Nosztalgiamozi Temessy Hédivel

Nem a színpadon, hanem a kamera előtt érezte igazán elemében magát. „A filmezéshez értek. Arra tanítom az idegeimet, hogy fel tudjam idézni a legnagyobb fájdalmaimat is.” Ezt mondta túl a hatvanon, amikor már úgy tűnt, mindent tud a színészi játék rejtelmeiről. Temessy Hédi azonban úgy érezte: még mindig van mit tanulnia.
Szabó G. László

2019. november 4. 09:00

n
Kép: Inkey Alice

A teljességre, a tökéletességre, a hitelességre törekedett pályakezdése óta. 1948-ban kapta meg színészi diplomáját, és 2001 tavaszán bekövetkezett haláláig folyamatosan játszott. Utolsó szerepét Bacsó Pétertől kapta a Hamvadó cigarettavég című filmben.

„Hozzám mindig a filmezés állt közelebb. A rendező, az operatőr egy-egy jelenet sokadik ismétlésekor olyan szuperérzékenységi fokra juttat, amit a színházban nagyon nehéz, minden este pedig lehetetlen elérni. Ez a felfokozott légkör vonz, izgat. Úgy érzem, abban tudom a legtöbbet kiadni magamból. Elérkezem a felvétel során egy olyan ponthoz, amikor a saját érzéseim már mellékessé válnak, és az önértékelésem sem foglalkoztat, csak a szerep, a jelenet, és el is veszek benne” – ezt nyilatkozta a hetvenes évek második felében, amikor a Mafilm társulat tagjaként már a filmezés töltötte be az életét.

„A filmgyárnak köszönhetem, hogy hosszú hallgatás után ismét megszólalhattam. Sándor Pállal, Gothár Péterrel, Szőnyi G. Sándorral már a forgatókönyv megszületésekor együtt vagyunk, ők nyílt kártyákkal játszanak. Velük minden alkalommal olyan kapcsolatba tudok lépni, hogy a forgatás során már nem is nagyon van szükségem instrukcióra. Elég, ha a szemük rebben, tudom, mit akarnak.”

A szemrebbenések színésznője! Hédike az volt. A legérzékenyebb tekintetek, rezzenések hordozója.

„Érzékenységem családi örökség – mesélte. – Gyerekkoromban rengeteget sírtam. Ha valaki csúnyán nézett rám, már folytak is a könnyeim. Mindenkitől azt vártam, hogy szeressen. Sokszoros szeretetigénnyel nőttem fel. Apám sváb volt, anyám osztrák–francia származású. Német az anyanyelvem, magyarul nehezen tanultam meg. Ezért is van bennem egyfajta idegenérzet.”

A családjáról regénybe illő történeteket őrzött.

„Anyai nagyapám vasöntőmester volt. Grazból vetette a sors Kladnóba, a Poldi Művekbe, onnan St. Gallenbe. Hét gyereket nevelt, nem volt könnyű sorsa. A jobb megélhetés reményében költözött Elzász-Lotaringiába. De ott sem maradhatott sokáig. Az első világháború idején a családjával együtt hagyta el Franciaországot. Az édesanyám volt a legidősebb lánya. Ő Bécsbe került. Neki sem volt könnyű sorsa. A tanti rosszul bánt vele, sokszor még enni sem adott neki. Egy napon aztán megelégelte mindezt, és elköltözött Pestre. Beállt nevelőnőnek. Német nevelőnőnek. Senkije nem volt a városban. Árvának, gyökértelennek érezte magát. Az Üllői úti mozi előtt egy vasárnap leszólította egy legény. Sváb fiú volt, derék ifjú. Ő lett az apám. Magyarul egyikük sem beszélt. A német lett a közös nyelvük. Rokonok nélkül, hiányos nyelvtudással, szegényesen éltek. Az ő szomorúságuk, idegenségük, másságuk lett az én örökségem. Hiába próbáltam beilleszkedni különböző csapatokba, társulatokba, engem mindig másnak néztek, nem annak, aki vagyok, és kivetettek maguk közül. Gőgösnek, önteltnek képzeltek, miközben riadt, félénk, visszahúzódó ember voltam. Apámból folyami távírász lett, de papírok nélkül nem vihette többre. Hiába volt rátermett és megbízható, egész életében altiszt maradt.”

Temessy Hédi tanítónőnek készült. Néptanítónak. De mert szerette a verseket, és lépten-nyomon azt hallotta, hogy pályatévesztett, neki színésznőnek kellett volna állnia, azt mondta, jó, megpróbálja. Fel is vették elsőre. A nehézségek később kezdődtek. Küllemével, tartásával ugyanis kivált a társai közül. Akkor is elegánsnak nézték, ha csak egy egyszerű blúz volt rajta. Úgy kezelték, akár egy előkelő idegent. Sokan még erre is rátettek. Az osztályidegent látták benne. Az arisztokrata nőt, akihez sehogy sem illettek az akkori, a negyvenes évek második felének társadalmi elvárásai. Utolsó éves volt a Színiakadémián, amikor felvették a Vígszínházba. Sokat próbált, sokat játszott, szerette a közönség. A tanári kar azonban, mivel ritkán látták őt az iskolapadban, úgy döntött: el kell hagynia az Akadémiát. Hogy mégse maradjon papír nélkül, a Színészegyesület iskolájában szerzett diplomát. Három hónap után Várkonyi Zoltán hívására átszerződött a Művész Színházba, ahol már Darvas Ivánnal játszott.

„Szegény voltam, de nagyon boldog” – mondta erről az időszakáról.

A Művész Színház államosítása után, akárcsak a társulat többi tagja, ő is ment tovább, a maga útján. 1977-ig több helyen játszott, de mindenütt kilógott a sorból. Olyan nagy átéléssel játszotta a nemesi-nagypolgári nőket, asszonyokat, hogy őt magát is úrinőnek nézték. De volt egy másik, még súlyosabb „bűne” is: a magánéletével sem követte a társadalmi normát. Fütyült a szocialista erkölcsre. Bár férjhez ment, és született egy fia, később kilépett a házasság kötelékéből, és Gobbi Hildával élt nagy szerelemben.

„El akartak taposni, mint egy poloskát. Mindenhonnan kirúgtak. Volt, ahol azt mondták, még a seprű is rosszul áll a kezemben. Ami nem volt igaz természetesen, csak belém akartak kötni. Sokaknak álltam az útjában. Nem voltam jó káder, ez volt a legnagyobb baj velem. A Különös házasság Dőry Máriája és a Rokonok Magdalénája után egy letűnt világ jelképe lettem. Bárónő és vidéki polgárasszony. Igen, volt, hogy szerepet kellett kunyerálnom, hogy legyen mit enni adnom a gyerekemnek. A színházaknál éveken át nagyon csúnyán bántak velem. Hiába lázadoztam, igazi labdát ritkán kaptam. Mit tehettem: eljátszottam, amit rám bíztak, és vártam, hátha fordul a kerék. Nem fordult. De voltam én Tímea is Az aranyemberben, Vivie a Warrenné mesterségében, Bianca az Othellóban, aztán Szolnokon, Székely Gábornál Madeleine az Álszentek összeesküvésében, és Dürrenmatt öreg hölgyét is megkaptam. De akkor már a Mafilm tagja voltam.”

Egri csillagok, Hangyaboly, Lányarcok tükörben. Filmek Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán és Bán Róbert rendezésében. Aztán Sándor Pál hívja a Régi idők focijába. Egy kopott, olcsó szőrmékben járó asszony, aki a mozi álomvilágában él. Különös érzékenységgel megformált, légies nőalak. Sándor Pál későbbi filmjeibe is magával viszi. A Herkulesfürdői emlékbe, a Ripacsokba, a Szerencsés Dánielbe. Szörény Rezső hívja a Tükörképekbe, Huszárik Zoltán a Csontváryba, Szabó István a Mephistóba, András Ferenc a Dögkeselyűbe, Tarr Béla az Őszi almanachba, Kovács András A vörös grófnőbe. A magyar filmrendezők krémjével forgat. Legemlékezetesebb alakítását Zenthe Ferenc oldalán nyújtotta 1983-ban, az Oscar-jelölt Jób lázadásában mint jómódú zsidó gazdafeleség, aki férjével együtt nagy szeretetben neveli örökbe fogadott keresztény gyermeküket.

„Szavakba, szituációkba szoktam belekapaszkodni – avatott be színészi műhelytitkaiba. – Mindig megtalálom azt a részt a szövegben, ami szíven üt. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy belépjek a történetbe. Ha egyedül vagyok, sokszor el is sírom magam. Megérint valami az emberből, akit magam előtt látok, és olyan erős hatással van rám, hogy már nem tudok uralkodni magamon. Ülök a szobában magamban, és zokogok. Szerintem ez a színészi játék alapja. A beleérzési, együttérzési készség. Végül is ezért lesz színész az ember. Megvan benne a kellő adag empátia. Teljesen mindegy, hogy parasztasszonyt játszik, vagy királynőt, a lényeg az, hogy szeretetet vagy gyűlöletet ébresszen a nézőben.”

Magánéletét, a Gobbi Hildával megélt nagy szerelmét sem zárta négy fal közé. Kapcsolatukat mindketten nyíltan vállalták. Sok évig szerették egymást. Aztán Gobbi Hilda életébe belépett Galgóczi Erzsébet, a nagy tehetségű írónő, Temessy Hédi pedig élete végéig egyedül maradt. Fia és unokái azonban kitartottak mellette.

Kari Györgyi:

„Nem voltak vele kapcsolatos színházi élményeim, nem őriztem magamban színpadi alakításait. A filmszerepeiből tudtam, hogy jelentős színésznő, hogy mindig is név volt. Egy televíziós kulturális magazinban láttam egy riportot vele a nyolcvanas évek második felében. Akkor még nem volt olyan hangos, nyomulós a világ, mint most, mégis furcsa volt, ahogy a felkonferálás után megjelent egy nagyon halkan beszélő, finom, meleg hangú személyiség. A halkságával vonta magára a figyelmemet. Arról beszélt, hogy magányos napjaiban sokszor volt szerep nélkül. Nem emlékszem, mi volt az indíttatása, de elmondta, hogy akkor pont a sírással foglalkozott. Ez a legszélsőségesebb érzelmi kifejezés, a legmélyebb fájdalom vagy akár kirobbanó öröm esetében is. Ez az emberi lélek leg-leg-legje. Tehát hogy otthon, a magányos óráiban azt vizsgálgatta, hogy bármelyik pillanatban el tudja-e érni, hogy sírást, valódi könnyeket produkáljon. Mondjuk, egy szövegben, egy kijelölt szóra. Ő ezt bizony sokat gyakorolta, mondta, és meg is mutatta. Akkor én már nem voltam kezdő színésznő, befejeztem a kaposvári éveket. Bennem volt az összes tapasztalat, amit mély vízbe dobással megszereztem. Sokkoló hét évet éltem meg Kaposváron, sok mindennel tisztába kerültem, és pontosan tudtam, hogy estéről estére hogyan lehet őszintén kihozni magamból az igazit, a valódit. A legnagyobb kérdés tehát az: miképpen lehet ezt elérni?

Van, aki nagyon könnyen sír. Törőcsik Mari nyilatkozta egyszer, hogy őt Fábri Zoltán jól megríkatta egy jelenet kedvéért a Körhintában. Velem Kardos Ferenc tette ugyanezt az Ékezetben. Temessy Hédinek Tarr Béla filmjében, a Kárhozatban volt egy érdekes idevágó jelenete. Bár, szól a zene, alkoholmámor. Hédi Székely B. Miklóssal beszélget, közben párok táncolnak tangóharmonikából áradó szomorú dallamokra. Hédi a táncról, a fiatalságáról, az egymásra találásról beszél, hogy nincs ennél szebb. Erre a megszólalására azóta emlékszem. Végig mosolyog az arca, biztatja a férfit, hogy táncoljon ő is, mert ül komoran és iszik, természetesen szerelmi bánatában. De a biztatás ellenére, amit a mosoly jelez Hédi arcán, van egyfajta fáradt lemondás a hangjában. Nem mély a hangja, csak olyan rekedt, távoli, puha.

Szóval már színház nélkül voltam, és tele önbizalomhiánnyal, ami mindig is a sajátom volt, de amikor megláttam őt abban a riportban, azt gondoltam: egy életem, egy halálom, felkeresem őt. Kinyomoztam a számát, felhívtam, és anélkül, hogy meglepődött volna, boldogan állt a rendelkezésemre. Elhebegtem-habogtam, hogy láttam őt a televízióban, és hogy a sírás technikájáról szeretnék vele beszélni, ha megosztaná velem ezt a tapasztalatát. Megadta a címét, és elmentem hozzá rövidre vágott hajjal, frissen bedauerolva. Rémesen néztem ki. Ültünk egymással szemben a budai lakásában, és egyfolytában huzigáltam a hajam a homlokomba, hogy kiegyenesítsem a hullámokat. Ő ezt észre is vette, és megkérdezte, mi a probléma. Mondtam, hogy elnézést, most nagyon csúnya vagyok, elrontottam a hajamat, szörnyen szégyellem magam. Ő már túl volt akkor a hatvanon, nagypolgári villa, sötét bútorok, terasz, földtől a mennyezetig üveg, virágok, kert, én meg többnyire magamra figyeltem, hogy világosan el tudjam mondani a kérdésemet, és hogy közben kiegyenesítsem a hajamat, ne egy förtelmet nézzen. Nem is emlékszem arra, hogy mit mondott, csak hogy tényleg nem áll annyira jól ez a haj. Egyébként ismert mint színésznőt, és megosztotta velem, amit megoszthatott. Valószínű, hogy én olyan elvárással mentem, hogy majd a dolog egyetlen birtokosától megtudom, miképpen érhetem el, hogy akkor sírjak a kamera előtt, amikor akarok. Holott olvastam, hogy a sírás feltételesreflex-szerűen működik, tehát akarattal nem lehet elérni.

Azt hittem, Temessy Héditől kézhez kapok egy receptet, amelyet azonnal használni tudok egy bizonyos feladatnál. De rá kellett jönnöm, hogy ilyen recept nincs. A fájdalmat kell felidézni, ami minden embernél más, az a sorsában van megírva, az a saját tapasztalata. Ezt a kemény munkát nem lehet megúszni, hogy a saját életedből meríts. Így juthatsz el a legzaklatottabb lelkiállapothoz, a síráshoz. Hédi a legmélyebb gondolatait osztotta meg velem, csak néztem, mint a moziban. A hangja, a jelenléte maradt meg bennem, a szavai teljesen elvesztek. Egyszer csak felállt az asztaltól, és arról kezdett beszélni, hogy neki nincs színházi karrierje. Ott magaslott előttem, és azt mondta: hiába vagyok feltűnő jelenség, soha nem vettek észre a színpadon. Ő valóban mindent a filmnek köszönhetett. Feltárta a lelkét előttem, én meg úgy éreztem, kötelességem azonnal elfelejteni, hogy ennyire kiadta magát. Kaptam egy királynőt, aki nem titkolt semmit, amire kíváncsi voltam. Minden idegszálammal figyeltem őt. Olyan fáradtan jöttem el tőle, mintha bányában dolgoztam volna, holott csodálatos beszélgetésben volt részem.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 44. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Bugár: Úgy döntöttem, Érsek lesz a listavezető

Újabb női holttestet találtak Pozsonyban, de a rendőrség szerint nincs sorozatgyilkos a városban

Dzsudzsákról, Hamšíkról, Hapalról és Bénesről

Kocsmafilozófia haladóknak

Vegyük komolyan a szűrést!

A Szkripal-ügyhöz lehet köze a Jaroslav Naď ellen indított eljárásnak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!