivel érdemelte ki az alig másfél ezer lakosú kisközség a világhírű építész közreműködését? Nem hangzott el a bemutatón, valószínűleg a magyarságtudat erősítését célozta.

Alig egy hónap múlva Komárom volt az úti célunk. Az autóbusz ismét megtelt érdeklődőkkel. Komáromhoz sok egyéb mellett kötődik Jókai és Lehár, Klapka, és Közép-Európa legnagyobb erődrendszere, a kőbe vésett „Sem erővel, sem fortéllyal” jelszóval. Az erődhöz némi családi kötődésem is társul, nagyapám a negyvenes évek elején szolgált ott néhány hónapot mint frontszolgálatra már korhatáros törzsőrmester. Volt min elmélkednem a kazamatákat járva.

Zselíz volt a következő úti célunk. A Shubert-ház, a történelmi időket túlélt templom, a Sacher cukrászmester szabadalmaztatta tortát árusító cukrászda látogatása, és ne feledjem a bizonyos körökben nagy tekintélyt kivívó nevezetességét, a börtönt. Polka Pál, a Shubert-ház tárlatát bemutató tulajdonos szerint a világhírű zeneszerző rövid élete folyamán (mindössze harmincegy év adatott neki) két alkalommal tartózkodott Zselízen, az Esterházy család foglalkoztatta magántanítóként. A tárlatvezető kiváló elbeszélő, két óra hosszán magyarázta a termekben látottakat, színesen, sőt érdekfeszítően adva elő a mondandóját. Polka Pál saját összeállítású könyve is kapható Zselíz múltjáról, elismerés illeti a munkásságát. A kirándulásunk ismét bizonyította, érdemes a közeli pátriánkban körülnézni, sőt közvetlen környezetünket becsüljük leginkább.

Idehaza, Jányokon működik a Csemadok, a nyugdíjasok klubja, tűzoltószervezet és falunap, a búcsú, évtizedek óta hagyomány a farsangi dőrejárás, és van focicsapat, akárcsak régen, szurkológárdával. Azok voltak ám az idők, amikor befogtuk a Csinost meg a Fecskét, és kocsin szorongva mentünk buzdítani a csapatunkat! Amikor Igenyes Vili volt a kapuvédőnk, és Kása Ernő szaggatta az ellenfél hálóját, mint manapság az unokája, Márió. Ez évben első volt a csapatunk, legjobb az osztályukban. Sok minden gazdagítja a falunkat, pedig a felsorolásból bizonyosan kimaradt néhány érték, mondjuk, a történelmi időket idéző Csillagvár, újságunk, a Jányoki Hírnök, vagy a fél évszázad hosszán gyerekeinket nevelő, mindannyiunk Rózsika tanító nénije, értékes jelleme nélkül hiányos lett volna a faluközösség. Akik lélekben mindenkor első helyre rangsorolhatók, akikkel annak idején együtt festegettük, színeztük fiatalságunk jövőképét, mára már klubba tömörülő nyugdíjasok. Élvezzék még sokáig jó egészségben a nyugdíjas éveket, polgármesterünk, Berner Lajos támogatásával egyetemben.

Gazdag József, Jányok

 

Érettségi találkozó

1960-at írunk. Huszonöten érettségiztünk, a legsikeresebb osztály voltunk. Osztályfőnökünk dr. Klokner tanár úr volt, aki velünk kezdte sikeres pályafutását. Alma materünk a volt Komárom-Gadóci Mezőgazdasági Műszaki Iskola, mely sajnos már nem létezik, annak ellenére, hogy százegynéhány éves múlttal rendelkezett. Az akkori utolsó igazgató rovására írható, nem volt képes profilt váltani. Hasonló iskolák az országban tovább működnek, léteznek a kornak megfelelő profillal (környezetvédelem, vidékfejlesztés stb.). Iskolánk gazdasági intézője Kollarik úr volt, akitől egy alkalommal kaptunk egy ígéretet, hogy ha sikeresen elvégezzük az általa kitűzött feladatot, elvisz bennünket hajókirándulásra, a hajó innen indul az iskolától. Igaza lett, 1965-ben csak csónakkal lehetett megközelíteni az épületet. Az érettségi találkozóinkat minden 5. évben megtartottuk. Osztálytársaim a lehetőségeiktől és egészségüktől függően eljöttek, sajnos minden alkalommal gyérebben, megemlékezve a jó barátokról. Az 50. érettségi találkozónkkor megbeszéltük, hogy most már évente szervezünk ilyet. 2018-ban volt az 58., amikor is már csak heten találkoztunk, és barátunk keletről nem tudott eljönni. Hodek Gyuri pedig, aki szintén jelezte a részvételét, csak nem jelent meg, úgyhogy felhívtam telefonon, és azt mondta, elnézte az időpontot. Alig letettem, abban a pillanatban megjelent az étterem ajtajában. Jót beszélgettünk, viccelődtünk, mindenki elmesélte gondját-baját. Ez volt az utolsó találkozónk Gyuri barátunkkal, a következő hónapban őt is eltemettük. Béke poraira.

Kardhordó György, Komárom

Kedves Olvasóink!

Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg!

Legyen eredményes a következő hetünk is!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Két gólt rúgott a ráadásban, így verte a Besiktast a Slovan az EL-ben

Barcelonában bravúros döntetlennel rajtolt a Ferencváros

Ötéves kislányt gázoltak el Nagymihályban

Mondák, legendák és régi történetek egy zárt közösségből

Egy kutatócsoport szerint lehetséges felére csökkenteni az üvegházhatású gázkibocsátást 2030-ra

Tizennégy ország íjászai versenyeznek Marcelházán

Legfrissebb galériák
Olvasta már?