Önök írták

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg. Legyen eredményes a következő hetünk is!
Vasárnap

2019. szeptember 11. 09:00

Régen volt

Akaratom ellenére is minden évben eszembe jutnak a második világháború utolsó hónapjai. Községünk, Ragyolc még szerencsés volt, mert a területén nem zajlottak harcok, nem volt lövöldözés. Néhány félelmet idéző azonban megtörtént.

1944. szeptember második felében egy tehervonat haladt át a falun Salgótarján felé, németek hadfelszerelései voltak rajta. Néhány ágyú, tank és egyebek. Amikor a vonat elhagyta a falut, két orosz repülőgép megtámadta, és néhányszor golyószóróból megsorozta. Két katona életét vesztette. A vonat megállt, a mozdonynak nem lett semmi baja. A két katonát itt temették el, Ragyolcon még aznap, de a lakosokat nem engedték oda, csak a pap végezhette el a szertartást. Két hét múlva kihantolták, és elvitték a halottakat.

Október első felében egyik nap estefelé, talán lehettek ötvenen, fiatalok érkeztek a faluba egy idősebb tiszt vezetésével. Ózdiak voltak. A tiszt széteresztette őket, hogy keressenek maguknak szállást, majd parancsba adta nekik, hogy másnap 9 órakor indulnak tovább, gyülekezzenek a jegyzői iroda udvarán. Kaptak éjjeli szállást, nálunk is pihent egy 19 éves Matyi nevű fiú, a szüleim ellátták élelemmel. Másnap azonban már csak tízen jelentkeztek a kijelölt helyen. Néhányan még az éj folyamán visszaindultak, néhányan a közelben lévő partizáncsoporthoz csatlakoztak, néhányan meg a község hegy alatti pincéjében bújtak meg. A tiszt pedig azzal a tízzel indult tovább, természetesen gyalog. Ennek hatására a jegyző november elején idézést küldött a 16 éves fiataloknak is, mert az idősebbek már elvonultak, hogy másnap jelentkezzenek 9 órakor a jegyzői iroda udvarán, mert el kell hagyni a falut, és Losoncra viszik őket lovas kocsival. A kisbíró, miután széthordta az idézést, sötétedéskor meglátogatott minden gazdát, akinek lova volt, és arra kérte őket, hogy másnap korán reggel menjenek el otthonról a mezőre vagy az erdőbe, tehát ne legyenek elérhetők, ha majd a jegyző hívatja őket. A kisbíró, vagyis a községi szolga Szabó Pista bácsi volt. Természetesen egyetlen gazdát sem találtak otthon egész nap, így a fiatalok otthon maradtak elrejtőzve. Néhányan a községben lévő katyu-szögi pincékbe, néhányan rokonaikhoz más községbe mentek. Mindezt onnan tudom, hogy én is 16 éves voltam, 11-en voltunk, akiknek el kellett volna menni.

Azon a télen elég sok hó esett. Vártuk az év végi ünnepeket, és vártuk, hogy mikor állítanak be az orosz katonák. A félelem uralkodott már mindenki gondolataiban. A karácsonyt még a német katonákkal ünnepelte a falu, énekelte a lakosság a Csendes éjt. Néhány nap múlva azonban a németek elvonultak, ebből lehetett következtetni, hogy közel vannak az oroszok. 1944. december 29-én a délelőtti órákban meg is érkeztek, de nem az oroszok, hanem a román katonák. Eléggé rendetlenül viselkedtek a lakosokkal. A szilveszteri ünnepség már az övék volt, lövöldöztek, ordítoztak, azóta is rossz emlékként van jelen az idősebbek életében.

Mindenki várta a háború végét, a falu május kilencedikén ünnepelte meg. Elég sokan voltak, kis felvonulás cseh, orosz, magyar zászlók kíséretében. De már megjelentek a szlovák csendőrség tagjai is, parancsnokuk bőrruhában járkált már néhány hete, valószínűleg hlinkás lehetett, mert gumibotja is volt. Néhány nap múlva, 12-én 19 személyt raktak fel egy teherautóra, és mint bűnösöket Losoncra szállították őket munkatáborba. Magam is köztük voltam. Sok embertelen munkát kellett elvégezni fegyveresek kíséretében. Például a ligetben, az orosz katonák közös sírját a ragyolci munkatáborosok ásták ki, ők szedték össze a környéken a holttesteket, és temették el a sírba. Nagyon kellemetlen munka volt, ráadásul nyár volt, nagy meleg. A munkatáborból nagyon nehezen engedtek haza, pedig egyikünk sem vétett senki ellen.

Ezután jöttek a Beneš-féle megtorlási intézkedések. Sok magyarnak távoznia kellett otthonából. Ilyen intézkedések az embertelenség megnyilvánulásai voltak. Ragyolcról nem telepítettek ki senkit. Csak azok távoztak, akik szükségesnek tartották. Főleg vasutasok és tisztviselők. Valószínű, esetünkben a munkatábort kielégítőnek tartották a megtorlásra.

Sokszor gondolkodom, hogy folytatódott volna, ha Gottwald és követői nem lépnek közbe. Mert Beneš sem, ahogy más politikusok sem mondják soha, hogy az embereknek nehéz világot szeretnének teremteni. Mindegyik a demokráciát ígéri, aztán megfeledkeznek róla. Ez így volt mindig. Mindig a szegény van megkeserítve, elnyomva. Pedig csak akkor lesz nyugodt élete mindenkinek, ha nem akarja a mások életét sanyarítani. Most is több helyen folynak harcok. A szegény lövi a szegényt. Észhez kellene már az emberiségnek térnie. Meg kellene már egymást becsülni, bármilyen nemzetiségű az illető. Ehhez csak tiszta lelkiismeret szükséges.

Futó Ernő, Ragyolc

 

Számok, dátumok, összefüggések

December 2-án lesz 47 éve, hogy otthagyva a Takarékpénztár rozsnyói meleg helyét, aláírtam egy 10 évre szóló szerződést, lekötelezve magam hivatásos katonai szolgálatra, minden pozitív vagy negatív oldalát is figyelembe véve. A környezetem szerint nem voltam katonatípus, írhatnám azt is, hogy úgy hozta a sors, de mi, kálvinisták ezt eleve elrendelésnek hívjuk. Ugyanakkor a pénz játszott ebben főleg szerepet, mert még ha nőktől elkényeztetve, úgymond, vattában éltem is napjaimat, 1972 szeptemberében világra jött elsőszülött lányunk, és az addigi hivatalnoki fizetésem már nem fedte a családi költségvetés szintjét. Valamikori osztálytársnőm, aki a járási katonai parancsokságon dolgozott mint civil alkalmazott, megsúgta, hogy szükség van egy toborzótisztre (jobb fizetéssel, mint a banktisztviselőké), és mivel minden elvárást teljesítettem, sőt a magyar nemzetiségem még előnyt is jelentett, hiszen magyar iskolákat is látogattam, kötélnek álltam.

Na de hadd térjek a lényegre: A fölvételi vizsgát a kassai kerületi parancsnokságon abszolváltam. Reggel 8 órától 12-ig tartott, amíg egy alezredes írógépen lekopogta a személyi adataimat külön-külön 4 példányban, mert akkoriban még sem számítógép, sem sokszorosító nem volt. Persze az aláírásnál vette észre, hogy a vezetéknevem utolsó betűjére rátette a „mäkčeňt”. Persze ez beszorozva szüleim és testvérem nevével a sokszorosára nőtt. A hab a tortán csak utána következett, amikor is az „občiansky preukaz” helyébe kiadott sorszámozott „služobný preukaz”-on is ott díszlett a „mäkčeň”. Persze, okiratokon már akkor sem volt szabad javítani (gumizni), az alezredes vért izzadva kérdezte, hajlandó vagyok-e nevemet „mäkčeň”-nyel elfogadni. Egy édesapámmal folytatott telefonbeszélgetés után igent mondtam, mert 1937-ben a katonaságnál Csehországban, Jaromeřben őneki is elpuhították a vezetéknevét. Én pedig látva az alezredes szomorú tekintetét, beleegyeztem a nevem reszlovakizálásába, mondván, legalább helyesen fogják kiejteni szlovákul. Persze a csattanója az egésznek az lett, hogy amikor 1989-ben visszaadták a személyimet (OP), az egyik szlovák tiszttársam (jó barátom!), aki az említett alezredes utódja volt, legalább 100 katonatiszt jelenlétében megjegyezte: „hát persze, Bokrosz megmagyarosította a nevét.” Na, mondom, nesze neked a jó szívedért! No, ezért sem szeretem a kisebbség szóhasználatot, mert én nem érzem magam kisebbnek, sőt talán fordítva. Jobb lenne inkább magyar, német, lengyel, ruszin stb. polgártárs megnevezés egyenlő felelősség mellett, egyenlő jogokkal. Ki tudja, mit szólna ehhez az egykori főiskolás kollégám, Sörös Gyuri.

Bokros Gyula, Szilice szülötte, Vígtelke lakosa

 

Aranymatura

Június utolsó szombatján örömteli várakozással jöttünk össze a jó alma materben Ipolyságon. A magyar tanítási nyelvű középiskola 1969 júniusában érettségizett diákjai találkoztunk fél évszázad elteltével. Nagy létszámú osztályaink voltak, több mint 100 diák érettségizett a három osztályban. Mi, a 3. B leányosztály tanulói voltunk 35-ös létszámmal. Az A és C vegyes osztályok, ahonnan négy fiú a papi hivatást választotta.

Nagy volt az öröm az iskola bejáratánál, ahol gyülekeztünk, majd innen mindenki elvonult a saját osztályába. Ott folyt a beszélgetés, emlékezés a diákévekről, diákcsínyekről. Elmondtuk sorsunk alakulását, örültünk egymásnak. Mi szép számban, 27-en jöttünk össze Kisné Megyesi Irén jóvoltából. Öten nem tudtak eljönni, hárman már eltávoztak az örök hazába, rájuk is emlékeztünk, sírjaikon elhelyeztük a kegyelet virágait, és hálával gondoltunk elhunyt tanárainkra is. Bebolyongtuk a város utcáit, és örömmel fedeztük fel egy-egy kirakatban az érettségi tablókat, amelyekről bizakodón, mosolyogva tekintett ránk a sok szép fiatal végzős diák. Majd közös ünnepélyes szentmisén vettünk részt a helyi Nagyboldogasszony-templomban, melyet évfolyamtársaink, Dobos Péter, György Ferenc, Naszvadi Sándor és Sztyahula László atyák mutattak be a jelenlevőkért és az elhunytakért. Osztályfőnökünk, Vasné Domonkos Katalin is eljött közénk kedves férjével, Vas Ottó tanár úrral. Örültünk, hogy együtt emlékezhettünk, ünnepelhettünk a kerek érettségi találkozó alkalmából. A 3. C osztályfőnöke, Lánczos Tamás tanár úr szintén jelen volt, a 3. A osztályé, Cseri Jenő sajnos már nem követheti diákjai életpályáját.

Köszönjük a szervezőknek, Moysné Koháry Máriának, Püspökiné Kulčár Erzsébetnek, Štrbáné Kapusta Máriának, Horváthné Otrekal Margitnak, Kišné Megyesi Irénnek, Moys Károlynak és Pál Sándornak, hogy megszervezték a fél évszázados találkozót, és megünnepelhettük az aranymaturát. Búcsúzáskor a mielőbbi viszontlátás reményében köszöntünk el egymástól.

Puksa Magdolna, Léva

 

Nyári dzsesszakadémia gálakoncertje Újvidéken

Abban a szerencsés helyzetben részesülhettem, hogy vajdasági tartózkodásom ideje alatt a legforróbb nyár kellős közepén, július 20-án felfigyeltem a Magyar Szóban korábban közzétett dzsesszkoncertgálára Újvidék és Dortmund együttműködésével az Újvidéki Kulturális Központban, ahol az egy hétig tartó nemzetközi dzsesszzenei kurzus után a legtapasztaltabb európai dzsesszzenészek, tanárok álltak tehetséges tanítványaikkal a lelkes újvidéki közönség elé. A három és fél óráig tartó fergeteges koncert élvezői lehettünk mi, földi halandók is, akik csupán imádjuk a dzsesszt. Az élethez szerencse is kell, jó időben voltunk jó helyen, Újvidéken, ahol a Big Band együttes tetézte zenei élményünket.

A koncert befejezése után a mediterrán hangulatot sugárzó város főterén találtuk magunkat, ahol rengeteg fiatal kereste az önfeledt szórakozást a teraszos vendéglátóhelyeken. Nem tagadom, engem is magával ragadott a leírhatatlan hangulat, az ifjúság életereje. A pillanat hevében úgy éreztem, ott, akkor nagyon jó volt élni. Kívánom a Vasárnap olvasóinak is, legyen ilyen vagy ehhez hasonló élményben részük, mint nekem.

Molnár Ilona, Dunaszerdahely

 

Új vasúti személyforgalom Kassa–Munkács között

Június 6-án Kassán félszáz résztvevővel ünnepélyesen egy új, egyenes vonalú nemzetközi személyvonat-forgalmat indítottak el Kassa és Munkács (Ukrajna) között, ami majdnem 80 éven át nagyon hiányzott a térség lakóinak. Itt a vasúti hálózatokat a 19. század második felében még Magyarország építette a Monarchia idején, európai nyomtávú (1435 mm) sínekkel, ami természetesen megmaradt 1918–1938 között az első Csehszlovákia idejében, és 1938–1945 között is, amikor Kárpátalja Magyarországhoz tartozott. 1945-ben, a világháború után Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták, itt-ott meghagyva európai nyomtávú, nekik felesleges vasúti pályákat, nagyban bevezetve még a cári korszakból maradt széles nyomtávú (1520 mm) vasúti rendszert. Az 1950-es években, a virágzó és jó baráti szovjet–csehszlovák kapcsolatok kezdetén a széles nyomtávú síneket egészen Tiszacsernyőig vezették, ahol létesítettek egy hatalmas átrakodó vasúti állomást.

Mivel Ukrajnában a Csap–Munkács szakasz a mai napig nem villamosított, az új járatot két szlovák dízelmotoros szerelvény képezi, befogadóképessége 80 fő, és lehet biciklit is utaztatni. Naponta két-két vonat indul Kassáról és Munkácsról egymással szemben, a távot a vonatok kb. 4 óra alatt teszik meg. Kassáról az induló (9.10 és 12.01 óra) és az érkező (18.13 és 21.33 óra) vonatok összhangban vannak a pozsonyi és prágai járatokkal, ugyanúgy Munkácson, a Lvov, Kijev, Odessza, Harkov felé tartókkal. Az utazóknak szükségük van vízumra, mert Ukrajna nem EU-ország. A jegyek személyenként 7,50 euróba kerülnek, 16 évig fél ár, a helyjegy plusz 2 euró.

Buday Ernő, Kassa

Kedves Olvasóink!

Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a megváltozott címünkre: Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Box 222, 830 00 Bratislava, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A közlésre érdemes levelek beérkezés vagy téma szerint és szerkesztve jelennek meg!

Legyen eredményes a következő hetünk is!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Szlovákia a visegrádi négyek közül a legoroszbarátabb

Hivatalos: Cséfalvay kilép a Hídból

Holtan találták az eltűntként keresett 27 éves férfit

Čaputová az ukrán elnökkel és miniszterelnökkel találkozik Kijevben

Szaúdi dróntámadás: Trump csőre töltve

Szamurájkarddal rontottak egy üdülő nőre

Legfrissebb galériák
Olvasta már?