Nosztalgiamozi Dajka Margittal

Kétsaroknyira voltunk Lovag utcai lakásától. Zöldre vártunk az Andrássy út és a Nagymező utca kereszteződésén. A tizenhatodik zöldre. Dajka Margit ugyanis nem mozdult. Fogta a karomat, szorította, ahogy bírta egy helyben állva. Így én sem léphettem. Megkapó részletességgel mesélt a húslevesről, a töltött káposztájáról, amelyet a Csontváry forgatásakor Huszárik Zoltánnak főzött.
Szabó Laci

2017. május 12. 01:48

Mert nemcsak játszani – főzni és mesélni is szeretett. Boszorkányos elevenséggel.

 

Addig már órákon át hallgattam őt. Bent, a Művész cukrászdában. Kitömött szatyrát a harmadik székre dobta, aranyszínű kis neszesszeréből cigarettát vett elő, rágyújtott, és az életét terítette ki elém. Történt mindez 1985 tavaszán.

Tizenhárman voltak gyerekek a nagyváradi családban. Ő volt a legkisebb, s még azzal az érzéssel is meg kellett küzdenie, hogy ott kért kenyeret, ahol már az idősebb testvéreinek sem jutott. Édesapja alig látta a családot. Elegáns világfi volt, nagy bohém, aki dolgos parasztlányt vett feleségül, hogy ő maga teljes szabadságban élhesse az életét. Jött és ment. Nem bírta a házassággal járó kötöttségeket. Egy nap aztán szó nélkül odébbállt. Legkisebb lánya kilencévesen már dolgozott. Újságot árult. Egyebek mellett a kor népszerű lapját: a Színházi Életet. Tankönyvek helyett a színházról szóló híreket bújta. A Sztambul rózsáját játszotta a nagyváradi színház – tudta meg a lapból, és nyomban megérdeklődte, van-e valamilyen gyerekszerep a darabban. Volt. Egy liftes fiú. Megtanulta a szöveget, a színház pénztárosnőjének fel is mondta azzal, hogy ő bizony színésznő akar lenni. Futott is vele a hölgy az igazgatóhoz, s az miután meghallgatta a kislányt, el is vette a szerepet azonnal a kellékes kisfiától, és átosztotta a kis Margitra. Így kezdődött el egy magasra ívelő színészi pálya, amelynek első nagy állomása Kolozsvár lett, utána következett Hódmezővásárhely, Miskolc, Szeged, 1929-ben pedig Budapest, a Vígszínház. Játszott kiemelt gázsiért, de nemegyszer ingyen is. Sokszor a saját ruháiban, amelyek közül sokat szétosztogatott szegény sorsú pályatársai között.

„Vaskos kislány voltam – mesélte –, volt, hogy elrepedt a nadrág rajtam, vagy amikor bokáig érő aranyhajjal Anna Karenina kislányát játszottam, és felemelt a darabbeli édesanyám, nem bírt megtartani, és összerogyott alattam. Már fiatalon is rengetegszer voltam öregasszony. Bepúderezték a hajam, ráncokat festettek az arcomra. Részeges vénségekből, fortélyos-furfangos nagymamákból is jutott bőven. De megkaptam a Liliom Julikáját is annak idején. Ez utóbbinak külön története van. Levelet kaptam egy előadás után, de az aláírást nem tudtam kisilabizálni. Azt hittem, valami kelekótya vándor írta, bár roppant élvezetes stílusban fogalmazott. Szívesen látna a Kismadárban – adta tudtomra. Nemsokára műsorára is tűzte a színház a darabot, és az egyik próbán egyszer csak kit látok? Móricz Zsigmondot. Dedikált könyvet kaptam tőle. Az lett az árulkodó jel. Abból ismertem fel, hogy ő az én ismeretlen levélíróm. Gyorsan összebarátkoztunk. Egyszer tanácsot kértem, mert meg akartam végre szabadulni egy szörnyű érzéstől. Hogy én vagyok a testvéreim között a felesleges, a nem kívánt gyerek. Erre ő is kiöntötte a szívét, hogy ő is sokáig cipelte a szegénység görcseit. »Egyvalamire vigyázzon, kedvesem – mondta. – Hogy éhen ne haljon.« Na, attól engem nem kellett félteni! Nem voltak nagy igényeim.”

Legsikeresebb szerepeinek egyikét, a Liliomfi vénkisasszony Camilláját először színpadon, a Madách Színházban formálta meg. Műorral, eltorzított hanggal, bájosan bohóckodva. Makk Károly rendezésében később kamera előtt is magára öltötte a szerepet, sok év múlva pedig a Macskajáték filmváltozatában, ugyancsak Makknál, Orbánnét formálta meg zseniálisan.

„Mindig, minden szerepemre ugyanazzal a gonddal, izgalommal, szorongással készültem – kezdett új gondolatba. – Az öröm már csak azután jött el, amikor készen voltam a figurával. Dicsérhetett, aki akart, nálam jobban senki sem tudta, hogyan sikerült az alakításom. Én azt mindig pontosan megéreztem. A színészi tehetség legfontosabb velejárója az örökös figyelés, a kíváncsiság. Felülök a villamosra a homlokomba húzott kis kalappal, hogy ne ismerjenek meg, és észrevétlenül meglesem a velem utazókat. Mindennap ezt a játékot élvezem. De a családom tagjaitól is rengeteg útravalót kaptam. Apámtól, aki sokszor borzasztóan viselkedett, szegény anyámtól, akit mindenkinél jobban szerettem. Amióta meghalt, nem az vagyok, aki voltam. Mintha elvitt volna belőlem egy jókora darabot. De a testvéreimből is sokat megőriztem. Minden szerepembe belelopok valamit belőlük. Sokszor arra gondolok, hogy tulajdonképpen belőlük élek.”

Önzetlen emberségével Huszárik Zoltánt is magához láncolta, aki a Szindbád forgatása után Egyszerű levél című írásában köszönte meg párolgó húslevesét és azt a sajátosságot, amely Dajka Margit nagy művészetének a tulajdona. „Abban a melegházban, ahol Margitka szerepeit pátyolgatja, gondozza, neveli, abban a melegházban a művészi növekedés a szeretettől indul meg. Mintha csak a Korintoszbeliekhez írott levelet – a szeretetről szólót – kapta volna örökül az élettől. Ezzel gazdálkodik, mióta csak emlékszem rá. Nem minthogyha egytől egyig az ártatlanságban fogantak volna, de Margitka a szánalmas, a rongy emberekben is felkutatja az emberi jót, az élet eltékozolt lehetőségeit. Majmunkában, ebben a félresiklott életben így támasztja fel már öregen, amit fiatalon elmulasztott: az anyját, akihez tékozló fia, szeretője, Szindbád mindig visszamehet.”

Felkutatni az emberi jót, az élet eltékozolt lehetőségeit… Igen, Dajka Margit ebben is mester volt. Sugárzó lényével a legbonyolultabb figurákat is tökélyre vitte. Fábri Zoltán 141 perc a Befejezetlen mondatból című filmjében különös feladatot kapott. Egyik szerepében egy nagyon szegény proliasszonyt játszott, aki prostituáltaknak adta ki kamraszerű lakását, a másikban egy gazdag dámát alakított egy Adriai-tenger melletti üdülőhelyen. A lecsúszott, kopott, koszos asszonyt ugyanolyan bájjal és finomsággal játszotta el, mint a másikat, az ízlésesen öltözött nagyasszonyt. Gumiarcú clown volt, ízig-vérig bohóc a szó legnemesebb értelmében. Játékos minden percben, de a színészet csak része, nem főszereplője volt az életének. Kártyát vetett, jósolt, hitt a babonákban. Izzón szeretett, de gyűlölni is ugyanolyan forrón tudott. Egy fiatal kolléganőjéről azt sziszegte haragosan – miközben úgy szorította a kezemet, hogy hegyesre ráspolyozott körmei nyomot hagytak a bőrömön –, hogy neki még a térde is tehetségtelen.

Ő volt a Herkulesfürdői emlék idős színésznője Sándor Pál mozijában. Gaál István Legatójának szélütött öregasszonya. Huszárik Zoltán Csontváryjában a festő szerepével küzdő színész megértő, jóságos anyja.

Nagy szerepeket játszott el, sokszor irgalmatlanul nehéz sorsokat. A legnehezebbet azonban ő maga kapta. Fájó gyerekkora után felnőttkora is csak akkor volt fényes, ha játszott. Testvérei között – ezt restelkedve mondta ki – volt börtöntöltelék is, gazember, akire egyáltalán nem tudott hatni. A háborúban mindene odaveszett. Ékszerei, bundái, pénze, vagyona. Mivel semmije sem maradt, később már nem is gyűjtött semmit. Egyszerűen élt, és mindig egyszerű társakat választott maga mellé. Férjével, Lajtos Árpáddal a fronton ismerkedett meg. Színésztruppal járt a katonák között, így találkoztak ők ketten. Dajka Margit akkor még másvalakivel élt, ám az élet másodszor is összehozta őket. Aztán újra elszakadtak egymástól, s már egyikük sem hitt abban, hogy valaha valahol keresztezik majd egymás útját. Lajtos Árpád 1948-ban hazajött az orosz frontról, egy év múlva koncepciós perbe fogták, és tizenkét évet kapott. 1956 őszén szabadult. Lajtos testvérei nem közölték a színésznővel, hogy nem halt meg, akit első látásra megszeretett. Karácsonyéjjel Lajtos Árpád felhívta Dajka Margitot. A következő évben megesküdtek. 1986-ig éltek együtt nagy szeretetben.

Elsőként Dajka Margit ment el. Influenza, karcinóma, szívgyengeség. Amikor a kórházból felhívták Lajtos Árpádot, hogy meghalt a párja, búcsúlevelet írt, és megmérgezte magát Lovag utcai lakásukban. Nem az egyedülléttől és nem is a fájdalomtól félt, hanem a felesége hiányától. Nélküle elképzelhetetlennek tartotta az életét. S mivel úgy érezte, társ nélkül a semmi közepén maradt, meghozta a végzetes döntést. Katona volt, nem sokáig töprengett. Végrendeletében az állt: hamvait szórják szét, imádott feleségét pedig az a pap temesse el, akihez gyónni járt.

Minden úgy zajlott le, ahogy elrendelte.

Csípős, bolondos volt a tavasz azon a napon, amikor Dajka Margittal a ki tudja, hányadik zöldre vártunk, ötpercnyi gyaloglásra a lakásától. Nem sietett. Én sem siethettem. Boszorkányos mosolyából nem volt nehéz kiolvasni: kettőnk közül csakis ő fogja eldönteni, mikor megyünk át a zebrán. Addig megállíthatatlanul mesélt. Csak az utolsó száz méteren hallgatott. A búcsút is szó nélkül jelezte.

 

 

Makk Károly:

„1950 tavaszán, amikor visszahívtak a traktorállomásról, hogy legyek Máriássy Félix első asszisztense, megismertem az akkori magyar filmgyártás nagy öregjeit, köztük Margitkát. Tompa Sándorral, Balázs Samuval, Pécsi Sándorral együtt őt is elhívtam a Liliomfiba. Dajka Margit már ott is csodás volt. Kitalálta, hogy Soós Imrének csináltassunk egy olyan pincértálcát, amelyre a poharak rá vannak ragasztva, így bravúrosan tud közlekedni velük. Neki ugyanis fontos volt, hogy a kollégái is jók legyenek a filmben. Ő maga egészen különleges színésznő volt. Tragikum és komikum között elképesztő precizitással egyensúlyozott. A Liliomfi első forgatási napjaiban még nem volt dolga. Egyre idegesebb lett, hogy mikor kerül végre sorra, mi lesz az ő jeleneteivel. Hogy megnyugtassuk, anélkül, hogy filmszalagot fűztünk volna a kamerába, úgy tettünk, mintha felvettünk volna vele egy rövidke epizódot. Azzal fel is oldottuk a feszültségét, de mégis azt kell, hogy mondjam, végig örök elégedetlenségben dolgozott. Mindig a legtöbbet akarta kihozni magából és a figurából. A legtöbbet és a színtiszta igazat. A legnagyobb jelenete természetesen a vízparti randevúja volt az álruhába öltözött Pécsi Sándorral. Camilla, lázas kíváncsiságtól hajtva, fátyollal agyondíszített estélyi ruhájában, kalapban, kesztyűben beugrik a csónakból a Balatonba. Frenetikus pillanat volt. Óriási elszántsággal vetette bele magát a vízbe, de amiről mi nem tudtunk, mert a legapróbb jelét sem adta, nehogy kárba vesszen a nyersanyag: a lába valahogy beleakadt egy megfeneklett öreg csónak korhadó roncsaiba. Előbb ki kellett jutnia a víz alatti csapdából, azért az a nagy csapkodás a karjaival. Utol akarta érni a nádasba menekülő Pécsi Sándort. A Macskajáték Orbánnéját többen eljátszották, de a karakterrel egylényegűen egyedül ő tudta megformálni. Úgy keverte a kártyákat, ahogy Örkény. Orbánnénak egyre feszültebb és zaklatottabb vitája van önmagával és a világgal, örökké civakodik a környezetével. Margitka az életét tette fel erre a filmre, hihetetlen intenzitással dolgozott. Rettentő sokat gyötörtük egymást, hiszen nagyon nehéz volt megoldani, hogy Orbánné gondolkodását mutassa meg a kamera. De az utószinkron is pokoli nehéz volt. Három nyári hónapot töltöttünk a stúdióban úgy, hogy állandóan faragtam-nyesegettem a hangját, hogy ne legyen teátrális, szentimentális, ő meg dühöngött, csapkodott, olykor még káromkodott is, hogy máshogy gondolja, máshogy akarja. A film amerikai sikerét sajnos már nem élhette meg. A Macskajáték bejutott az öt Oscar-jelölt alkotás közé, az Egyesült Államok több mozija nagy sikerrel vetítette, és sokan akarták tudni, ki az a szenzációs színésznő, aki Orbánnét játssza. De hogy milyen volt ez a csodaasszony?! A nagy kiborulások után éjszaka bejelentés nélkül vagy egy üveg borral, vagy egy tányér frissen sült, illatos pogácsával állított be hozzám, és sírva kért elnézést, hogy ő milyen tehetségtelen. Így, ekkora alázattal csak egy igazán nagy formátumú művész képes dolgozni. Érdekességként árulom el: amikor Darvas Lili, aki a Szerelem ágyhoz kötött öregasszonyát játszotta nálam, Svájcban megtudta, hogy a Macskajáték forgatására készülök, felhívott telefonon, hogy szívesen lenne Orbánné a filmben. Nagyon akarta a szerepet. De én csak Dajka Margittal tudtam elképzelni.”

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Mistrík örül, hogy Menyhárt is őt támogatja

Halálos áldozata van Nyitrán az influenzának

Az Új Szó szerdai mellékletében: Hogyan válasszunk középiskolát?

Külföldön már háromszor nyert

Az elégedetlen gazdák bevonultak Pozsonyba

A kilencvenkettesek nagy dobása

Legfrissebb galériák
Olvasta már?