„Mert nem fogad el a világ”

Két végletet éltem meg nála. Vagy kínosan ügyelt a kinézetére, és a sminkje, a haja, az ékszerei tökéletes összhangban voltak a ruházatával, a cipőjével és a kézitáskájával, vagy egy másik helyzetben láttam viszont, amikor a nagypapája viseltes, kinyűtt kabátjában, ormótlan bakancsban és homlokába húzott kötött sapkában rótta az utcákat.
Száz Ildikó

2019. február 6. 09:45

Az első esetben, a már-már zavarba ejtően pedáns mivoltában időnként megélhettem, hogy Lívia állja a pillantásomat a beszélgetéseink során, mi több rövid, de frappáns válaszokat is ad a kérdéseimre.

Amikor abba a másik gúnyába bújt, szemlesütve fogadta a köszönésemet, vagy még az érkezésem előtt átsurrant az út túloldalára, és onnan intett felém egy bátortalan üdvözlésfélét. Ismertem a nővérét, akivel egy családban nevelkedett, ő nyitott volt, fesztelenül mozgott a művészberkekben, és bántotta testvére különös viselkedése. Bárkit kérdeztem, senki sem tudta mire vélni a helyzetet, Lívia nehezen megmagyarázható átlényegüléseit és állapotait. Néhány év múlva tudtam meg, hogy a lány szociofóbiában szenved. Akkor, amikor a nővére úgy döntött, mélyrehatóbban foglalkozik ezzel a diagnózissal, rámutatva a beteg érzelemvilágára, és közreadja a tapasztalatait. Egyrészt azért, hogy senki se törjön pálcát felette, másrészt azért döntött így, mert kiderült, hogy sokakat érintő problémáról van szó, amellyel érdemes foglalkozni. Hogy honnan tudhatjuk, ki szenved szociofóbiában, és milyen tünetekre, jelekre érdemes odafigyelni. Lívia elmondta, voltak olyan időszakok az életében, amikor összeszedve minden bátorságát a találkozók, közösségi rendezvények idejére, erején felül alakított. Bele is fáradt alaposan, napokra bezárkózott, hogy kipihenje a történteket. Ám a legközelebbi elindulásakor már attól kezdett el tudat alatt rettegni, hogy az akkori önmagát képtelen lesz ismét felülmúlni. Napokkal az elindulás előtt feszengeni kezdett, katasztrófa-forgatókönyveket fogalmazott meg magában, hogyan válik nevetség és közmegvetés tárgyává. Fejgörcsök, hőhullámok gyötörték, alig tudott lenyelni néhány falatot, mert hasmenése volt. Nyilvános helyen mindig zavarban volt, azt sem tudta, kit hogyan üdvözöljön, hátha valamit túlreagál. Izzadt, nyirkos keze miatt is rettegett, reszketett. A magában jó előre lejátszott reakciók között olyanok voltak, hogy mások nyilvánosan bírálják, és kellemetlen megjegyezésekkel illetik. Erre a gondolatra émelygés, szédülés fogta el. Olyasmi is előfordult vele, hogy ki kellett mennie egy idő után a friss levegőre, mert légszomj gyötörte. Lívia visszaemlékezett arra, hogy már a rendezvényre megtett út milyen félelmetes volt. Egyik épülettől vagy bolti kirakattól a másikig is csak nagy nehezen jutott el, miközben abban reménykedett, hogy útközben nem találkozik senkivel. Képtelen volt bárkinek is elmagyarázni, hogy az egész élete tele van szorongással. Az ébredéshez, mosdáshoz, aznapi előkészületekhez sem talál kellő lendületet magában, mert jó előre átgondolja a rá váró megpróbáltatásokat. „Szedd össze magad! Túl érzékenyen látod a világot és a dolgokat magad körül. Túl sok az időd problémázni, nézz meg másokat!” – az ilyen atyai tanácsoktól Lívia sírva fakadt vagy elbujdosott.    

„A többiek jobbak, mint én”

Önbizalomhiány? Szégyenérzet? Önmagával szembeni túlzott elvárások? Nem tudni, mi minden lehet a háttérben.

Lívia esete nem egyedi. Már iskolásként úgy érezte, nála mindenki jobb, ügyesebb, szebb és határozottabb. A közösségi oldalakon látottak erre csak még inkább ráerősítettek. Mindenki vidám, közkedvelt, baráti társaságokban élvezi, hogy a figyelem középpontjában van. Eleve vesztesként indult el bárhová, boltba, hivatalba, rokoni látogatásra, baráti találkozóra, vagy egy-egy egyetemi előadásra. A vizsgák, a megmérettetések még nagyobb kínokat okoztak. Gyógyszeres kezelésre szorult. Remek szakemberre talált, aki feszültségoldó szerekkel próbált enyhíteni az élet eseményeihez való görcsös viszonyán. Idővel a lány úgy érezte, hogy valóban enyhülnek a tünetei, és amint kezdett kicsit természetesebben viselkedni, megtapasztalta, hogy környezete részéről egyre több kedves, pozitív visszajelzést kap. Azok, akiket a nővére beavatott abba, hogy Lívia milyen állapotokkal küzd, beszéltették a betegségéről. Amikor megtapasztalták, hogy ezzel nem bántják őt, utánanéztek a szociofóbiával kapcsolatos tüneteknek, illetve annak, hogyan tudnak segíteni a beteg környezetében lévők. A lány érezte, hogy értékelik az igyekezetét, hogy a barátok, családtagok időnként megdicsérik, amikor oldottabb hangulatban, már-már vidáman vesz részt a közös tevékenységekben, programokban.

Lívia példáján megtanultam, hogy ne féljünk, ne viselkedjünk szemellenzősen a szociofóbiával küzdő betegekkel. Könnyítsük meg a mindennapjaikat azzal, hogy őszintén viszonyulunk hozzájuk, és nem erőltetünk rájuk semmit. Az elvárások nélküli szeretet, a közösen eltöltött minőségi idő legyen a mi értő ajándékunk.

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: A DAC-Slovan legjobb pillanatai

Kisiklott egy vonat Korompa közelében

Két magyar–szlovák hokimeccs a tévében

A Híd új alkotmánybírókat igen, kormányválságot nem akar

Megrázó történetek hiteles hőse

A Slovan nyerte a dunaszerdahelyi stadionavatót

Legfrissebb galériák
Olvasta már?