Nem szívtipró

Két műfajban is királyi trónja van hazájában: ikonikus alakja a francia filmnek, és megkerülhetetlen alakja a francia sanzonnak. A legnépszerűbb franciákat is ő formálta meg. Előbb Pierre abbét, most pedig Jacques Cousteau-t, a legendás tengerkutatót. Lambert Wilson nem követi sem a belmondói, sem a deloni vonalat.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. március 22. 22:41

Rokonszenves csirkefogók és mindenre elszánt szívtiprók helyett legtöbbször entellektüeleket játszik, hitükben és gondolkodásukban megingathatatlan hősöket.

 

Elindulhatott volna a színészi pályán Párizsban is. George Wilson, a híres francia színész fiaként bárhová bebocsátást nyert volna. Még akkor is, ha – mint állítja – az irigység Franciaországban is nemzeti vonás. Lambert Wilson, hogy elkerüljön minden rosszízű megjegyzést, és főleg hogy tiszta lappal indulhasson, Londonban szerzett színészi diplomát. Első filmszerepét is ott kapta Fred Zinnemann Júliájában. Huszonnégy éves, amikor betoppan a Sophie Marceau nevével fémjelzett Házibuliba, de rögtön utána Sean Conneryvel forgat az Egy nyár öt napjában. A következő években már a francia mozi nagyjaival, Claude Chabrollal és André Téchinével dolgozik. Peter Greenawayhez A szakács hasa, Andrzej Wajdához az Ördögök, James Ivoryhoz a Jefferson Párizsban, Alain Resnais-hez a Megint a régi nóta, Carlos Saurához az Arany és vér köti. Hatszor jelölték César-díjra, Xavier Beauvois Emberek és istenek című filmjét remekbeszabott alakításával Aranypálmához juttatta Cannes-ban, a Mátrix trilógia Merovingianjaként világszerte óriási népszerűségre tett szert. Karlovy Vary tavalyi fesztiválján Nicolas Silhol etikai drámájában, a Korporációban egy multicég szívtelen igazgatóját alakítja, aki ambiciózus beosztottját azzal bízza meg, hogy a manipuláció különböző eszközeivel rábírja az alkalmazottak tíz százalékát az önkéntes távozásra, hogy ne kelljen nekik lelépést fizetni.

 

Játszott már hasonlóan irritáló fazont, aki a piszkos munkát mással végezteti el?

Nem is olyan rég egy rideg üzletembert Isabelle Huppert partnereként.

 

Élvezi az ilyen szerepeket?

Nem örülnék, ha elkerülnének. Képzelje csak el, milyen kép alakult volna ki rólam a nézőkben, ha mindig csak pozitív hősöket játszanék. Az nekem is unalmas volna. Még akkor is, ha a közönség mindennél jobban szereti a jól végződő történeteket. Szükségünk van a tudatra, hogy a mozi segít a társadalmi problémák megoldásában. Ma már teljesen mindegy, melyik részén élünk a világnak, keleten vagy nyugaton, Európában vagy Amerikában, Ázsiában vagy Afrikában. Tele az élet félelemmel. Terrorizmus, szegénység, munkanélküliség, bevándorlók, klímaváltozás. Minden napra jut valamilyen rossz hír. Az emberek szeretik a könnyű történeteket vagy a thrillereket. Csak ne kelljen gondolkodni, tépelődni, rágódni valami miatt. De fontosak azok a filmek is, amelyeknek küldetésük van, mert segítenek, lelket öntenek belénk. Igenis szükségünk van példaképekre, felmutatható morális értékekre, tisztességes vezetőkre.

 

Honnan ez a »multicsel«, amelyet a Korporációban vet be, hogy addig manipulálják az alkalmazottat, amíg magától nem dönt a távozás mellett?

Importcikk ez is. Az angolszász világból hoztuk. Előbb a magánszektorban alkalmazták, most már az állami cégeknél is élnek ezzel a kegyetlen elbocsátási módszerrel. Ahogy a film is mutatja: komoly áldozatokkal jár. Franciaországban eddig törvények védték az alkalmazottakat. Ha valakit létszámleépítés címén el akartak küldeni, annak nem kis végkielégítést fizettek. Ez idáig. Amerikából ugyanis behoztunk egy új eljárást az elbocsátás megkönnyítésére. Tegyük kellemetlenné a munkatárs életét, és majd önként távozik. Sok öngyilkos áldozata van már ennek a »technikának«. Főleg a postákon vagy a vasútnál.

 

Ha a munkahelyi létszámcsökkentésnek ez a módja társadalmi jelenséggé nőtte ki magát Franciaországban, akkor bizonyára könnyű volt a forgatási helyszínek megválasztása.

Épp ellenkezőleg. Nem volt könnyű! Egyetlen multicég sem adott rá engedélyt, hogy nála forgassunk. Attól tartottak, hogy azonosítani fogják a helyszínt a filmbeli történésekkel. Egy amerikai barátom látta nemrég a Korporációt. Utána felhívott, és azt mondta: nagyon európai film lett. Amerikában ugyanis, mint mesélte, nem téma, ha egy vállalat egyik napról a másikra felmond a dolgozónak. Kap egy kartondobozt, és szedheti a cókmókját. Ők ebben nem látnak semmi különöset, filmet pedig, éppen ezért, nem is készítenek róla.

 

Nicolas Silhol nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet, ám ami még ennél is fontosabb, debütáns munkájával máris a legjobbak sorában áll.

Nekem teljesen mindegy, hányadik filmjét készíti a rendező, aki felkér a közös munkára. Nem a szakmai tapasztalataira vagyok kíváncsi, hanem a történetre, amelynek a részese leszek.

 

Megélt már hasonló helyzetet, mint a Korporáció tragikus hőse, aki fokozatosan döbben rá, milyen galád módon szorítják falhoz?

Kimondottan szerencsésnek érzem magam, hogy munkahely nélküli hivatásom van, de én is megélek egészen kellemetlen stresszhelyzeteket, amikor új munkára várok. Egyébként a castingok sem feszültségmentesek. Ott is könnyen kerülhet megalázó helyzetbe az ember. Ha én is a Telekom alkalmazottja volnék, több veszély fenyegetne, az ugyanis egészen más rendszert képvisel, mint egy színészügynökség, amelyhez szerződés köt. De amíg fiatal az ember, ezen a pályán is belekeveredhet szörnyű helyzetekbe. Minden színész fél a kiszolgáltatottságtól, hogy mi lesz holnap, hívják-e majd, foglalkoztatják-e őt. Marcello Mastroianninak ebből a szempontból könnyű dolga volt, hiszen Fellini benne látta önmagát, ezért dolgozott vele annyiszor. Resnais és Téchiné engem is többször hívott, de ők nem gondolkoztak alteregóban, mint Fellini.

 

Önről viszont az a hír járja, hogy meglehetősen válogatós színész.

Igen, én nem vagyok hűséges alkat. Engem a forgatókönyv jobban izgat, mint az, hogy ki viszi filmre. Lehetek rokonlélek bármelyik rendezővel, de ne várja el tőlem, hogy bármilyen könyvet is tesz elém, arra biztosan igent mondok. Nem! Én a folyamatos mozgást szeretem. A változatosságot. Engem halálosan untatna, ha éveken át ugyanazzal a rendezővel dolgoznék. Fárasztana a stílusa, egy idő múlva nem tudna inspirálni. Szeretek friss tehetségekkel forgatni, akiktől többet és mást várhatok, mint idősebb, már a saját korlátaik közt vergődő pályatársaiktól.

 

Bár végig jó megjelenésű, elegánsan öltözködő főnök a Korporációban, minden egyes megszólalása ellenszenvessé teszi.

Tetszett a bordó garbóm? Örülök. Láttam egy újság címlapján Steve Jobsot. Garbó volt rajta, és nagy szemüveg. Megmutattam a képet a rendezőnek, s azt mondta: »Remek, el is indulhatunk ezen az úton.«

 

A francia filmesek körében sosem fenyegette az a veszély, hogy a megjelenésének köszönhetően beskatulyázzák? Hogy megnyerő külsejével esetleg nehezebben jut összetettebb figurákhoz?

Ha rám akarták csapni a skatulya fedelét, szétrúgtam mindkét oldalát.

 

Ha színészként valamilyen okból elveszítené is a kenyerét, akkor sem kellene kétségbeesnie, hiszen színházi rendezőként és sanzonénekesként is nevet szerzett már.

Ne hozza rám a frászt! Miért ne lehetnék továbbra is színész? Amputálnák a kezem vagy a lábam? Játszani akkor is tudnék. Én azért választottam ezt a pályát, mert nem akartam mindössze egy életet élni. Arra vágytam, hogy megsokszorozhassam az időmet. Elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megadta nekem. És még ráadást is kaptam hozzá. Utazhatok a világban. Vagy a forgatásnak, vagy a kész filmnek, a fesztiváloknak köszönhetően. Carlos Saurával Dél-Afrikában dolgozhattam az Arany és vérben, az Istenekről és emberekről című film révén ciszterci szerzetes lehettem Algériában. Bárhol játszom is a világban, az első utam mindig a város legjobb képtárába vezet. Órákat vagyok képes eltölteni a festményekkel. Színészként én is úgy érzem, részesévé válok egy kompozíciónak, s ha ezeket a kimerevített filmkockákat egymás mellé illesztenénk, akkor nagyon sokféle korban, jelmezben, szituációban látnának az emberek. Nemrég V. Fülöp spanyol királyt játszottam egy filmben. A 18. század derekára mehettem vissza az időben. Varázslatos érzés volt. Mintha csak egy kaleidoszkópban láttam volna magamat. Felnőtt fejjel nagyon könnyen gyerekké tud válni az ember.

 

Európa-szerte ismert édesapja, George Wilson, akinek jó nevű színháza volt Párizsban, mekkora szerepet játszott a pályaválasztásában?

Biztos, hogy hatással volt rám, de a színészet engem csak azután kezdett el foglalkoztatni, hogy felfedeztem magamnak a mozit. Addig egyáltalán nem érdekelt. A hetvenes években aztán, amikor megismerten Pollack, Lumet és Altman munkáit, amelyek nem is annyira szórakoztató, inkább politikai töltetű filmek voltak, nem is érdekelt már semmiféle más hivatás. Robert Redford, Dustin Hoffman, Barbra Streisand voltak a kedvenceim, de még arra is emlékszem, hogy tizenhárom éves koromban, amikor apám magával vitt Richard Lester A három testőr című filmjének bemutatójára, s ott forogtam én is a sok színész és fotóriporter között, a legnagyobb vágyam az volt, hogy minél hamarabb kamera elé állhassak.

 

És a sanzonok? Az éneklés hogyan lépett be az életébe?

Imádtam Jacques Brel és Yves Montand számait.

 

Azok mind olyan fájós, borongós, őszi húrokon szólalnak meg.

Ilyenek a sanzonok. Én sem vagyok vidám fickó. Vagy annak lát? Ugye, hogy nem?!

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Kočner rács mögött marad

Az SaS szerint a Gorilla-iratok megsemmisítése bűncselekmény lenne

Az olcsó ukrán baromfi kiszorítja a hazai húst

Tükör helyett kamerákkal ellátott Lexus

Kéttonnás kőtömb zuhanhatott a jókai fiúra

TRAGÉDIA: Tartálykocsi gázolt halálra egy fiatalt Szentgyörgyön

Legfrissebb galériák
Olvasta már?