Minden harmadik emberben besúgót láttunk

Lőrincz János végigfotózta az 1989 novemberében zajlott bársonyos forradalom eseményeit Pozsonyban. Egy véletlen vitte a pszichológiától a fotós szakmába, harminc év elteltével úgy látja, nem csak elkezdeni fontos, tudni kell abbahagyni is.
Veres István

2019. november 18. 09:30

ds
Kép: Somogyi Tibor, Lőrincz János

Eredetileg pszichológus vagy. Hogyan kerültél a sajtóba?

Imádtam a szakmámat, de akkor ez nem volt fontos, így patyomkin-munkahelyekre raktak, ahol értelmetlen volt ott lenni, és ezt én nem bírtam. Ha késtem, szörnyű zűr volt, de egyébként egész nap nem volt mit csinálni. Azt mondja egyszer a Gyöki barátom, Gyökeres György fotós, János, gyere az Új Szóba fotózni, te leszel a főnököm. Azt hittem, viccelődik. Így vettek fel nyolcvanhétben az Új Szóba. Két éven belül a lapnak köszönhetően amatőrből profi lettem, ez az időszak egy nagy iskola volt számomra. Jó légkör volt benn, általános tegeződés, az idősek pedig nevelték a fiatalokat. Gyere, mutasd, mit fényképeztél… ez semmi… na, ez jó. Bele sem tudtam korábban gondolni, mennyire más nyugodt körülmények közt csinos kislányokat vagy tájképeket fényképezni, meg mi az, amikor kiküldenek, hogy ott egy százemberes sor, banánra várnak, fényképezd őket le. Nagyon féltem, nem is mertem ötven méternél közelebb menni. Aztán megtanultam, hogy közelebb kell, fel kell venni a szemkontaktust, vagy ha megkérdezik, kinek és miért fotózok, megmagyarázni. Ľubomír Feldek költő felesége például egyszer azzal hárított el, hogy ő nem fotogén. Mondtam, nincs nem fotogén ember, csak hülye fényképész. Elkezdett nevetni, készítettem pár képet, és nagyon meg volt elégedve.

A 80-as évek végi Vasárnapokban is sok fotód megjelent.

Szabó G. Lacival rengeteg kulturális témát fényképeztünk, hozzám mindig a kultúra állt közelebb. Laci a cseh rendezőkkel tegeződött, sokat jártunk Prágába, olyan színészekről vannak még fotóim, akik már nem is élnek. Meg Péterfi Szonyával jártunk rendszeresen egészségügyi és szociális témák után.

Tizennyolc évesen az 1968-as megszállás első napjait fotóztad, a bársonyos forradalom idején mi vitt az utcára?

Már fél éve Bécsben volt a technikám javításon, úgyhogy a saját gépemet, a Prakticát használtam. Amikor ez az egész megtörtént, magánemberként mentem ki, a szabadidőmben. Az első naptól kezdve végigfényképeztem az eseményeket. Az Új Szó az első napok folyamán nem vállalt nyílt, egyértelmű álláspontot, de ez volt a helyzet a tévés szerkesztőségekben, a Rudé právonál és a többi pártlapnál, mert az elvtársak nem tudták, mi lesz. Nem küldtek ki, ezért nekik nem is készítettem akkor képeket.

Milyen volt a hangulat a tereken?

Én elsősorban fotózni mentem ki, nemigen hallgattam, miről beszélgetnek az emberek. De úgy gondolom, aki kiment, biztosan félt picikét, és nem gondolkodott előre. Aztán, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az események visszafordíthatatlanok, kicsit mindenki megnyugodott.

Nem lett bajod abból, hogy rendszerellenes eseményen fotózol?

Egy alkalommal a pódium előtt fényképeztem, és egy fickó csak nézett, ahogyan fotózok… mondom, ez biztosan spicli. Aztán kérdezi, adok-e neki képet. Dehogy adok, miért adnék. Aztán később kollégák lettünk a  Práca napilapban. Akkor még minden harmadik emberben besúgót láttunk, hisz a rendszer belénk nevelte a paranoiát.

Hogyan kerültél Romániába?

Jött a december, meg a hírek, hogy Ceaușescut a feleségével együtt kivégezték, megtudtam, hogy a MATESZ is küld segélyszállítmánnyal buszt, meleg öltözékkel, cukorral, liszttel, alapélelmiszerekkel. Kérdeztem a bátyámat, beférek? Beférsz. Mondtam az Új Szóban a gyűlésen, hogy megyek Romániába fényképezni, nagyszerű, adunk sofőrt, adunk szerkesztőt. Másnap már nem adtak sofőrt, aztán már szerkesztőt sem. Akkor mondtam, hogy kiveszem a szabadságom, elviszem a saját gépem, de nem adok egy képet sem, mert szabizok. Erre Gágyor Alíz felhívott, hogy vesz ki ő is szabit, jön velem. Ártándnál léptük át a határt, mentünk Nagyváradra, aztán tovább. Olyan helyeken jártunk, ahol azokban a napokban a Securitate titkosrendőrei még embereket öltek meg, vérnyomok maradtak utánuk, minket is figyelmeztettek, hogy ide meg amoda ne menjetek, mert ott vannak még a háztetőkön a szekusok. December 25-én mentem, 30-án éjjel jöttem haza.

Végül hogyan kerültél át szlovák lapokhoz?

Közben én már bedolgoztam a Verejnosť című lapba, bementem az utcáról hozzájuk, hogy vannak képeim, így kialakult egy munkakapcsolat. Eugen Gindl volt a főszerkesztő, eleinte alkalomszerűen jelent meg a lap, az utcán osztogatták. De fél lábbal még az Új Szóban voltam, s amikor a Verejnosť átment napilappá, beadtam a felmondásom az Új Szóban, és átmentem hozzájuk. A Verejnosť sajnos rövid időn belül tipikus pártlappá vált – ami nekem nem tetszett, nem felelt meg a vérmérsékletemnek… Így hát kipróbáltam a szabadúszást. Akkoriban a bevételeim szinuszgörbe-szerűen működtek, egyszerre nagyobb pénzösszeg, aztán sokáig semmi. Pár év elteltével úgy éreztem, hogy tovább ez így nem mehet, bementem a Národná Obroda szerkesztőségébe, hogy fotós vagyok, munkát keresek. A főszerkesztő elküldött Ligetfaluba, hogy Slota sajtótájékoztatót tart a Technopol toronyházban. Akkor nekem már volt a pincében egy jól felszerelt sötétkamrám, kifutottam, megcsináltam a képeket, délután jöttem a fotókkal, azt mondta, oké, felvesznek. Aztán az Obrodát megvette Rezeš, és fokozatosan lepukkant a szerkesztőség. 1996-ban megszületett a lányom, én bekértem magam a főszerkesztőnőhöz, hogy keveset keresek, a kollégám négyezer koronával többet kapott nálam, nem lehetne-e emelni. A főszerkesztőnő azt mondta, nem lát erre okot, úgyhogy fel is mondtam, de egy hét múlva már egy másik szerkesztőségben voltam. Később külsősként visszamentem az Obrodába, amíg még megjelent…

Manapság még fotózol?

Ritkán, inkább csak családi dolgokat, meg van pár „őskori” kliensem, nekik is, ha jelentkeznek. A portrét szerettem, az volt az én asztalom. Meg hát már hetven leszek, eljön az idő, amikor abba kell hagyni. Amikor néhány idős volt kollégát láttam rendszeresen a képernyőn, azt mondtam, János, te nem járhatsz így. De ha tudtam volna 1987-ben, hogy két év múlva jönnek a változások, talán kibírtam volna a szakmában, szerettem a szociálpszichológiát. Sajnálni azért nem sajnálom.

A fotózásban is van pszichológia.

Kérdezték is egyszer, segített-e nekem valaha a fotózásnál a pszichológia. Azt válaszoltam, fordítva: a fotózás segített a pszichológiában, mert sokat tanultam az emberekről, amit fehér köpenyes intézeti dolgozóként talán nem tanultam volna meg.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Sertéspestis: kérték a korlátozások feloldását

Antibiotikumból keveset, vitaminból sokat fogyasszunk!

Frissítve

GALÉRIA: Előzetes letartóztatásban a gázrobbanás ügyében gyanúsított munkások

Új burkolatot kap a rimaszombati múzeum udvara

Veszélyes lehet az energiaital-fogyasztás

Kozák, Hyballa és az okoskodás

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.