Nosztalgiamozi Kozák Andrással

„Nekem kell ez az arc!” Jancsó Miklós mondogatta ezt azokban az években, amikor még sűrűn forgatott. Az Égi bárány, a Fényes szelek, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás, a Szegénylegények, később a Kék Duna keringő, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Szörnyek évadja és az Isten hátrafelé megy rendezésére készülve. Neki nagyon kellett ez az arc. Kozák András tiszta, végtelen belső nyugalmat és méltóságot sugárzó arca. Vele, általa, rajta keresztül tudta kifejezni azt, amit papíron meg sem fogalmazott, de a gondolataiban egyértelműen ott volt.
Szabó G. László

2019. december 3. 09:45

k
Kép: Oláh Csaba

Kozák András ikonikus arca Jancsó Miklós filmjeinek. De ugyanez elmondható Sára Sándor Tízezer napjáról vagy Gaál István Sodrásban című, Tisza-parti rekviemjéről, vagy Esztergályos Károly vele készült filmjeiről is. Nekik is kellett ez az arc, amely erőt, hitet, emberi szépséget hordozott. De férfias tartást és nem akármilyen élettapasztalatot is. Csendes derűt, visszafojtott örömet, belső fényt.

Messziről jött ember volt Kozák András. Egy isten háta mögötti tanyán, Vencsellőn született 1943. február 23-án. A hónap és a nap megjelölése azért is fontos, mert 62 évvel később február 24-én adta fel a harcot. Addig minden erejét bevetve küzdött a halálos kór ellen. Inge alatt mindig ott volt a kereszt, amelytől még akkor sem vált meg, ha jelmezt kellett öltenie. Mintha minden pillanatban védelemért esdekelt volna az Úrhoz, úgy viselte.

Messziről jött, igaz hittel, nyitott lélekkel, hozva magával mindazt, amit az őseitől örökölt. Hét testvér, fiúk és lányok, köztük ő. Combtőig érő sár húzta vissza, fogta, szorította, sokáig nem eresztette, legyűrni mégsem tudta. Erő és akarat, kitartás volt benne. A felemelkedés vágya. Tehetség és elhivatottság. A föld, a természet, a termés a tiszteletet, a kétkezi munka értékét, a dolgos, alázatos emberek iránti kötődést képviselte egész életében. Szép ember volt. Arányos alkatú, finom arcvonású, vonzó küllemű férfiember, aki egy percig sem kételkedett abban, hogy az élet szép, minden kínjával, gyötrelmével együtt. Ott, Vencsellőn már gyerekként megtanulta: a tisztességnél, őszinteségnél, elfogadásnál nincs nagyobb erény. Az emberi nagyság élő szobra volt, párját ritkító egyéniség. Földet és lelket művelni egyformán tudott. Mestere volt ennek is, annak is. Kezéből sosem esett ki a szerszám, ajkán a szó mindig fényes és igaz maradt. Halkan szeretett, de annál mélyebben, mindent áthatóan. Kollégái tisztelték, kivételes tehetségét elismerték, emberségéért lélekben fejet hajtottak előtte. Azon kevés színészek egyike volt a szakmában, akinek nem volt ellensége. Férfiak és nők, idősek és pályakezdők egyformán szerették őt. Kozák Andrást nem lehetett nem szeretni. Olyan embernek született, akinek a közelsége is megnyugtató volt.

Hősnek született. Hősszerelmesnek. Hősszínésznek. Jutott is neki sok ilyen szerep. Kossuth Lajos, Bánk bán, Claudius, Égeon. De volt ő holdbéli csónakos és Tevje is, a háztetőről ismert hegedűs. Meg csendes amerikai és öntelt veronai herceg. Kazimir Károly színházi alakulatában, a Tháliában és a Körszínházban ízlésrobbantó színpadi szemléletváltásról tanúskodó előadások főszereplője. Huszonöt évig volt Kazimir színésze. Aztán jött tíz év a Nemzetiben, majd leszerződött vidékre. Székesfehérvári színész lett. Ugyanott művészeti vezető is. Aztán egy évet töltött a Vidám Színpadon, de már Puskás Tamás igazgatása alatt. Rendezett is pár darabot. Lóvátett lovagokat, Kőszívű ember fiait, Csárdáskirálynőt. Molnár Ferenc Olympiájának még a díszletét is ő tervezte. Akkor már az ecset is fontos volt számára. Képeket festett, a saját kedvtelésére.

Utolsó nagy filmszerepét Téglássy Ferenc Soha, sehol, senkinek című drámájában játszotta. Vendel Imréje a Horthy hadsereg tisztje volt, de 1945 után már gépkocsivezető, várandós feleségével együtt mégis vidéki kényszerlakhelyre küldték. Nagy erejű alakításával Mannheimben, Torinóban, Sopotban és Chicagóban nyert a film.

Élete utolsó munkája az a faház volt, amelyet maga tervezett, de örömét már nem lelhette benne. Mire elkészült a ház, végleg lehunyta a szemét. Felesége, fia és lánya azóta is nélküle csodálhatja Kozák András kézzelfogható művét. 2004 júniusában még forgatott. Novemberben már erősen hullott a haja. Pár hónappal később, a farkasréti temetőben Esztergályos Károly csak annyit kért tőle: „Támadj fel, András!”

Takács Katalin:

„Szelíd, béketűrő, mértékletes ember volt. Mindig finoman szólalt meg, de határozott elképzelése volt a dolgokról. Gyönyörű férfiként maradt meg bennem. Olyan áhítattal néztem rá, hogy alig mertem odaülni mellé.”

Drahota Andrea:

„Főiskolásak voltunk, tizenkilenc évesek. A Tisza partján forgattuk a Sodrásbant. Gaál István, a rendező azt találta ki, hogy az a fiú, aki az öt közül elsőként mondja el a szövegét, megcsókolhatja a köldökömet. Az egyetlen ember, aki erre nem volt hajlandó, az Kozák András volt. Ilyen marhaságban ő nem vett részt. Csak nem áll be a sorba?! Csillagember volt. Csodalény. Én persze halálra sértődtem ezen. Hogy ő nem csókolja meg a köldökömet. Truccoltunk egymással. Így jöttünk össze. Amikor kora hajnalban kellett kamera elé állnunk, kaptunk egy melegítő tömlős sátrat, mivel hűvös volt az éjszaka. Ott aludtunk a helyszínen. Hirtelen arra ébredtem, hogy Andris a lábamnál ül a felfújható matracon, és néz, engem néz. Úgy megijedtem, hogy majdnem hideglelést kaptam. Elnézést kért, hogy ne haragudjak, nem akart ő megijeszteni, de olyan édesen alszol, mondta, mint egy kisbaba. Ilyenekből derült ki, hogy egészen más van a háttérben, mint amennyi látszik. A buszban, amely a forgatásra hordott bennünket, mindig Moór Mariska mellett ültem. Egyszer aztán Andris ült mellém. A Mariska helyére. Én egészen más szempontból érzékeltem ezeket a dolgokat. Nem tudom néven nevezni. De kétségtelen, mi ott jöttünk össze. A többiek nem tudtak erről. Nem mutattuk ki, hogy nekünk nagy közös titkunk van. Én továbbra is pajkoskodtam a többi fiúval, ahogy az lenni szokott fiatalok között. Október 24-én házasodtunk össze, már ment az évad. Jancsó Miklós volt az egyik tanúnk, Gaál István a másik. Utána bementünk négyen egy kávézóba, megittunk egy kávét, és rohantam a Thália Színházba, nehogy lekéssem a délutáni előadást. De mert este is játszottunk, a férjemmel legközelebb másnap találkoztam.

Negyvenhárom évig éltünk együtt. Andris haláláig. Óriási szerencse kell ahhoz, hogy megtaláld a hozzád illő embert. Andris a felettem levő emeleten lakott a kollégiumban. Még azután is, hogy összeházasodtunk. Hónapokkal később találtunk csak albérletet, akkor költöztünk csak össze. Addig a kollégiumhoz közeli Erzsike presszóba jártunk beszélgetni. Mi ott mindent megtudtunk egymásról. És megváltottuk a világot.

Andris később rendezett is engem több színdarabban. Először A bolond Ásvaynéban, a Thália Színházban. Harsányi Zsolt Bajor Gizinek írta a darabot, engem Kazimir Károly, a színházunk igazgatója ajándékozott meg vele. Elolvastam a könyvet, és azonnal tudtam, hogy ez életem legnagyobb lehetősége. Úgy is nyúltam hozzá, úgy tanultam meg. Tudtam, hogy sikerem lesz bennem. Az is lett. Égbekiáltó. Nagyon jókat írtak az alakításomról. Az első két és fél hétben, ahogy elkezdtük próbálni a darabot, meg voltam bénulva, nem tudtam mit kezdeni a szereppel. Úgy éreztem, nem fogom tudni eljátszani. Elhitettem magammal, hogy ez nem nekem való, vissza kell adnom az ajándékot. Andris nagyon értett a színészvezetéshez, minden rendezőnél jobban, akivel dolgoztam. Békén hagyott. Majdnem a legrosszabbul próbáltam az egész társaságban, miközben ezen a szerepen múlik az egész darab. Motyogtam, makogtam, látszott, hogy mekkora görcsben vagyok. Andris egy árva szót sem szólt. Ült a karosszékben, én meg járkáltam az asztal körül, és egyfolytában mondtam neki, hogy mit gondolok a szerepről. Ő csak hallgatott és hallgatott, én meg minden áldott nappal többet mondtam neki a szerepemről. Nem szólt ő semmit. Nem mondta, hogy egyetért, vagy hogy nem ért egyet velem, de a következő próbán valami megmozdult. Egy láthatatlan cérnaszál lebegett az orrom előtt, arra fűztem fel egy gyöngyöt, aztán még egyet és még egyet, már öt, hat, hét is volt, és csináltuk, csináltuk, csináltuk. Eredetileg Andris játszotta volna a férjemet, de azt kérte, hadd ne ő legyen. Hogy inkább megrendezné a darabot. És Kazimir átadta neki a rendezést. Rézike, a színház titkárnője sokáig le sem engedte Kazimirt a próbára, nehogy beleszóljon. De eljött a nap, amikor már nem lehetett visszatartani őt. Lejött, hogy megnézze. Nem fűzött hozzá semmit. Állt a folyosón, a fűtőtestnek dőlve, mi meg álltunk Andrással vele szemben reszketve, hogy vajon mit fog mondani. Átrendezi? És azt mondta: Gyerekek, én beszélek összevissza, ti meg csináltok egy ilyen próbát? Ehhez csak azt kell tudni: Kazimir nagyon hiú ember volt. Ő ilyet soha ki nem ejtett a száján. Ha csak az nincs, hogy meggyőzze őt, amit látott. Andris később is rendezett engem. Székesfehérváron is. Ismert. Tudta, mi van bennem, és hogy azt meg kell kaparni kicsit.

Színházban, filmben, tévében többször voltunk partnerek. Életünk legnehezebb helyzete az volt, ha szerelmespárt kellett játszanunk. Az intim pillanatokat megmutatni. Hú! Olyankor vért izzadtunk. Milyen furcsa. Színpadon semmi gondot nem okozott köztünk, ha partnerek voltunk, de a film sokkal közelibb dolog. Azt nem lehet imitálni. Ha meg imitálja az ember, nem ér semmit. Zavarban voltunk, röhögcséltünk, szörnyű volt. Bárkivel tudtam csókolózni a kamera előtt, de Andrissal irtó nehezemre esett. Ha szexuális megjelenésnek kellett lenni, ott mindketten bajban voltunk. Talán mert nem akartuk elárulni a titkainkat. Az olyan fajta intimitásokat, hogy hogyan érintjük meg egymást, hogyan bújunk össze az ágyban, hogyan suttogja a fülembe a verset, amíg el nem alszom, nem árusítja ki az ember, nem bízza idegenre. Márpedig a kamera idegen. Éles szemű és széles pofájú. Egyébként remekül dolgoztunk együtt. Mindig. Ez volt az egyetlen, ami nagy gondot okozott köztünk. Ha mással kellett szerelmeskednünk, egyikünk sem izgult. De egymással, kamera előtt, az szörnyű volt!

Nagyon szerettük egymást. Andris ma is jelen van az életemben. A nap minden percében. Elengedés? Miféle elengedés? A legnagyobb ajándék a világon, hogy nem kell elengednem, itt lehet velem. Az, hogy végleg elment, nem egyformán fáj az első héten, a második hónapban vagy a harmadik évben. Csökken a fájdalom. De a hiányérzet soha. Nincs a napnak olyan pillanata, hogy ne hiányozna. Néha kisírom magam, és megyek tovább. És beszélek vele. Az nagyon sokat segít. Ha bajban vagyok, kérem a segítségét. Pokolian kell vigyáznom, mert mindig mindent azonnal teljesít. Akkor is, ha szörnyű következményekkel jár. A gyerekek Papának hívták őt, ettől én is. De volt egy titkos nevünk is, amit csak négyszemközt használtunk. Szerelemből.”

Esztergályos Károly:

„Nem tudom, hogyan fedeztem fel őt. Nem emlékszem rá. Valószínű, hogy színpadon láttam először. Cili húgommal játszott Kazimir Károly társulatában, a Thália Színházban. Andris rendkívül zárkózott, titokzatos ember volt. Magántermészetű kapcsolatról tizenkét tévéfilm után sem beszélhetek. Utolsó színpadi szerepeinek egyikét nem sokkal a halála előtt az én rendezésemben játszotta a Jerzy Andrzejewski regényéből készült Sötétség borítja a földet című darabban. Tavasszal kezdtük el próbálni, májusban bemutattuk, ősszel volt belőle felújító próba. Totálisan vak voltam. De mindenki az volt. Nem vettük észre, mennyire beteg. Volt egy furcsa pillanata a próbákon. Eltévedt a színpadon. Nem azon a bejáraton jött be, amelyiken be kellett jönnie. Pedig nagyon adta magát, hogy hol kell megjelennie. Nem lehetett eltévedni. Aztán felhívott egyszer, hogy elkérje tőlem az egyik filmgyári fodrász telefonszámát. Meg sem fordult a fejemben, hogy miért akar beszélni vele. Megszereztem a számot, visszahívtam Andrist, de még mindig nem esett le, miért kell neki. Tökéletes parókára volt szüksége. A szakálla is kihullott előzőleg. Gálffi Lacival együtt öltözött, ő sem vette észre a parókát. Azt mondta neki: – Milyen jó, hogy levágattad a szakálladat! Sokkal fiatalabb vagy. – Nemsokára meghalt. Rák, minden áttétellel. Előző évben forgattam vele az Ebédet, Móricz Zsigmondtól. Hosszú ideig nem dolgoztunk együtt. Volt egy mulatozós jelenet, Andris énekelt, táncolt. Jól sikerült, de arra kértem, csináljuk meg még egyszer. Nem tudom, felelte. Nem volt már ereje. De még ez sem volt gyanús. Elmúlt hatvanéves, gondoltam, elfáradt, Istenem! Meleg is volt, és különben is! Ha négykézláb kellett kibújnia a kamera alatt, azt is vállalta. De ott és akkor már nem bírta.

Tizenkét tévéfilmet forgattam vele, köztük a Pillangót, a Bolond és szörnyeteget, az Oszlopos Simeont, a Pokolraszállást, a Szerelmeitek emlékét, a Meztelenült, a Cseresznyéskertet. Az Egy önérzet története volt az első közös munkánk. Ösztönös zseninek láttam Andrist. Akármeddig nézhetted az arcát, mindig az volt az érzésed, hogy valami történik ott belül. Nagyon kevés instrukciót kellett adni neki. Nem is dumáltam tele a fejét soha. Egyszer egy rendezőkollégám húsz percig magyarázott neki, megszédülve a saját szavaitól. Miután befejezte, Andris kivárt egy picit, majd azt mondta neki: – De jó, hogy eljöttél! – Nem szeretett nagy ügyet csinálni a dolgokból. Tisztában volt a kvalitásaival. Tudta, hogy remek színész. Nem a rangját kérdőjelezem meg, amikor azt állítom, nem volt körberajongott színész. Soha nem játszott ugyanis nagy közönségfilmekben, óriási sikerű színházi előadásokban. Semmifajta kedveskedő sárm nem volt benne, nem kínálta tálcán magát, sőt! A forgatási szünetekben is inkább a világosítókkal lábteniszezett, mintsem megjátszotta volna magát. Vencsellőről jött, de nem volt paraszti származású. A Pillangóban mégis úgy tűnt, ismeri a föld szagát, a kaszálók illatát. Venczel Verával nagyon szép párt alkottak. Nem voltak nagy lelkizések köztük. Csendes, befelé forduló ember volt. Nem sztorizgatott. Ha végzett, félrevonult. Robbanni is tudott biztosan, de nem emlékszem, hogy ez előfordult volna. Alapjában nem volt ilyen. Nem kellett félni tőle.

Utazni, külföldön nyaralni nem szokott. Nem is volt rá ideje. Irtózatosan sokat játszott. A Tháliában havi harmincat, nyáron pedig forgatott. Kérdeztük őt sokszor, hogy hova megy nyaralni. Sehova, mondta. Nem is tudom, hogy pihent-e valaha. Azt gondoltuk, semmit nem akar látni a világból. Nagyon igényes ember volt. Mindenkivel, de saját magával szemben is. Székesfehérváron is rendeztem őt Az oroszlán télen című darabban. Jól sikerült előadás volt. Fontosnak érezte ő is, Drahota Andrea is. Mindketten jók voltak benne. Tudom, hogy festett, de hogy milyen képeket, arra már nem emlékszem. Csak arra, hogy kedvtelésből vette kezébe az ecsetet, nem menekülésből.

Nagyon gyorsan elvitte a betegsége. Hirtelen lett vége mindennek. Három színész játszott igazán különleges szerepet a pályámon. Talán én is az övékén. Mindegy már. Egy szerelem akkor is teljes értékű, ha viszonzatlan. Ha meg nem, ki tudja, miért, egyszer akkor is véget ér. Ha véget ér egyáltalán.

Andris volt ez egyik a három színész közül.”

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 48. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Festett madara repül a világban

Ruszó Tibi megnyerte az X-Faktort

Kézilabda-vb-döntő és Arsenal–Manchester City a tévében

Nem emelik a hal árát a gazdaságok

Lavina temetett maga alá egy 23 éves síelőt az Alacsony-Tátrában

Hét éve nem látott árvágta Szlovákiában

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.