Nelli levelei

Pontosan ötven éve, hogy megjelenik a Vasárnap, és a fél évszázad alatt sok olvasónk hűséges társa volt. Rendszertelenül bár, de már egy ideje folyamatosan igyekszünk bemutatni néhányat azok közül, akik a kezdetektől előfizetik, olvassák, kedvelik, hogy érzékeltessük, miként változott a lappal együtt a szlovákiai magyarok élete is. A gútai Prachár Zálezsák Kornélia is azok közé tartozik, akiknek ötven éve hű társa a Vasárnap.
Vrabec Mária

2018. november 28. 09:15

Prachár Zálezsák Kornélia - Somogyi Tibor felvétele

Olvasóink számára nem ismeretlen Prachár Zálezsák Kornélia neve, a Kopertában rendszeren jelennek meg levelei, beszámolói. Mint egyik leghűségesebb levelezőnket látogattuk meg, és kiderült, hogy kis híján kolléga lett. Végül az elesettek gondozása felé vitte az élet, de az íráshoz, olvasáshoz és a Vasárnaphoz is hűséges maradt. Olyannyira, hogy saját Vasárnaplót is vezet, amelyben gyermekkora óta megjelent írásait gyűjtötte össze.

Azt mondja, legjobban már kiskorában is olvasni szeretett. Még vágsellyei alapiskolásként, épp a Vasárnap lapozgatása közben jutott eszébe, hogy talán írhatna is, így született meg az első tudósítása egy iskolai kirándulásról. „Ez megjelent a Gyermekvilágban, sőt, Hajdú András, a rovat szerkesztője biztatott is, hogy írjak még többet. Számomra ez akkora löketet adott, hogy innen kezdve rendszeresen küldtem a tudósításokat, és a gimibe már úgy mentem, hogy újságíró leszek. Fel is vettek a Komenský Egyetem zsurnalisztika szakára egyetlen magyarként, de másodikban otthagytam. Akkor vette át a csoportunkat egy új szlováktanárnő, aki mindenkitől megkérdezte, hol érettségizett. Miután közöltem, hogy a galántai magyar gimnáziumban, azt mondta, hogy én nála soha nem fogok levizsgázni. Ettől annyira megijedtem, hogy el sem mentem a vizsgára. Mai ésszel nem adnám fel ilyen könnyen, kérném, hogy bizottság előtt vizsgázhassak, de akkor 1982-őt írtak, tényként fogadtam el, amit mondott. A szüleim annyira nehezteltek rám, hogy ilyen elitiskolát otthagytam, hogy azt mondták, innen kezdve gondoskodjak magamról. Talán nem is gondolták komolyan, de én elkezdtem munkát keresni, és Pozsonyban a hallássérültek bentlakásos iskolájában találtam is. Három évig voltam ott nevelőnő, nagyon tetszett a munka, de aztán megismertem a férjemet, összeházasodtunk, és Vágsellyére költöztünk.

Pedagógusi kezdetek

A házasság nem volt sem boldog, sem tartós, hamar kiderült, hogy a szlovák férj nem, hogy a magyar beszédet nem tűri, de az is árt neki, hogy felesége magyar könyveket olvas. Nelli mégis kitartott, és titokban magyar iskolába íratta a fiát.

„Ez volt az én személyes lázadásom. Amikor Ádám fiam egyéves lett, bejelentette az exférjem, hogy ő bizony nem fog engem eltartani, menjek dolgozni. Ez akkor hatalmas csapás volt számomra, nem értettem, miért történik mindez, hiszen környezetemben az összes anyuka a kisgyermeke hároméves koráig otthon maradt. Édesanyám, aki akkor a vágsellyei magyar iskolában tanított, megemlítette, hogy egyik kolléganője anyasági szabadságra megy, felvennének helyette. Kaptam az alkalmon, és tanítani kezdtem Vágsellyén. Két év múlva visszajött a fiatal kolléganő, engem meg áthelyeztek Peredre, ahol tizenöt évet húztam le. Kilenc évig elsősöket és másodikosokat tanítottam, az utolsó hat évben pedig megkaptam a speciális osztályt. A férjem, aki hivatásos katona volt, közben elment külföldre, Unprofor-kiküldetésbe, én pedig a távollétében beírattam a fiunkat a vágsellyei magyar iskolába. Amikor hazajött, azt mondta, kiveszi, és átíratja szlovákba, innen kezdve inkább hordtam magammal Ádámot Peredre. Aztán elváltunk, és évekig egyedül voltam a fiammal. Majdnem betöltöttem a negyvenet, amikor rászántam magam egy új kapcsolatra, így találtam meg a páromat, Mészáros Józsefet, aki özvegy volt. Hozzá költöztem Gútára, most már tizenöt éve, hogy együtt vagyunk. Ez hosszabb idő, mint ameddig a házasságom tartott, és sokkal-sokkal boldogabb is.”

Türelemmel és szeretettel

Nelli és József kapcsolata iskolapéldája annak, hogy mindig újra lehet kezdeni, mindig jöhet az ember életében egy új, szép fejezet. Mindketten megküzdöttek ezért a harmóniáért, Nelli a konfliktusokkal teli házassága rossz tapasztalatait, József a felesége tragikus halálát hozta hozományként az új kapcsolatba. De mivel mindketten hitték, hogy nincsenek magányra ítélve, a környezetük is elfogadta, hogy összetartoznak. Nelli egy ideig még Gútáról is bejárt Peredre a kábelgyári busszal, annyira szerette a munkáját.

„Ezek voltak a pedagógusi pályám legszebb évei. A problémás gyerekek oktatásának akkor még megnevezése sem volt, nem hogy módszertana, úgy gondolták, csak türelem és szeretet kell hozzájuk, ez pedig megvolt bennem. Tíz gyerekkel nyílt az osztály, volt ott elsős, hetedikes, nyolcadikos, mind különféle problémával, nagyon féltem, mit kezdek majd velük. De belejöttem, és olyan kapcsolatot alakítottam ki a diákjaimmal, hogy amikor megbetegedtem és a kolléganőim helyettesítettek, nem győztek csodálkozni, milyen fegyelmezett az osztályom. Csak az volt a titok, hogy emberszámba vettem őket, ők pedig nagyon hálásak voltak ezért, és egy szóra hallgattak. De mivel egyre kevesebben voltak, megszűnt az osztály, én meg munka nélkül maradtam. Ekkor ajánlották, hogy végezzem el az idősgondozói tanfolyamot. Gondoltam, megpróbálom. Húsz évig foglalkoztam a legifjabb generációval, most pedig, ha bírni fogom, még húsz évig az öregecskéket ápolom. Nos, az eltervezett húsz évből már tizenegyet magam mögött tudhatok.”

Idősek gondozója

Nelli egyik napról a másikra, rögtön a tanfolyam abszolválása után került Bécsbe egy idős nénihez. A kezdetek nehezek voltak, de azt mondja, kellő alázattal és együttérzéssel minden helyzet kezelhető. Ma már az ötödik családnál van, és mindegyiket a sajátjának vallja.

„Az első gondozottamnál nagyon megijedem, azt hittem, én ezt nem is tudom csinálni. Nyolcvanhárom éves rendmániás hölgy volt, naphosszat a díszpárnákat rakosgattuk a kanapéján, s amikor ez megvolt, folyton kopogást, csengetést hallott. Éjszaka is óránként felriasztott, de miután azt mondtam neki, hogy elmegyek, jön helyettem más, megemberelte magát. Annyira megjavult, hogy amikor húsvétra elkísértem az unokájához, kikötötte, hogy csakis velem akar aludni. Nem voltam nála sokáig, fél év múltán meghalt. Utána egy alzheimeres bácsihoz kerültem, vele úgy kellett bánnom, mint egy gyerekkel. Folyton menni akart, mindig ki kellett találnom valamit, hogy eltereljem a figyelmét, de olyan is volt, hogy autószerelősdit játszottunk. Befeküdt az asztal alá, én meg adogattam neki szerszámok gyanánt a kanalakat. Amikor úgy gondolta, hogy megszerelte, amit kellett, kimászott, és mindketten elégedettek voltunk. Utána volt egy néni, akár egy éjszaka tízszer is felébresztett különféle indokokkal, míg nem írattak neki altatót. Mellette tanultam meg, hogy alkalmazkodnom kell a gondozott személy mentális szintjéhez, mert én azért vagyok ott, hogy kellemesebbé tegyem számára a napot. Ha ez sikerül, szinte családtaggá válik a gondozó. Ezt is megtapasztaltam, egy idős nénit öt évig gondoztam, és miután meghalt, a család megkért, hogy gondozzam a harminckilenc éves Down-szindrómás fiát. Ő napközben eljárt munkába egy védett műhelybe, akkor ismertem meg Bécset, mert az egész délelőttöm szabad volt. Délután pedig kártyáztunk, társasjátékot játszottunk, beszélgettünk. Nagyon helyes, jó humorú fiú volt, igazán megszerettem. Egyszer úgy esett, hogy a karácsonyt is nála töltöttem, eljöttek a testvérei a családjukkal, gondoltam, a háttérbe vonulok. De nem engedték, azt mondták, én is a családhoz tartozom, ott a helyem a közös asztalnál. Az alzheimeres bácsival viszont csak kettesben ültük az ünnepet. Szegény, egész szenteste a szemközti ablakot nézte, ahol a lánya lakott, de nem jött át senki. Ekkor éreztem azt, milyen jó, hogy legalább én ott vagyok neki.

Vasárnappal a bőröndben

Az idős, beteg emberek mindennapjainak kellemesebbé tétele, persze, nem egyszerű feladat, ennek sok szlovákiai gondozó a megmondhatója. Vannak nyűgös, rigolyás öregek, és vannak olyanok is, akik a gondozók egzecíroztatásában lelik örömüket. Nelli szerint a férfiakkal sokkal könnyebb, ők mindenért hálásak, a nők viszont sok mindenben találnak kivetnivalót.

„Most egy nagyon helyes öregurat gondozok, 90 éves, de még együtt kapálgatunk a kertben, utána együtt szalonnázunk. Remélem, sokáig fog élni, mert ritka dolog, hogy valaki ilyen jól megvan az ügyfelével. Sokszor hallom a kolléganőktől, milyen megaláztatásokban van részük, az egyik nemrég mesélte, hogy a kliensét autóval vitte bevásárolni a lánya, neki meg biciklivel kellett utánuk kerekeznie. Az, hogy a lakásban szanaszét hagynak értéktárgyakat, pénzt, és várják, nem tűnik-e el valami, régi trükk. Megalázó, de mi már csak nevetünk rajta. Nem mindenki ilyen, van, ahol feltétlen a bizalom, és hálásak azért, hogy törődünk a szerettükkel, miközben a sajátjainkat itthon hagytuk. Én tizenegy éve ingázok, mára megszoktuk. A párommal azt mondjuk, talán még jobb is a kapcsolatunk, mint ha folyton együtt lennénk, mert így alig várjuk a közös két hetet. Ilyenkor ő süt-főz, előkészíti a Vasárnapokat, így vár haza. De azoknak a kolléganőknek, akiknek kicsi gyerekeik vannak, nagyon nehéz. Sajnálom azt, aki erre kényszerül, mert el sem tudom képzelni, hogy két-három éves, vagy akár kisiskolás gyereket hagyjak itthon, aki sír utánam, amikor beszállok az autóba. Sok minden kimaradt az én életemből is a munka miatt: érettségi találkozók, karácsonyesték, de ezt elfogadtam. Más időszámítás szerint is élheti az ember az életét, a fő az, hogy amikor hazajön, a szerettei várják.”

Nellinek ilyen szerette a Vasárnap is, azt mondja, akkor volt a legjobb, amikor szerdánként járt vissza Ausztriába, és vihette magával a lap legújabb számát. „Gyorsan átlapoztam és betettem a bőröndbe, hogy legyen minek örülnöm. Ha nem jött meg, mielőtt elutaztam, a közösségi oldalon követtem. Mindent elolvasok, még a gyerekoldalt is, és van, amikor úgy érzem, nekem is írnom kell. Ilyen volt például az iskolai beíratás témája, amiről sokan úgy vélekedtek, hogy szlovák iskolába kell adni a gyereket, mert másként nem fog tudni szlovákul. Meg kellett írnom, hogy a fordítottja igaz: magyar iskolában megtanul a magyar gyerek szlovákul, de szlovák iskolában biztosan elfelejt magyarul. És akkor már sosem fog magyar könyveket, magyar lapokat olvasni, ami végeredményben mindannyiunk kárára lesz.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Ismételten megszavazták a Kiska által vétózott törvényeket

Német és angol másodosztályú meccsek a tévében

Kuciak a legismertebb újságíró

Agyonlőtték a rendőrök a strasbourgi merénylőt

Nem enyhítik a drogtörvényt

Büntetőeljárást kezdeményezett az ügyész a drogbanda ügyében

Legfrissebb galériák
Olvasta már?