Miért nem leszek gondolás

Velence. Ez a város olyan, mint egy falevél. Vékony nyélen ragad a szárazföldhöz. Hideg szél fúj, de a nyél meg sem rezzen, ahogy végighajt rajta a buszunk. Velünk párhuzamosan vonat vágtat. Önkéntelenül arra gondolok, hogyan bír el egy cölöpökkel aládúcolt város ennyi terhet.
Vasárnap

2015. július 24. 02:34

Azt hallottam valakitől, hogy Velence egy sehol semmi hely, ráadásul büdös. Kanálisszagú. Van benne logika, hiszen a vízen áll. Kiszállunk a buszból, és elindulunk gyalog a városba. Egyfolytában szaglászok, de nincs büdös, tengerillatot hoz a szél, amely jócskán fúj, szaggatja a kabátunkat. Egyelőre semmi jel sem utal arra, hogy Velencében járunk, ugyanúgy falakkal határolt járdákon közlekedünk, mint bárhol máshol. Aztán egy templomlépcsőn feltűnik egy sirály. És egy kanyarban feltűnik a víz. A csatorna. Megérkeztem képzeletem Velencéjébe.

 

Műemlék műemlék hátán

Harangtorony, Óratorony, Dózse-palota, templomok. Műemlék műemlék hátán. Engem azonban leginkább az ott élő emberek érdekelnek. Persze, egy ilyen kaliberű városban, ahol turisták hömpölyögnek, nem mindig lehet tudni, ki a hazai, de aki iskolatáskás gyerekkel megy az utcán, aktatáskával a hóna alatt telefonál, az eldugott parkban üldögél egyedül, könyvvel a kezében, vagy a piacon halárustól halárusig halad, szagolgat, ujjával nyomkodja a nyálkás testeket, aztán a kardorrúból (szegény, nem valami bizalomgerjesztő a kinézete, mármint a halnak) levágat egy darabot, és újságpapírba csomagolva a kosarába teszi, talán inkább bennszülött, mint turista. Én ezekre a bennszülöttekre vadászom. Például a gondolásokra.

 

Nehéz dolog gondolásnak lenni

Először is ők egy zárt közösség: a szakma családon belül öröklődik, s nem örülnek az idegennek, akkor sem, ha velencei – meséli egy ifjú gondolás. Aki nem tagja a klubnak, kell, hogy találjon egy pártfogót, akivel együtt gyakorol, aki megtanítja uralni a kissé egyik oldalára dőlő vízi járművet. Ha már eleget tud, akkor le kell tennie a vizsgát. Előtte való napon a gondolásbizottság kijelöli az útvonalat, jó nehezet, mindenféle kanyarokkal, hirtelen szűkületekkel. Aztán másnap szépen beszáll a gondolába, és szótlanul viteti magát. A hajónak nem szabad billegnie, hozzáérnie a csatorna falához vagy bármi máshoz, és a gondolástanoncnak stabilan kell állnia s elegánsan eveznie, mintha csak a kisujját mozgatná (megfigyeltem őket: tényleg úgy látszik, mintha csak mellékesen csinálnák, pici, csuklóból jövő mozdulatokkal, unalomból). Szóval, akinek ez sikerül, leteszi a vizsgát, és attól kezdve dolgozhat. A gondolások egyébként jól keresnek. Interjúalanyom is azért vágyott erre a hivatásra, mert velenceiként a városban akart maradni. Márpedig itt nagyon drága az élet, s ha nem sikerült volna a vizsga, el kellett volna költözniük. Így azonban megoldódott a probléma, s örömére a gyerekei is ott nőhetnek fel, ahol ő kergette a labdát (merthogy Velencében is lehet focizni, persze nem a csatornák partján).

Különben gondolásnak lenni férfihivatás. Állítólag néhány éve egy német nő is megpróbált levizsgázni, de nem sikerült neki. Ő azonban nem hagyta annyiban, fellebbezett arra hivatkozva, hogy kétszeresen diszkriminálták: egyrészt amiatt, hogy nő, másrészt azért, mert külföldi. Végül kompromisszum született. Kapott gondolásengedélyt, de csak egy meghatározott szálloda vendégeit fuvarozhatja. Sajnos, mi nem találkoztunk vele; biztosan meginterjúvoltam volna.

 

Enni kéne

Az emberek a tikkasztó hőség elől az árkádok alá menekülnek. Több az ember, mint az árkád, de két japán lány mellett felszabadul másfél hely, oda befurakodunk, és kis ideig a negyven helyett harmincöt fokon élvezzük a várost. Enni kéne. Vannak, akik a földön ülnek, oda teszik az ételüket, megtámaszkodnak a kezükkel, amivel aztán az ételüket fogdossák. Fuj. Ez nem az én esetem. Főleg amióta Jordániában egyszer olyan hasmenést kaptam, hogy negyvenhat kilósan jöttem haza, alig ismertek meg a szeretteim. Az orvos csak tehetetlenül nyöszörögte, hogy hát, Ordon iz e dirti kantri, yeee, a vendéglátóim meg talán azt hitték, meghalok, mert az éktelen arab hőségben betakartak vastag szőttesekkel, egy palacsintasütőhöz hasonlatos edényben tüzet gyújtottak, s amikor elkezdett füstölni, érthetetlen szavakat mormolva köröztek körülöttem. Vagyis megfüstöltek. Lehet, hogy ez gyógyított meg. Egyszer elég volt.

A főtéren galambok, tömeg és asztalok. Az asztaloknál alig ül valaki, a fagyit nyalogató emberek inkább a lépcsőn kuporognak, de a pincérek folyamatosan elküldik őket. Végül találok egy olyan vendéglátó-ipari egységet – nem tudom behatárolni, hogy mi ez, kávéház, bisztró, étterem, mindenből egy kicsi –, ahol egy szép nagy kéttenyérnyi pizza 3,50-be kerül. Hát ez igazán nagyon jó ár. Egyszerű pizza, amit Margheritának nevezünk, kis paradicsom, picike sajt, megmelegítik, finom. Ráadásul kiderül, hogy ebben a 3,50-ben benne foglaltatik a vécéhasználat díja is, amely az egész városban 1,50, vagyis a pizza tulajdonképpen csak 2 euró. Egyébként a legjobb, amit Italyban ettem. De ezt még Velencében nem tudom. Le akarunk ülni a láthatóan idetartozó asztalhoz, amelytől egyenesen a Dózse-palotára látunk, de azonnal megjelenik a fehérbe öltözött pincér, akitől odabenn a pizzát vettük, s kiderül, hogy az asztalnál csak azok ülhetnek, akik nem odabenn vásárolnak tőle, hanem idekinn. Nem gond, továbbmegyünk. Fagyi!!! Megkóstoljuk. Nagyon finom!

 

Úgy szeretnék gondolázni!

Az olyan romantikus! Lassan siklani a vízen, miközben süt a nap, körülötted kisebb-nagyobb hajók cikáznak, sirályok röpködnek, a hidakról ismeretlen emberek integetnek, s te visszaintegetsz nekik, merthogy te is ismeretlen ember vagy, és pezsegve tombol az élet! Csakhogy a gondolázás 100 euró. Ebbe a vízi járműbe hat személy fér. Próbálok győzögetni néhány útitársat, ám senki sem akar osztozni a gyönyörű, feketén csillogó, elegáns gondolán. De a Nagy-csatorna nem maradhat ki. Elindulunk tömegközlekedéssel. Mások is így gondolkodnak, ezért a menetrendszerűen járó hajóra nem férünk fel, csak harmadszorra. Addig a pontonon állunk, mely ide-oda dülöngél, s a vízben látszanak a vastag cölöpök. Azokon áll. A ponton. Meg a város. Ha jönne egy cápa... Na, de végül is fölférünk. Egy ázsiai család tíz gyerekkel faltörő kosként halad előre, gyorsan lefoglalnak egy csomó ülőhelyet. Minden gyereknek egy, a félévestől a tízévesig, miközben a többi ember áll. A szülők természetesen ülnek, még véletlenül sem vesznek akárcsak egyet is az ölükbe. Az sem zavarja őket, hogy a két legnagyobb egyfolytában ordítva kommunikál egymással, egyrészt valószínűleg azért, mert nem tudnak másképpen (majdcsak becsomósodnak a hangszálaik!), másrészt azért, mert nem ülnek egymás mellett. De senki nem szól nekik. Mi, többi turista fáradtak vagyunk, a hazaiak pedig már csak ilyen toleránsak. Csodálom őket, hiszen naponta így közlekednek, ugyanúgy, mint mi otthon busszal vagy villamossal, s a munkából hazafelé menet ők sem mindig férnek fel az első hajóra. Persze mindennek ára van. A turizmus fontos bevételi forrás.

És közben kihajózunk a Canal Grandéra, és méltóságos paloták között haladunk. Rejtélyes paloták. Régi nemes családok egyszerűségükben is tekintélyt parancsoló palotái. Élnek még itt leszármazottak? Idegenvezetőnk úgy tudja, hogy a tősgyökeres velencei nemesek nevét viselő családok már kihaltak Olaszországban. Ekkor eszembe jut egy reklám. Csoki vagy nápolyi. Fekete estén egy nő fut a Sóhajok hídja felé. Fut, fut, s vele szemben fut, nem, inkább száll, repül egy fekete férfi. Egy vámpír. S amikor egymáshoz érnek, a nő előveszi a csokit... Igen, egy olyan gyönyörű vámpír csakis egy ilyen palotában lakhat...

 

 

 

 

Önnek ajánljuk
Frissítve

Megszületett a Brexit-megállapodás

Vezetői engedély nélkül, részegen okozott balesetet egy férfi a Galántai járásban

Bugár: Nem jártam a Gorilla-ügyhöz kötődő lakásban

Fico: A Smernek semmi köze a Gorillához

Pályázati forrásokból fejleszt Párkány

Dobogós helyen az inflációnk

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!