Ne féljünk tanulni a kamaszoktól!

„Idegeneknek belépni tilos!” – olvasható a matricán egynéhány kamaszszoba ajtaján. Nem szívesen látott vendégként máris hátrányos helyzetben vagyunk, de azért csak próbálkozzunk tovább szelíden, megannyi tapasztalattal felvértezve sikerülhet szót értenünk, ha elég nyitottak és tisztelettudóak vagyunk egymással szemben. Előfordulhat, hogy időnként majd úgy érezzük, más-más hajóban evezünk, hiszen az egyik egy útját kereső kamasz, a másik meg az a felnőtt, aki a lehető legjobbat szeretné a gyermekének.
Száz Ildikó

2019. november 6. 10:00

lelek

Legyünk nyugodtan elfogultak a gyermekeinkkel, nem szégyen tanulni tőlük. Nagyon sokszor megtapasztaltam két tűzrőlpattant kamasz édesanyjaként, ahogyan tanítanak a tetteikkel, élethez való hozzáállásukkal. Nem az évek szépítették meg ezeket a történeteket, hanem a valódiságuk és a bennük rejlő mélységes emberi megnyilvánulás tette őket időtállóvá. „Van egy kislány, mindig szomorú, sosem ül mellé senki az autóbuszon. Inkább állnak a gyerekek, de mindig üres a hely mellette. Sokszor én is ingerülten vagy leverten jövök a suliból, és semmi kedvem ezek után másokkal zötykölődni a buszon. Ilyenkor odaülök mellé, szája sarkában megjelenik egy kis mosoly, szólni ugyan nem szól semmit, de azt érzem, mindketten jobban vagyunk már. Nem kellenek ehhez szavak. Nem érdekel, ha ilyenkor a többiek fancsali képet vágnak, ez az ő dolguk” – mesélte a lányom. A hallgatag, különc kamasz fiúkkal még cudarabbul bánt el a világ, de fiamat ez sem tántorította el attól, hogy egy idő múlva családtagként kezeljünk néhány, a pedagógusok, családtagok számára kezelhetetlennek minősített csemetét. „Tudod, anya, neki nagyon nehéz otthon, ne kérdezd, meddig maradhat, nem várják-e haza vacsorázni. Engedd, hogy velünk legyen” – kérte a fiam. Emlékszem, milyen félve kommunikáltak ezek a fiúk a felnőttekkel, a fiam volt a tolmács, ha bármit kérdeztem. Nem sokat tudtam meg az életükről, talán csak annyit, hogy szilánkokra tört a biztonságuk, amikor a hozzájuk legközelebb álló kezet emelt rájuk, amikor otthon a félelem és a nadrágszíj volt az úr.

Engedtem, hogy tanítsanak a gyerekeim, szavak nélküli szeretetre és tapintatra. Nem szerették, ha indulattal reagáltam, netán minősítettem azt, ha valamelyik kis barátjukkal nem jól bántak odahaza. Mindig csak annyit kértek, engedjem őket gyógyulni, háborgó kis lelküket elcsitulni a közelükben, mert ez a mi dolgunk.

A szerző az Új Szó munkatársa

A teljes cikk a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Vereséggel avatták fel a Puskás Arénát a magyarok, Kalmár megsérült

Eltemették Ján Oravecet, Párkány volt polgármesterét

GALÉRIA: Így fest a vadonatúj Puskás Aréna

Megtalálták a Murány folyóban a harmadik eltűnt nő holttestét is

Még mindig küzd az életéért az érsekújvári kórházban a buszbaleset egyik fiatal sérültje

GALÉRIA: Čaputová és Pellegrini lerótta kegyeletét a buszbaleset áldozatai előtt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!