- Képarchívum

Levelezőink írták

2018. október 12. 08:00

Az 50 év alatt rengetek levelezője, tudósítója volt a Vasárnapnak, már a jogelőd Vasárnapi Új Szó is közölt olvasói leveleket. Képtelenség volna felsorolni azt a sok nevet, akik kivették a részüket a rovat szerkesztéséből. Éppen ezért nem is sorolnék itt most fel neveket, a világért sem akarok megbántani senkit azzal, hogy kifelejtem a sorból.

2003-ban főszerkesztői koncepció alapján megszűnt a levelezői rovat, 2006-ban ugyanilyen alapon újraindult, azóta Koperta a címe. Az első levél Mikó Istvántól érkezett Ájból, aki kifejezte örömét és megnyugvását e tény felett, bár hozzátette, ki tudja, meddig lesz, új seprű jól seper, majd ez a főszerkesztő is beszünteti. Csipkelődött is olykor, huncutkodott velem, de minden sorából érezhető volt, hogy szeret bennünket. Sajnos, csak két évig örülhettünk neki.

Kedves Pista bácsi, mint látja ott a mennyei olvasóteremben, az öreg seprű sem vén seprű, a rovat él és virágzik, néha az az érzésem, nagyobb sikere van, mint bármelyik egyedülálló remekműnek.

Köszönet ezért minden kedves író és olvasó Olvasónknak!

Cs. Liszka Györgyi

 

 

Mikó István, Áj – az első lelkes kopertás 2008. július 20-ig

Mélyen tisztelt Főszerkesztőnő, tisztelt Szerkesztőség! Tíz, azaz 10 év telt el, mióta drága nagyapánk (én vagyok az egyik unoka a hat közül) és dédnagyapánk (három dédunokája van már Nagyapának, akiket sajnos nem láthatott: Daniel, Alex, Sofia) eltávozott közülünk. Szeretnénk megemlékezni róla, és természetesen a Vasárnap magazinban, mert biztos vagyok benne, hogy Önök is emlékeznek rá. Arra, hogy rendszeres versbeküldő, keresztrejtvényfejtő volt lapjuknál. Ha ma is élne, ugyanígy tenné, mert ez a lap, a magazin az övé volt. Sose felejtem, hogy az asztalán MINDIG ott volt a Vasárnap, és alig bírta kivárni, hogy jöjjön a friss szám. Mindmáig megvan az általa összegyűjtött összes kiadás, és természetesen családunk is hű maradt Önökhöz, előfizetői vagyunk a magazinnak.

Azt is tudjuk, hogy Nagyapa Odafent is lelkes olvasója a lapnak, s ha már saját verseit nem is tudja visszaolvasni belőle, biztos vagyok benne, hogy ez a megemlékezés jó érzéssel tölti el a szívét.

Kellemes vasárnapokat, és további sok sikert, erőt kívánunk munkájához.

Tisztelettel:

Demko Edina (Hovánné Miko Márta fiatalabbik lánya)

 

„Csak” olvasó

Tisztelt Szerkesztőség! Olvastam a felhívásukat, biztatásukat, hogy a kedvenc lapunk születésnapjáig írjunk, jelezzük, mióta járatjuk, olvassuk a lapot. Előrebocsátom, nem vagyok előfizető, „csak” olvasójuk. Majd elmondom az okát a „csak” olvasásnak.

1948-ban kötöttünk házasságot, két nincstelen, de egymást szerető ember. Még a háború nyomait nem sikerült eltüntetni, nagy volt a szegénység, de mi úgy döntöttünk, együtt kezdünk mindennek ellenére. Jegyrendszer volt, lakáshoz jutni nagyon nehéz volt, nagy protekció kellett hozzá. Nekünk szerencsénk volt, egy jobb módú családnál jutottunk lakáshoz, egy mosókonyha, amin átjártak a pincébe. A mosókonyhából nyílt egy kisebb szoba, melyben elfért a lánykori keresetemből csináltatott két ágy és egy háromajtós szekrény. Örököltünk egy kerek asztalt és két karosszéket. A konyhát a vőlegény „hozta”, egy asztal, két hokedli és kétajtós konyhaszekrény. A sparheltet is ő vette. Úgy kaptuk meg ezt a lakást, hogy nem kell lakbért fizetnünk, hanem majd én ledolgozom. Mosás, vasalás, takarítás stb. Jó is volt, örültünk, hogy van egy saját kis fészkünk. S hogy a fészek ne legyen üres, a következő évben jött a fióka. Közben más helyekre is jártam dolgozni, amivel, ha nehezen is, be tudtuk készíteni a babakelengyét. Jegyrendszer volt, minden hónapban kiálltuk a sort a kenyér-, hús-, ruhanemű- és lábbelijegyekért.

Aztán eljött az én időm, még az üzletből hazamenet betértem a szülésznőhöz, aki ígérte, majd jön. Jött is estefelé, hogy éjjelre itt van a baba. És elment. Mikor megjött, beküldött a szobába, még a férjemnek utasításokat adott. Megjött a barátnőm is, aki előzőleg megígérte, hogy pár napot nálunk tölt. Leültek a férjemmel kártyázni, jól elszórakoztak, nagyokat nevettek. Nekem nem volt nevethetnékem az egyre sűrűsödő és erős fájdalmaktól. Már túl is voltam az éjfélen, amikor végre világra jött a baba. De nem sírt. A bába kikiabált a konyhába, hogy hozzanak gyorsan hideg vizet lavórban. A lavórt az ágyra tette, a babát a két kis lábánál fogva a lavór fölé tartotta egyik kezével, a másikkal hordta föl a kezével a baba fejére a hideg vizet. Aztán nem is tudom, mennyi idő múlva a pici olyan hörgő hangot hallatott, és elkezdett sírni. A bába felsóhajtott, no, hála Istennek. Most már hozzanak be meleg vizet, és a fölösleges emberek vonuljanak ki. Rendbe tette a babát, engem is, és jöhettek megnézni. Csak akkor mondta, hogy kislány, a papa csalódott volt, mert majdnem minden apuka elsőnek fiút szeretne. A bába mondta, örüljön, hogy szerencsésen megszületett, egy hajszálon múlt az élete, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve. Én nagyon boldog voltam, bár soványka volt, lógott rajta a bőr, de mikor a bába a mellemre tette, úgy rátapadt, mint a pióca. Most már minden rendben van, le lehet pihenni. A baba is, az apuka is elaludtak. Én nem tudtam aludni, figyeltem, hogy lélegzik-e, és gyönyörködtem benne. Sok kisbabát láttam, de olyan szépet egyet se. Az ajkai mintha eperrel lettek volna festve, a lila és kék szín az arcáról már eltűnt, olyan volt, mint a pünkösdi rózsa. Piros pünkösd hajnalán született. Jó is volt, ha jóllakott, és száraz pelenkát kapott, jókat aludt. És szépült. De azért, hogy mégis legyen egy kis ijedtség, mire ötnapos lett, a kis kezén, a tenyerén, a hüvelyujja fölött észrevettem egy csúnya nagy hólyagot. Mentem vele az orvoshoz, aki azt mondta, haza se menjünk, máris indulás Lévára. Nálunk még nem volt a kórházban gyermekosztály. Szót fogadtam. Ott az orvos azt mondta, hogy ez bábafertőzés. Mindjárt injekcióra fogták, harmadnapra szépen beszáradt a seb, de még hátravolt két injekció, ott kellett maradnunk. Az addigi kis életének a felét kórházban töltötte. Aztán szépen hazabuszoztunk, az apuka nagy örömmel fogadott, a kicsit összevissza csókolta, azt mondta, nem baj, hogy kislány, csak egészséges legyen. Nem is volt vele sok probléma, szépen fejlődött, erősödött. Még három hét hiányzott az első születésnapjához, mikor szépen járni kezdett. Tizenöt hónapos korban kezdett beszélni, amit mondott, szépen, érthetően mondta, hogy öröm volt vele lenni.

Közben a háziasszonyunk felmondta a lakást, hogy magához vehesse az özvegy édesanyját. Elkezdtem a kilincselést, jártam a várost, ahol hallottam, hogy esetleg van kiadó lakás, kivehessük. Kilincseltem a városházán, aztán ha nehezen is, de kiutaltak egy kisajátított lakást. Hosszú udvar, két oldalon lakások, az udvar végében zöldségraktár, pékség, szóval nagy forgalom volt reggeltől estig. De megszoktuk, fiatalok voltunk, tudtunk aludni a nagy forgalom ellenére is. Az új lakhelyünkön jelentkezett másodszor is a gólya. Addig sokat sétáltam a kislányommal, be szoktunk menni a kapunk melletti trafikba, ahol ismerős néni volt az elárusító, szerette a kislányomat, meg nekem is jólesett egy kicsit elbeszélgetni. Jöttek-mentek az emberek, elmondták, hol mit hallottak. Ez volt akkor a „rádió”. Egyszer szólt a néni, hogy magyar nyelvű újság van, nem akarok-e venni. Dehogynem. Mindjárt vettem egyet. Az volt az első oldalán nagy betűkkel írva, hogy Új Szó. Végigböngésztem, tetszett, mindig szerettem olvasni. Hazajött a férjem, ő is kiolvasta, tetszett neki, annyit mondott, mindig vegyek, ha lesz. Szót fogadtam, minden egyes számot megvettem. Aztán egyszer csak az állt a lap elején, hogy meg lehet rendelni, másnap már a postán voltam a pénzzel. Úgy gondoltam, ha nem is az első tíz, de legalább az első ötven előfizető között volt a férjem neve. Egy keresetből éltünk, de az Új Szóra nem sajnáltuk a pénzt. Családtag lett a lap, sajnos a postás is! Fiatalember volt, három kislány édesapja, akiket ismertünk is. Hát ez a postás szálka volt a kislányom szemében. Nagyon vicces ember volt, szeretett mindenkivel szórakozni, tréfálkozni. Ezért mellékneveket is ragasztottak rá. A tót Jankó, habajdos stb. No ez a postás egy alkalommal a folyosón vállon ölelt, szépasszony, szépkislány, mert a „szépkislány” is kint volt, ott vettük át ketten az újságot. Az én kislányom olyan sírást, sikítást rendezett, hogy az ő anyukáját hagyja békén mindenki. Erre a habajdos Jankóra talán még a kutyák sem haragudtak jobban, mint az én féltékeny kislányom. Azt szerette volna, ha továbbra is a trafikban vettük volna meg az Új Szót. De mivel továbbra is a postás hozta, inkább kiment az ajtó elé, hogy ő vegye át. Attól féltem, hogy majd a testvérkére is féltékeny lesz, aki már a kórházban született, de őt elfogadta probléma nélkül, a baj velem volt, tizenegy napig „üdültem”, az orvosok és nővérek társaságában. Aztán mikor végre hazaengedtek, örült nagyon a szép testvérkének. Annyira szerette, hogy a babához sem volt szabad közeledni. A nagy szeretetben olyan három hónapos korában fel is ültette a kocsiban, míg én kiszaladtam a Buksinak az ebédjével az ólakhoz.

Abban az időben, már nem emlékszem, hogy mikortól lett a vasárnapi kiadás, de mindig bővült, változott a lap, míg csak nem lett a mellékletből igazi Vasárnap. Természetesen azt is az elsők között rendeltük meg. Az már az én lapom lett. Így ismerkedtünk meg a szlovákiai magyar sajtóval és kötöttünk holtig tartó hűséget. Azt, hogy holtig tartó hűség, a szó szoros értelmében lehet venni, mert a férjem betegségéig és haláláig, 2012 végéig előfizetők voltunk. Akkor a halál, a gyász miatt elfelejtettem a csekkeket befizetni, így maradtam „csak” olvasójuk. (Azt se felejthetem el, hogy a két kislány után még született egy kisfiunk is.)

Vissza a Vasárnaphoz. A Pozsonyban lakó leányom magához vett, hogy ne legyek egyedül. Nagyon nehéz volt otthagyni a kedves kis várost, ahol leéltem 67 évet, és felneveltem három gyereket. Úgy mondják, nehéz az öreg fát átültetni, de ezt csak az tudja, aki már átélte. Itt van a lányom, aki nagyon törődik velem, itt van a két lányunokám és két szép lány dédunokám, nem kell siránkozni. És itt van a Vasárnap! Hétfő délután, követve a tévé hajdani esti tornájának indító felhívását, hogy „a karosszékből álljanak most fel”, én pattanok, veszem a sétapálcám, és megyek az újságosbódéba, hogy az elsők között legyek, nehogy elvigyék előlem. Van úgy, hogy még nem kapták meg, akkor a hölgy kiszól a kis ablakon, hogy „ešte nemáme Vasárnap”, még sétáljak kicsikét. Már írtam, hogy szófogadó vagyok, párszor „körülfutom” a bódét, aztán ha már megkapom a még „meleg” Vasárnapot, sietek, futok haza, ahogy a velem egyidős lábaim bírnak. Otthon vissza a karosszékbe, és falom a betűket. Annak, hogy nem vagyok előfizető, az a „jó” oldala, hogy mire mások megkapják kedden, én már kis is olvasom, de kedd estére rendszerint már a keresztrejtvényt is megfejtem. És még annyit, ha én nem tudtam valami okból megvenni, hozza nekem a lányom.

Éljen sokáig a Vasárnap és kedves munkatársai!

Bogya Amália, Pozsony

 

Hűség

Olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt. A hatvanas évek elején Szirénfalván érződött már az emberek jobb anyagi helyzete, a gyarapodó munkalehetőség kezdett láthatóvá válni abban is, hogy egy család gyakran három lapot is járatott. Ezek egyike volt az Új Szó, ami az emberek naprakész politikai érdeklődését, tájékozottságát elégítette ki. A Szabad Földműves, amely a még mezőgazdaságban dolgozók kíváncsiságát, hiszen a működő szövetkezetek fejlődéséről, újdonságairól, problémáiról adott információt, sok hasznos tanáccsal látta el a kiskerttulajdonosok széles táborát. A harmadik a Nő magazin, amely a ház női olvasóinak volt kedvenc olvasmánya a színes oldalaival, receptjeivel, kozmetikai tanácsaival, riportokkal és még sok más egyébbel.

A postás motorbiciklire szerelt utánfutóval hordta széjjel naponta a rengeteg újságot. Akkor még a napilapok nem konkuráltak egymással a többfajta előfizetések miatt. De mindennek vége szakad egyszer. Ahogy a technika fejlődésnek indult, egyre több információs eszköz jött forgalomba, a jobb anyagi helyzet megengedte a rádió és televíziós készülék vásárlását. Az igények nagyobbak lettek. Elindult egy házépítési hullám, a régi házakat kezdték felváltani az újak. Ez nagy anyagi terheléssel járt. A gyerek is oda fejlődött, hogy az alapiskolát elhagyva középiskolába lépett, itt is már nagyobbak voltak a kiadások. Meg kellett húzni valahol a nadrágszíjat. Emlékezetes pillanat volt, mikor apám a döntését közölte a családdal. Nem fogunk ennyiféle újságot fizetni. Valamelyikről le kell mondani. Nehéz volt a döntés, de úgy határoztunk, hogy a Szabad Földművest szüntetjük meg. Aztán a Nő magazin következett, akkoriban, ha jól emlékszem, volt egy válságos időszaka, amely kihatott a lapra is.

Egyedül az Új Szó maradt. Aki újságot járat, az mindennap várja a postást. Ebéd utáni időtöltés volt az újságolvasás. Tipikus jelenet: az asszony mosogat, a férj újságot olvas, majd esténként a Szabad Európa rádió híreinek meghallgatása, ez mind hozzátartozott a napirendhez. Később, amikor a televíziós készüléket is megvásároltuk, az újság kiolvasatlanul hevert a tévéasztal polcában. Csak apukám lapozgatta, olvasgatta, mi csak a tévéműsort böngésztük. Elege lett, azt mondta, nincs értelme tovább járatni az Új Szót. Senki nem olvassa, csak a műsort. Akkor már mellékletként, külön meg lehetett rendelni a műsorfüzetet. Ez nőtte ki magát Vasárnappá. Azóta kézbesíti a postás, amióta megszületett.

Hűséges olvasójának mondhatom a családomat. Ez a lap, még tizenéves voltam, amikor átlépte a házunk küszöbét. Sokszor vonultam el vele egy árnyas fa alá, sok jót és rosszat megéltünk együtt. Tanúja volt minden eseménynek, hiszen állandóan a látószögünkben volt, hol a konyhaasztalon várta, hogy kézbe vegyük, vagy éppen a kanapén hevert. Sok hasznos tanácsának vettük hasznát, sok jó ötletet adott. Együtt főztünk, sütöttünk, évek hosszú során annyi receptet gyűjtöttem össze belőle egy kapcsos irattárolóba, hogy míg élek, nem tudom kipróbálni az összeset. Pedagógus lányom a faliújságra vagdal ki a régiekből képeket. Egy hátsó szobában őriztem minden számot bedobozolva, várta azt a pillanatot, hogy újra átlapozgatva együtt idézzük fel a közös régi szép időket. Aztán beláttam, hogy ennyi újságot soha nem fogok újra átlapozni, így a férjem a legrégibbiektől megszabadított, a gyerekek papírgyűjtésébe jól jött, de most is hat évre visszamenőleg őrzöm a számokat.

Életem során sok hasznos dologgal találkoztam az oldalain. Nem politikai lap, de az eseményekkel lépést tart. Volt, hogy szívesen véleményt formáltam volna a megjelent cikkekhez, de a véleményem mások megfogalmazása által mindig napvilágra került. Volt úgy, hogy szerettem volna tanácsot kérni, de sohasem kértem, mert a dolgok mindig megoldódtak. Ott volt mindig mellettem a lehetőség, és ha valóban szükség lett volna rá, éltem is volna vele. Tehát társként is működött a lapjuk. Hogy mi mindennek vettem hasznát, meg sem próbálom leírni, hiszen annyi mindennel foglalkoztak az évek folyamán, hogy kevés lenne rá a papír. Annyit azonban közlök, hogy sokat változtat a kedélyállapoton, mert míg kézben tartjuk és olvassuk, a mindennapi problémák feledésbe merülnek. Ha szomorú sorsú emberekről írtak, az ember együttérzését fejezte ki, de valahol legbelül hálát adott a sorsnak, hogy nincs még ettől is rosszabb, mert vannak emberek, akik segítenek.

Ami számomra a legmeghatóbb, hogy hatvanévesen engem, a hűséges olvasóját megtisztelt azzal, hogy közölte pár írásomat, amellyel csak mélyítette egymáshoz fűződő szoros kapcsolatunkat. További sikeres, gyümölcsöző, kitartó munkát kívánok a lap minden munkatársának! Boldog születésnapot!

Mi, olvasók, meg várjuk a VASÁRNAPOT!!!

Jakab T. Irén, Szirénfalva

 

Kedves Vasárnap!

Először is köszönöm, hogy hosszú évek óta olvasóik táborához tartozhattam. A Vasárnap és a keresztrejtvény fejtése volt minden szórakozásom. Köszönöm a sok szép olvasmányt és jó tanácsot, amit önöktől és az olvasóktól kaptam. Két éve, férjem halála után még bizakodó voltam. Meg is írtam a lapba, hogy kevés nyugdíjam ellenére sem mondok le a Vasárnapról. Így volt eddig, de most sajnos le kell mondanom róla. Nagyon romlik a látásom, mindkét szememet injekciózzák. Már csak a nagy betűs címeket látom olvasni. Ezért fájó szívvel, de le kell mondanom az előfizetésről. Bár ne kellene!

Megértésüket köszönöm, további jó munkát kíván egy régi hűséges olvasójuk:

Szabó Judit

*

Sajnálattal közlöm, hogy a második félévtől nem tudok előfizetője lenni kedvenc lapomnak. Családunkat szomorú esemény érte, egyetlen fiam felesége, a kedves menyem meghalt. A fiam Pozsonyban él, és én felváltva hol itthon, hol Pozsonyban tartózkodom. Így előnyösebb számomra, ha vásárlója leszek kedvenc lapomnak. A Vasárnapnak megjelenésétől olvasója volt az egész családunk. Az édesanyám, aki 90 évig élt, hétről hétre az utolsó betűig kiolvasta. Ha stabilizálódik a helyzetem, újra előfizetője leszek.

Sárogh Endréné, Lelesz

*

Szépen megkérem Önöket, mert nagyon szeretném megrendelni a Vasárnapot. Már nekem évek óta meg volt rendelve, és meg is kaptam mindig, de januártól meg kellett szakítanom, mert rossz időpontban tetszettek a csekket küldeni. Ugyanis januárban van a legtöbb fizetnivaló. Fáj, hogy meg kellett szakítanom, mert nagyon szerettem olvasni, mindjárt kedden, amikor megkaptam. Ezért szeretném újra megrendelni fél évre, ha lehet…

Medve Éva, Ipolyhídvég

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

2018. október 19. 12:00

Az őszi kert ajándékaiból

2018. október 19. 10:00

Mielőtt tetováltatnál

2018. október 19. 09:00

Élni a második eséllyel

2018. október 19. 08:00

Állunk rendelkezésére!

2018. október 18. 13:00

Akik a háttérben munkálkodnak

2018. október 18. 12:00

Elhallgatott történeteim