Negyedszer is együtt

Három film köti Szabó Istvánhoz: az Oscar-díjas Mephisto, az Oscar-jelölt Redl ezredes és az ugyancsak Oscar-jelölt Hanussen. Ha csak ezt a három filmet forgatta volna Klaus Maria Brandauer, már akkor is ott a neve az egyetemes filmművészet nagykönyvében. De most újra együtt a nagy páros. Zárójelentés címmel készítik új filmjüket.
Szabó G. László

2019. január 15. 09:45

- Szkárossy Zsuzsa felvétele

Stuttgart, Tübingen, Salzburg, Düsseldorf, Bécs. Egy rendkívüli tehetségű, hetvenöt évesen is remek formában levő, elképesztő kisugárzású osztrák színész, a német nyelvterület egyik ünnepelt művésze, Klaus Maria Brandauer színházi pályaképe ez. Jedermann a Salzburgi Ünnepi Játékokon, Hamlet, Cyrano, Bölcs Náthán a bécsi Burgtheaterben. Kovács Andrással forgat az Októberi vasárnapban 1979-ben. Aztán Szabó István hívja Klaus Mann hőse, Hendrik Hüfgen, a minden helyzetben megfelelni vágyó színész megformálására, aki az 1930-as évek Németországában brillírozik Mephisto szerepében. Redl ezredesként színpadi jelmez helyett egyenruhában díszeleg, Hanussenként a híres látnok szerepében kápráztatja el közönségét. E három filmben Szabó István európai távlatokban fogalmazza meg, mikor és milyen jellemre van szüksége céljai megvalósításához a hatalmat élvező, totális rendszernek. A Mephistót korunk egyik legjelentősebb filmjének nevezte Ingmar Bergman. „Jól érezhető benne Brandauer és Szabó István fehéren izzó elkötelezettsége a művészet és a hatalom viszonya iránt.”

Hogy milyen úton jutott el az osztrák színész a Mephisto címszerepéig?

„A könyvet szerettem – mondja Brandauer. – Akkor kaptam meg, amikor színész lettem. Jól emlékszem arra a napra is, amikor Szabó István ott állt előttem Bécsben, a színházi öltözőmben. Próbafelvételre hívott Budapestre. »Szívesen megyek – mondtam –, de ez az én szerepem!« Boldog is vagyok nagyon, hogy eljátszhattam. Mind a három film, amelyet Istvánnal készítettünk, egy-egy álom megvalósítása volt. Ezek európai filmek, mi ezekkel az alkotásokkal egyesítettük a kontinensünket.”

Szabó István emlékeiben a következőképpen él a találkozása Klaus Maria Brandauerrel.

„Amikor elkészült a Mephisto forgatókönyve, és mindenütt igent mondtak rá, hiszen magyar–NSZK–osztrák koprodukció volt, arra gondoltam, ez olyan szerep, amelyet német nyelvű színésznek kell eljátszania. Elmentem egy berlini irodába, ahol szereposztásban segítenek rendezőknek, és ott találkoztam egy idősebb hölggyel, aki régebben színésznő volt, s miután elolvasta a forgatókönyvet, és vázoltam neki, hogy milyen színészt képzelek el a szerepre, hat vezető német színész nevét említette, s én mindegyiket sorra megnéztem. A bécsi Burgtheaterben a Tartuffe volt műsoron, abban láttam Brandauert. Az előadás után felkerestem őt, és elmondtam neki, hogy szeretnék vele filmet készíteni. A regényt ismerte, így az első kérdése az volt, melyik szerepre szeretném őt felkérni. »A főszerepre« – feleltem. Meg is jegyezte rögtön, hogy ő biztos abban, hogy ez az ő szerepe. A próbafelvétel célja az volt, hogy megismerjük az arcát ilyen, olyan, amolyan fényben. A közös munkából aztán kialakult egy barátság, s amikor befejeztük a filmet, Brandauer megjegyezte, jó lenne még egy filmet csinálni együtt. Onnantól kezdve azon gondolkodtam, mi lehetne a téma, ami neki is fontos, meg nekem is. Tudtam, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában kell lennie ennek a történetnek, s akkor véletlenül a kezembe került Egon Erwin Kisch Redl ezredesről szóló rövid írása, és megkérdeztem Brandauert, mit szól hozzá. Azt mondta, nagyon jó, kezdjük el. És ezután jött a Hanussen.”

Mind a három filmben azt látjuk: fenomenális színésszel állunk szemben. Brandauer ugyanis kápráztató intenzitással éli meg a szerepét, jelenléte több mint fantasztikus – démoni! Óriási koncentráltsággal, hátborzongató erővel dolgozik.

„Minden szerepében az élő embert, a létező személyt, annak az aznapi problémáját, lelkiállapotát keresi – vélekedik Szabó István. – Elképesztő energia fűti. Egyszerűen megköveteli, hogy a partnere ugyanannyi energiával vegyen részt a játékban, mint ő. Minden gesztusa, mozdulata ebből az energiacseréből izzik fel. De van egy egészen különleges velejárója a zsenialitásának: a váratlanság. Azok az apróságok, amelyekkel – anélkül, hogy bármit is változtatna – meg tudja lepni a partnerét, amitől az elkezd másképpen viselkedni. És az élet egyszer csak megjelenik. Neki is kellenek az ilyen apró meglepetések. Hogy nem úgy kell mondani egy mondatot, ahogy előtte próbálták, nem arra kell fordulni, nem úgy kell felemelni valamit. Ebben az állandó, folyamatos intenzitásban rejlik az ő legnagyobb ereje. Pontosan tudja, hogy akármilyen okosan elemez is egy karaktert vagy egy kapcsolatot, amit mi úgy hívunk, hogy jelenet, legbelül mindig az ösztöneire kell hallgatnia.”

1982. március 29. Los Angeles, Oscar-gála. Győz a Mephisto. Szabó István arcán leírhatatlan az öröm. „Brandauer, gyere fel!” – hívja színpadra szeretett színészét. Vele akar ünnepelni.

„A filmet mindig a színész energiája viszi előre a mozivásznon. A néző a színész arcát látja, a színész hitelességét, intenzitását, az ő arcán megjelenő örömnek örül, vagy a fájdalmával együtt érez ő is fájdalmat. Ha egy játékfilmet kitüntetnek, abból nem lehet kihagyni a színészt. Egy író arról ismerszik meg, hogy milyen szavakat tesz egymás mellé, milyen szavakból állnak össze a mondatai, hogyan jellemez. Egy festőt az tesz érdekessé, eredetivé, hogy milyen szín mellé milyen színt tesz, milyen árnyék mellé milyen fény kerül az adott keretben. Egy játékfilmnél az a legfontosabb, hogy ki jelenik meg a vásznon, és ki a partnere, az ellenfele. Ha gyenge az illető, akkor a főhős sem lehet igazán jó. Nem véletlen, hogy Rolf Hoppének is óriási szerepe van a Mephistóban. Vagy a Redl ezredesben Armin Müller-Stahlnak. Az antagonistának ugyanazon a szinten kell lennie, mint a főhősnek, csak akkor izzanak fel a dolgok. S ha egy film ilyen csodálatos kitüntetést kap, mint az Oscar, akkor ott kell hogy legyen a színész is a színpadon, hogy megfogja ugyanazt a díjat.”

A két alkotó közti kapcsolat természetesen nem szűnt meg a Hanussennel. Brandauer figyelemmel kísérte Szabó István munkáit, a rendező pedig tudja róla, hogy Bécsben most éppen Lear király, Berlinben pedig Kleist darabjában, Az eltört korsóban játszik, és önálló estjével járja Európát. Az újabb közös munkát mindketten egyformán várták. Brandauer a Mephistót követően több amerikai filmszerepet kapott. A gonosz Maximillian Largót alakította a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben. Meryl Streep és Robert Redford mellett ő volt Blixen báró a Távol Afrikától című romantikus drámában. Sydney Pollack után Franco Rossi hívta a Quo vadis?-ba. Eljátszotta a Mario és a varázsló főszerepét, Georg Elsert és Rembrandtot. Nemrég Wilhelm Reichet, a neves osztrák-amerikai pszichiátert.

„Három közös filmünket Amerikától Japánig mindenütt vetítették a világban – mondja Szabó István. – Hetvenöt éves kora ellenére Brandauer ma is jól néz ki. A mosolya változatlan. A hangszíne gyönyörű. Nagyon örülök, hogy el tudta vállalni új filmem főszerepét. A Zárójelentés mai történet lesz. Brandauer a filmben egy váratlanul nyugdíjba küldött fővárosi orvosprofesszor, aki körorvosként vállal állást szülőfalujában. Ott talál fiatalkori önmagára, s ebben társa lesz egykori általános iskolai barátja, a falu plébánosa. Kettőjük sorsában, életútjában több hasonlóságot is felfedezhet majd a néző.”

Brandauer már magára is öltötte az orvosi köpenyt, s mint mondja: ő is egy kis faluból, az ausztriai Bad Ausseeből indult el annak idején a fővárosba.

„Apám német vámtiszt volt, hatéves voltam, amikor először láttam őt, akkor tért haza ugyanis a hadifogságból – meséli. – Bad Aussee festői falu legelővel, pár tehénnel. Tízévesen már szerelmes voltam Karinba, tizenhét évesen pedig összeházasodtunk. Nagyon nagy szerelem volt a miénk. 1992-ben veszítettem el őt, gyógyíthatatlan betegség vitte el. Majd belehaltam, amikor elment. Annyira üressé vált az életem, olyan erősen hiányzott, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Pokoli nehéz volt összeszedni magam, hosszú időbe telt. Majdnem negyven év kötött hozzá, harminc évig éltünk házasságban. Most hol a szülőfalumban, hol Bécsben, hol Berlinben lakom. Hatvannégy éves koromban feleségül vettem Nathalie-t, aki akkor feleannyi idős volt, mint én. Harminckét esztendős. Ő hozta el nekem újra a boldogságot. És ő is fiút szült nekem, mint annak idején Karin. A nagyobbik fiam, Christian már ötvenöt éves, zeneszerző, a kisebbik még csak óvodás. Neki is köszönhetem, hogy tele vagyok energiával. István felkérése a lehető legjobbkor jött. Mintha el sem váltunk volna a Hanussen után. Boldog vagyok, hogy ismét vele dolgozhatok.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Menyhárt azt mondja, nehezebb volt visszalépni, mint elindulni

Frissítve

Kiska: a KTAG elleni eljárás Fico bosszúja

Trnava–DAC derbi a tévében

Le kell bontani a szeredi hidat

Bugár már unja, hogy neki kell kibékítenie a közjogi méltóságokat

Már ketten meghaltak Nyitrán influenzában

Legfrissebb galériák
Olvasta már?