Kórházi nyelvvizsga

A mellékelt levelet azért közöltük teljes egészében, mert amiről olvasónk ír, az nem egyedi eset. Aki vitt már orvoshoz magyar anyanyelvű megszeppent öreget, kísért el vizsgálatra vagy látogatott a kórházban szlovákul akadozva beszélő, riadt idős embert, annak biztosan volt része hasonló élményben.
Vrabec Mária

2019. február 8. 07:00

Tisztelt Szerkesztőség!

Úgy fordulok Önökhöz, mint egy elkeseredett szülő, akit ki akarnak oktatni, hogy rosszul neveli a gyermekét a nemzetiség terén, és ők majd megmutatják a helyes utat. Tizenkét éves kislányunkat január 9-től január 15-ig vírusos bélfertőzéssel kezelték az egyik pozsonyi egyetemi kórház (Kramáre) infektológiai osztályán. Már a kórházba való felvételekor egy fiatal orvosnő többször utalt a hiányos szlováknyelv-tudására. Lányomnak elég volt, hogy ott kell maradnia, 39,4 fokos lázzal, nem még a kérdéseikre válaszolni. Integrált oktatásban részesül, mert többféle tanulási zavarral is küzd, és idegen környezetben nagyon bizonytalan. Beszél ugyan szlovákul, de a kórházban félelmében leblokkolt. Mindennap jártunk utána, és a személyzet tagjai mindennap megjegyezték, hogy tanuljon meg rendesen szlovákul. Egyszer, amikor ott voltam, épp hozták az ennivalót, és valamit kérdeztek a lányomtól. Én válaszoltam a kérdésre, hiszen a törvényes képviselője vagyok. Erre a nővér rám förmedt: „Neodpovedajte za ňu!” Az első napokban reszketett szegény kislány, és esténként sírdogált. Azt gondolom, hogy a kórház elsődleges feladata az, hogy meggyógyítsa a beteget, nem pedig az, hogy államnyelvből vizsgáztassa. Sajnos az egész fertőző osztály meg volt fertőzve ezzel a hozzáállással. A pohár akkor telt be nálam, mikor elengedték. A főorvosnő (MUDr. Gabrišková Soňa) és az a fiatal orvosnő, aki felvette, együtt jöttek átadni a zárójelentést. A teljes kommunikációt leírom:
– A lány tanuljon meg rendesen szlovákul. Ha legközelebb jön hozzánk, akkor már tudjon szlovákul – mondta a főorvosnő.
– Hiszen Európában élünk – válaszoltam.
– Nem, Szlovákiában – jegyezte meg.
– Az önök feladata az, hogy paciensként nézzenek rá, ne pedig az anyanyelvére – válaszoltam.
Miközben elindultam a felvonók felé, még megjegyezte:
– Mi szlovákok vagyunk.
– Mi pedig magyarok – jegyezte meg a feleségem.
– Ez csak az ő érdekében mondom – oktatott ki.
Ekkor a fiatal orvosnő elkezdte, hogy az ultrahang eredménye jó, és a diétát tartsuk be. Ennyi volt lányunk állapotának értékelése. A beszélgetéskor hirtelen nem tudtunk érvelni. Meg kellett volna kérdezni, hogy melyik törvényt szegtük meg. Azért is írok, mert az áskálódást, zaklatást nem nálunk kezdték. A szomszéd szobába újból egy magyar kislány jött, biztos, hogy velük is eljátsszák ugyanezt. Szeretném, ha utánanéznének, megtehetik-e ezt a nővérek és orvosok a védtelen kis betegekkel.
Egy aggódó és felháborodott apa

A mellékelt levelet azért közöltük teljes egészében, mert amiről olvasónk ír, az nem egyedi eset. Aki vitt már orvoshoz magyar anyanyelvű megszeppent öreget, kísért el vizsgálatra vagy látogatott a kórházban szlovákul akadozva beszélő, riadt idős embert, annak biztosan volt része hasonló élményben. Sajnos, Szlovákiában szinte minden kórházban előfordul, hogy a beteget a gyógyítás mellett (vagy helyett) államnyelvből vizsgáztatják, mert elsősorban nem a kiszolgáltatott, szenvedő embert, hanem a magyart látják benne.

Emberségből elégtelen

Az ilyen hozzáállás csak akkor tűnne el az egészségügyi intézményekből, ha a vezetőség vagy akár a szakminisztérium tiltaná, sőt kifejezetten büntetné, de ettől még messze vagyunk. Egyelőre el sem ítélik, inkább tagadják, tűrik, sőt, sokszor az az ember érzése, hogy kifejezetten támogatják. Feleslegesen, mert ma már olyan egzakt vizsgálati eredmények állnak az orvosok rendelkezésére, hogy alig kell a betegekkel beszélniük – időszűke miatt nem is nagyon teszik –, és a szlovákul nem beszélő gyereket vagy öreget általában elkíséri valaki a vizsgálatokra. Innen kezdve pedig az egész csak emberség és empátia kérdése.

Érzékenyen közeledtek

Még egy éve sincs, hogy a Pozsonyi Egyetemi Kórház akkori igazgatója, Kovács György a Vasárnapnak adott interjúban a következőket mondta: „Szeretném, ha a magyarul tudó kórházi alkalmazottak bátran szólnának magyarul a betegekhez, mert ez is csak egy a természetes gesztusok közül, amelyek semmibe sem kerülnek, mégis nagyon sokat jelentenek.” Azt már mi tesszük hozzá, hogy amelyik intézményben olyan a hangulat, hogy a magyarul tudó alkalmazottak bátran beszélnek a betegekkel magyarul, ott a szlovákok sem vegzálják őket. Kovács Györgyöt tavaly novemberben menesztették a posztjáról, és a jelek szerint az általa vezetett kórházakban még nem tudott meghonosodni ez a gyakorlat.

Olvasónk panaszával mindenesetre az említett kórház szóvivőjéhez, Eva Kliskához fordultunk. Feltettük neki a kérdést, mennyire függ össze az egészségügyi ellátással, hogy tökéletes szlováknyelv-tudást követeljenek meg a páciensektől, és mi jogosítja fel a kórház személyzetét az ilyen viselkedésre. Azt a választ kaptuk, hogy az osztály főorvosnője biztosította őt arról, hogy semmiképp sem a nemzetisége és az anyanyelve alapján ítélték meg a beteg kislányt. Épp ellenkezőleg: érzékenyen közeledtek hozzá, és próbáltak magyarul beszélni vele. „A fertőző betegségek klinikáján a kórházi tartózkodás során is iskolába járnak a gyerekek, a pedagógusok egyénileg foglalkoznak velük. Az ottani tartózkodásukat filmekkel, mesékkel igyekeznek kellemesebbé tenni. Ebben az esetben a kórház személyzete DVD-lejátszót biztosított a kislánynak, hogy magyar meséket nézhessen. A tanítás során is figyelembe vettük a hiányos nyelvtudását, olyan foglalkozásokat tartottunk neki, ahol ez nem okozott gondot, mint a rajz és a matematika. Ezek is játékos foglalkozások voltak, jó hangulatban zajlottak, és a gyermek is vidám volt, együttműködött” – áll a kórház válaszában.

Hazudnak és tagadnak

Csakhogy a szülők nem is a nevelő, hanem az orvosok és nővérek hozzáállását bírálták.  „Ezek ugyanazt csinálják, mint a politikusaink. Hazudnak, hazudnak és hazudnak” – mondta az apa, miután tájékoztattuk, hogyan reagált a kórház. „El kell ismernem, hogy a nevelőnő rendes, kellemes természetű hölgy volt. Még könyvjelzőt is közösen készítettek, magyarul és szlovákul írták rá: „Ne felejtsd el, hogy mindennap okod van mosolyogni.” Logikai játékot játszottak, és gyöngyöt is fűztek. Hogyan is akarta volna tanítani, hiszen a nevelőnő nem tudott magyarul. Én azt javasoltam, hogy nem kell tanítani, igazolom az oktatást. A DVD-lejátszót mi vittük oda, ott volt a szobáján, a meséket is mi biztosítottuk, nem ők. A közös tévén csak szlovák és cseh mesék mentek (átlátszó üvegen keresztül nézték a tévét). Mi nem is kívántuk tőlük, elég lett volna, hogyha nem molesztáltak volna a szlováktudással” – mondta a férfi, hozzáfűzve, hogy hat évvel ugyanitt ugyanez volt a tapasztalatuk. „Nem ilyen durván, nem ilyen primitíven, mert akkor a lányunkkal ott volt a feleségem a szobán. Mi sem védekeztünk erőteljesen, mert féltünk a következményektől. Attól tartottunk, hogy nem lehetünk ott vele, és a gyógyulása is nehezebb lett volna.”

Tűr és hallgat

Általában ez a helyzet, mindenki lenyeli a sértést, eltűri a megaláztatást, hiszen ki van szolgáltatva az orvosoknak. Pedig szót kell emelni, tisztelettudóan és intelligens módon, de határozottan, mint az az olvasónk tette, akinek a 86 éves édesapját a nyitrai kórházban oktatták ki, hogy lett volna ideje megtanulni szlovákul. „Szegény nagyothall, a kórtetemből telefonált nekem, mit vigyek be neki, és ő is elég hangosan beszélt magyarul. Mikor bementem, ijedten mondta, mennyire letolta őt a nővérke. Nem a telefonálás miatt, hanem mert ezen a barbár nyelven óbégat. Másnap felkerestem az osztályvezető orvost, és nyugodtan elmagyaráztam neki, hogy apámnak nem volt ideje és módja szlovákul tanulni, de szüksége sem volt rá, mert alig hagyta el a faluját. Minden tiszteletet megérdemel, mert öt gyereket nevelt fel, egész életében keményen dolgozott, és kérem, hogy ezt a tiszteletet adják is meg neki. A vizsgálatokra elkísérem, annyit pedig megért, hogy vegye be a gyógyszert, vagy forduljon meg az ágyban. Többet ne akarjanak tőle, hagyják békén, hiszen szelíd, nyugodt beteg. Az orvos szinte belepirult a szégyenbe, elnézést kért, és attól kezdve nem bántották aput” – mondta el – tapasztalatait K. Katalin.

Sajnos, az is előfordul, hogy valaki hiába szól, csak olajat önt vele a tűzre, és még jobban megnehezíti a beteg életét. Ilyenkor egyetlen megoldás van: a személyzet butaságaként elkönyvelni az egészet, mert sem az orvosi, sem a nővéri diplomával nem osztanak empátiát. Pedig legalább olyan fontos ebben a szakmában, mint a tudás, hiszen amint van nyűgös, zavarodott, agresszív vagy türelmetlen beteg, van olyan is, aki nem tud szlovákul. Ezeket mind tudni kell kezelni a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, mégpedig úgy, hogy megőrizzék a páciensek méltóságát. Vagy nem ezt tanítják nekik az egyetemen?  

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Miből él az elnökjelölt?

DAC-Slovan a magyar és a szlovák tévében

Tiltakoznak a kiállított melltartók és bugyik ellen

21 Savage szabadlábon

Pedagógiai napok a digitalizáció jegyében

Pellegrini: A rendőrség senki fölé nem terjeszti ki a védőszárnyait

Legfrissebb galériák
Olvasta már?