Nosztalgiamozi Perczel Zitával

„Kisasszony, maga nagyon szépen sír!” – Ezzel a felemelő észrevétellel indult el a pályán 1932-ben, hogy aztán Meseautóban ülve nem egész öt évig folyamatosan filmezzen. A megjegyzést a Színiakadémia vizsgáztatójától kapta, miután belesült a versmondásba, és szívszaggató zokogásba kezdett.
ÚJ SZÓ ONLINE

2017. február 24. 01:00

A Meseautóban pedig ő volt a „színezüst felhők közt repülő” gépírókisasszony, akit Kabos Gyula partnereként formálhatott meg egy fekete-fehér örökzöldben. Perczel Zita a két háború közti magyar filmgyártás egyik legendás színésznője volt.

 

Egy eldugott kis faluból, Szandaszőlősről indult, gyerekkoráról azonban nem szívesen beszélt. Dzsentricsalád, hazug erkölcsi normák. Katonatiszt apja akkor adta el a család sokhektárnyi földjét, amikor lánya megkezdte gimnáziumi tanulmányait. Kellett a pénz, hogy a tizennégy éves Zita kellő eleganciával indulhasson az életben. Még akkor is, ha neki magának ez a ráerőszakolt nagyvilági módi egyáltalán nem imponált. Később az eleganciát a megjelenésében hordozta, méltóságteli tartásában, mélyen zengő orgánumában.

Gobbi Hilda, Básti Lajos, Fónay Márta évfolyamtársa volt az akadémián, s bár nem voltak problémák vele, eleinte nem igazán érezte magát tehetségesnek. A kor híres filmrendezője, Gaál Béla mégis őt szemelte ki Az új rokon főszerepére. Ezt követte a Meseautó, a Budai cukrászda, a Lovagias ügy, a Dunaparti randevú, a Marika és a Hetenként egyszer láthatom. A címek magukért beszélnek. Sokkal többről a történetek sem szóltak. A kor ízlésének megfelelő, rózsaszín love storyk, főnök-titkárnő, tapasztalt férfi – naiv lány, gazdag szerető – kisemmizett párja. Nem is ezektől a bugyuta vígjátékoktól izgalmas Perczel Zita pályája. Sokkal inkább attól, amit magánemberként élt meg férjei, szerelmei oldalán a világ különböző pontjain.

Első nagy szerelmét, Tímár Józsefet a Nemzeti Színházban ismerte meg, ahol két esztendőt töltött. Onnan szerződött át merő dacból a Vígszínházba. Ott a hőn vágyott drámai szerepek helyett habkönnyű vígjátékokkal kellett beérnie. „Látványelem voltam Makay Margit és Darvas Lili mellett – mesélte valamikor a nyolcvanas évek második felében. – Hol estélyi ruhában, hol szürke kosztümben unatkoztam a színpadon, de a moziban a kor egyik női ideálját látták bennem.”

Szerelmi kapcsolatának az édesanyja vetett véget, elég cselesen. Párizsba küldte a lányát, hogy a nem túl szerencsés vígszínházi évek után ott mutassa meg, mit tud. Regénybe illő fejezet ez is. A Keleti pályaudvarról induló vonatot lekéste, ezért Bécsig taxival utazott. 1937 decemberében járunk, Párizsban franciául nem tudó színésznőt keresnek egy Michel Durand-vígjáték főszerepére.

„Két nappal azután, hogy leszálltam a vonatról, már kezemben volt a szerződés a Barbarába. Ötszázszor játszottuk, ekkora sikerről nem is álmodtam. Gyorsan jöttek az újabb felkérések, egy bulvárszínházzal még Algériába, sőt Rio de Janeiróba is eljutottam.” Akkor már egy francia színész felesége volt. Nem sokkal később el is vált tőle, közös gyermeküknek pedig a második férje, egy orosz filmproducer lett a nevelőapja.

„Háromszor voltam férjnél – mesélte. – A legjobb az első férjem volt. Őt hagytam ott a leghamarabb. A legrosszabb a második volt. Vele éltem a legtovább. A harmadik volt a legtisztességesebb, a legdrágább, a legkedvesebb, de végén vele fordult minden a legrosszabbra. Rá kellett jönnöm, hogy szeretőnek lenni sokkal jobb volt, mint feleségnek.

A fiam után két lányom is született, de bárhol éltem, New Yorkban vagy Hollywoodban, mindig arra vágytam, hogy visszajöhessek Európába. Mint esőben, egy kapualjban, úgy vártam, hogy kitisztuljon felettem az ég. A Hollywoodban töltött tizenegy év alatt egyetlen filmszerepet sem kaptam, pedig csinos voltam, egy igazi filmcézár oldalán vonultam, barátaink is voltak az álomgyárban, a helyzetemen mégsem változtatott ez sem. Teljes érzelmi elszigeteltségben éltem, magányos voltam, és egyre inkább depressziós. A végén már fogolynak éreztem magam a luxusvillánkban. Neveltem a gyerekeimet, és egy reggel arra ébredtem, hogy elfelejtettem a nevemet. Halálfélelmemből az orvosok gyógyítottak ki.”

Mivel Amerikában nem volt elég ismert ahhoz, hogy angolul játszó, híres színésznő legyen, Párizs egyre erősebben vonzotta. Lelkének ez volt az egyetlen gyógyír. Visszatérni francia színpadra, régi rajongói közé. Több mint tíz évi távollét után, 1951-ben ismét színpadra áll. Régi partnerével, Sacha Guitryvel játszik. Fia az apjánál maradt Hollywoodban, ő a két lányát neveli.

„Négyéves volt a kisebbik lányom, amikor a Tizenhárman az asztal körül című darabot játszottuk Párizsban. Vége volt a háborúnak. Megint boldog voltam. Megindult életem legszebb tíz éve. Találtam egy magyar élettársat. Imádott engem, és én is őt. Művelt, irodalmi és színházi közegben mozgó, kifinomult ízlésű ember volt. Szelíden irányított, hogy miket olvassak, milyen francia szerzőket. Biztos érzelmi támasz volt számomra. Egészen 1959-ig. Akkor öngyilkos lett. Onnantól fogva megint nehéz évek jöttek. Rettenetesen egyedül éreztem magam. Nem tudtam tovább játszani. Nőttek a gyerekek, társ nélkül éltem. Nem láttam értelmét a folytatásnak. Autóbalesetet szenvedtem. Össze kellett varrni az arcomat.”

Nagyobbik lánya Rómában tanult, a kisebbik Madridban. Ő Rómát választotta, ott nevelte fel szeretett unokáját. Együtt laktak a Trasteverén.

„Múzeumba jártunk, meséltem neki, ismerte a vacsoravendégeimet, különleges világ övezte őt. Sem a hétköznapi dolgok, sem a pénz nem érdekelt. Bobo, az unokám lett a mindenem. Ha dühös voltam rá, egyszerre szidtam őt magyarul, franciául és angolul. Univerzális beszéd volt a miénk. A szeretet volt az alapja, nem a nyelv. Hosszú évekig élt mellettem Bobo. Mindenre én tanítottam meg. Életre, szerelemre. Egy kicsit az anyjának éreztem magam. Hálából felvette a vezetéknevem.”

Először és utána még többször Budapesten találkoztam Perczel Zitával. Mészáros Márta ugyanis szerepet adott neki 1980-as filmjében, Az örökségben. Aztán András Ferenc is hazahívta őt a Dögkeselyűbe. A nagy postarablást Sőth Sándorral forgatta. Ő, a mindig elegáns színésznő egy hajléktalan öregasszonyt játszott a győri szamuráj, Fülöp Viktor oldalán. De akkor már Noel Coward vígjátékában, a Forgószínpadban brillírozott a Budapesti Kamaraszínházban. Hetvenhárom évesen ismét főszerepet játszhatott. Szerémy grófnő szerepében, Csiky Gergely A nagymama című darabjában Kecskeméten lépett színpadra. Akkor még ő sem gondolta, hogy ezzel le is zárja színházi pályafutását. 1994-ben boldogan, az egész életét belesűrítve játszotta a szerepet. Vérbeli színésznőként lételeme volt a színpad. Ha nem hívták, nem foglalkoztatták, azonnal megkérdőjelezte tehetségét. Nem a múltba kapaszkodott, a mának élt. A jövővel nem is vigasztalta magát. Nem annak élt, hogy mi lesz holnap, arra gondolt, miért kel fel aznap.

Ott ültem mellette híres teraszán Rómában, a Via Fratte di Trasteverén. Hosszú, keskeny folyosó vezetett a teraszra, a napfény nem igazán tört át a fák lombjai között. Perczel Zita az életéről mesélt, és tejeskávét ivott. Nagy bögréből, órákon át. Kevés kávé, nem sok tej, annál több forralt víz. Amint ürült a bögre, mindig egy kis vizet öntött bele. A végén már se kávé, se tej nem volt benne, csak a zavaros víz. A zavaros langyos víz. Azt itta úgy, mintha a világ legfinomabb café lattéját kortyolgatta volna. Hangja mély volt, energikus, szenvedéllyel teli. Szeme ragyogott. Gesztusainak semmi köze sem volt a korához. Ha nevetett, lent az utcán is hallották. Annyi sok, külföldön töltött évtized után is hibátlan magyarsággal beszélt, akcentus nélkül. Pedig az angol és a francia mellett akkor már az olaszt is ügyesen használta. Széke trónná változott alatta, földig érő nyári selyemruhájában úgy festett, mint egy nyughatatlan fejedelemasszony. Szabadon, konvenciókon és sablonokon felülemelkedve élt. Modern gondolkozásával mindenkit lenyűgözött. Szerették is nagyon a környéken. A boltosok, a kereskedők azonnal befogadták, mintha ott született volna, abban a negyedben. A fiatalok rajongtak érte. Mindenki megnyílt előtte, rögtön, az első látásra. Talán mert ő sem zárkózott el senkitől. Hasonló felfogású, életstílusú emberekkel érezte jól magát, a leginkább otthon. Rengeteg látogatója volt, és nemcsak külföldről, helyből is.

„Jó ideig nem mertem hazajönni – magyarázta hosszú távolmaradásának okát. – Hívtak, de sokáig halogattam a visszautat. Nem az országtól féltem, hanem attól, hogy elfelejtettem magyarul játszani. Annyi idő után újra bele kellett jönni.”

Amikor A nagymama címszerepét játszotta, a saját életében már a nagymama szerepéből is kikopott. Felnőtt unokái voltak, amikor ráosztották a szerepet.

„A színpad az életem, a szerelmem, a levegőm, a kenyerem – állította. – De a kamerával is így vagyok. Amint kigyulladnak a fények, azonnal élni kezdek. Elcsitul a lelkem, és már csak a szerep érdekel.”

Egy évvel a halála előtt még várt rá néhány öröm. Gyémántdiplomát kapott Budapesten, szerepet a Sírba viszel című amerikai–olasz vígjátékban, majd a Kisváros című tévésorozatban. Ez utóbbiban jósnőt játszott, aki saját varázslatának köszönhetően el is tűnik a kavargó füstben. 1996 januárjában próbafelvételre érkezett Budapestre. Inna Csurikovával forgatott volna, de már halálos betegen érkezett. A forgatás kezdete áprilisra volt kitűzve. Három-négy napig bírta, végül legyőzte a tüdőrák. Tudta, hogy nincs tovább. Érezte, hogy ez már a vég, de a legapróbb jelét sem adta. Boldog volt. A végső összeomlást négy fal közé tartogatta. A sors így is kegyes volt hozzá, mert Magyarországon akart meghalni. Azzal a tudattal mehetett el, hogy itthon búcsúzik az élettől.

Érces hangja volt, tele érzelemmel. Szívből játszott, és szívből szeretett. Sem a fia, sem a lányai nem hasonlítanak rá. Talán csak Bobo, az unokája.

 

 

 

Ragályi Elemér operatőr:

„1979-ben hat hónapos olasz ösztöndíjat kaptam, amelynek jelentős részét Rómában töltöttem. Huszárik Zoltántól hallottam, hogy ott él Perczel Zita, és nagyon örül, ha magyarok közt lehet. A római Magyar Intézet gyakran rendezett filmes összejöveteleket, és én is egy ilyenen találkoztam vele. Azon nyomban meghívott az otthonába. Virágcsokorral mentem, és egy üveg borral. Onnantól kezdve állandó vendége lettem. Kint ültünk a teraszán, onnan néztük az utca forgalmát. Zitának királynői kisugárzása volt, amelyet addig nem ismertem. Mészáros Márta filmje, Az örökség béranyatörténet Monori Lilivel és Isabelle Huppert-rel. Zita a nagynéni, a humánus, kulturált középkorú nő, aki nagyon átéli ezt a történetet, és mindkét nőt meg akarja menteni, próbál tenni értük. A franciák intézték el a vízumát, hogy hosszú idő után hazajöhessen Magyarországra. A Dögkeselyűbe én ajánlottam be a lopós dáma szerepére. Eljött a próbafelvételre, megtanulta a szöveget, és mindenkit lenyűgözött. Nem volt abban sok színészkedés, amit a kamera előtt csinált, inkább csak autentikusan létezett. Tudását, élettapasztalatát, tragédiáinak sorozatát vitte bele a szerepbe. Érezni lehetett mögötte egy olyan világot, amely csak vele együtt tudott megjelenni. Egyébként filmtörténeti raritás, ami a Dögkeselyűben történik. A meglopott taxisofőrt játszó Cserhalmi György a Meseautót nézi otthon, a tévében, és abból ismeri fel bűnös utasát, aki eltulajdonította a pénztárcáját. Zita korát meghazudtoló temperamentummal alakította a szerepet.”

 

 

 

 

Önnek ajánljuk
Frissítve

Percről percre: országszerte tüntetnek a Kuciak-gyilkosság évfordulóján

Kiska: Az Alkotmánybíróság az ország legfontosabb és legbefolyásosabb intézménye

A hasznos mikroorganizmusok szerepe egészségünk megőrzésében

Egy apa harca az igazságért

Galántán elmarad
 az U13-as teremtorna

Frissítve

A NAKA Alsóhatáron - gyilkosság gyanúja miatt őrizetben a polgármester

Legfrissebb galériák
Olvasta már?