Kiszállt a körhintából

Nyitott könyv az élete, örök rejtély a halála. Soós Imre, a legendás Lúdas Matyi, a Körhinta szerelmes Bíró Mátéja, aki a francia kritikusoktól Cannes-ban „a magyar Gérard Philipe” elismerést kapta, hatvan évvel ezelőtt, tragikus körülmények között fejezte be színészi pályafutását.
ÚJ SZÓ ONLINE

2017. január 21. 02:31

Zseniális Rómeó volt, és zseniális Hamlet lehetett volna. Tragédiáját egy álságos rendszer okozta. Magasba emelték őt, majd ejtették, és földbe tiporták. Ő pedig sem ezt, sem azt nem tudta feldolgozni. Sem a hirtelen jött népszerűséget, sem a méltatlan mellőzöttséget. Nem így akart élni. Ezért választotta a halált.

 

Balmazújvárosban született, koldusszegény családban. Gyerekkorát a mezőn, a libalegelőn, a földeken töltötte. Tudta, mit jelent, ha valaki beleragad a sárba, vagy ha térdig süpped benne. Gyerekként alig tanult, nem mintha nem akart volna, nem volt rá módja. Az érettségit gyorstalpalón, pokoli kínlódások közepette szerezte meg, de egy évvel később már Fazekas Mihály hősét, Lúdas Matyit játszotta, méghozzá úgy, hogy Karlovy Varyban a legjobb férfi alakítás díját nyerte el. Átvenni nem tudta, nem engedték ki. Megrontaná a siker – hozta meg ítéletét a főiskola vezérkara. Jobb, ha nem utazik. Hogy zseniális színész, azt senki nem kérdőjelezte meg. Csak a közeg nem fogadta be. Reklámparasztnak tartották. Már a főiskolán is. „Pesten kigúnyolnak, mert falusi vagyok – panaszolta –, otthon pedig, amikor hazamegyek, azt kérdezik, tudok-e már drótkötélen táncolni meg cigánykereket hányni.”

Vámos László, nagynevű főiskolai tanára, aki mint a felvételi bizottság tagja elsőként látta őt és ismerte fel tehetségét, a következőt mesélte róla: „Mezítláb állt előttünk. A tanyavilágból csizmában utazott fel a fővárosba, de mire felért, a csizma feltörte a lábát. Levette, kint hagyta. Elmondta, amit kértünk tőle, Petőfi Sándor Szülőföldem című versét, azzal sarkon fordult és kiment. Csak a lábnyoma maradt előttünk, és a zsíros föld szaga.”

Ragyogó tehetségével, messziről hozott tisztaságával mindenkit lenyűgözött. Egy ideig. Aztán jöttek a támadások. Horváth Terire, Szirtes Ádámra és a többiekre is ez várt, mindenkire, aki szegényparaszti sorból jött, vagy munkásszülők gyerekeként nyert bebocsátást a főiskolára. Toborozás útján, mint ő. „Gyertek, nyitva áll az aranykapu…!” Egy nagy reményekkel kecsegtető, új világ jelszava volt ez.

Civil a pályán, Dalolva szép az élet, Állami áruház. Egymás után kapta a filmszerepeket. Szocialista tanmesékben a nép egyszerű gyermeke. Lánglelkű kommunista. Torma Feri, a lendületes ifjúmunkás. Aztán élmunkás. Jön a többi film. Az Ifjú szívvel. A Kiskrajcár. A Liliomfi. A Körhinta. Az eltüsszentett birodalom. Ez már az ötvenes évek második fele. Dajka Margit és Kiss Manyi istápolják a Madách Színházban. Féltik őt. Sajnálják. Babusgatják. Akkortájt már sokan bántják, lekezelik, megalázzák. Nagy szerelme, Ferrari Violetta az ötvenhatos események miatt elhagyja az országot. Soós Imre depressziós lesz. Magányában többet iszik, mint addig. Öngyilkossági kísérlet miatt kórházi kezelésre szorul. Ott, a pszichiátrián ismerkedik meg dr. Perjési Hedviggel. Hirtelen jött, szenvedélyes szerelem, gyors házasság, színészi tündöklésének már úgyis vége, legalább van valaki, aki ott áll mellette. Nem is annyira feleségként, mint kezelőorvosként. Hetekig tart a nagy szerelem, aztán már csak viták, veszekedések, egyet nem értések vannak. Nehezen viseli felesége szigorát, „túlféltését”. 1949-ben még fénylő szemmel hitt a szocializmus várható vívmányaiban. 1951-től a tenyerén hordozta a rendszer. 1955-ben már megfakult a korábbi tündöklése. 1957 a végső összeomlás éve. Dr. Perjési Hedvig is valahogy megelégeli párja szemmel látható leépülését. Ebben a helyzetben pedig saját sorsa értelmetlenségét. Nem tudható, melyikük választotta a közös öngyilkosságot. Mint ahogy azt sem, mi történhetett az utolsó reggelen. 1957. június 20-án délben már bemondta a rádió, hogy Soós Imrét és feleségét holtan találták garzonlakásuk konyhájában. Egy biztos: a gázcsap nyitva volt. Hogy véletlenül hagyták úgy, vagy szándékosan, arról a rendőrségi jelentés is hallgatott, a halálukról szóló jegyzőkönyvet pedig már rég kiselejtezték.

Soós Imre színészi zsenijéről több kilométernyi film beszél, halálának teljes történetét örök homály fedi.

Volt egyszer egy színész. Mélyről jött, és nagyon magasra jutott. Csak aztán hirtelen elfogyott körülötte a levegő.

 

Törőcsik Mari:

„Hihetetlen szegénységből jött, bár hercegnek született. Parasztszínészként skatulyázták be, pedig úgy viselkedett, mint egy arisztokrata. Mindenki szerette őt, mindenki szívesen látta. Idegösszeomlást kapott attól, hogy nem olyan szerepekkel bízták meg, amilyenekre vágyott. Ebbe pusztult bele. Az első ember volt az életemben, aki ilyen hamar és ennyire fiatalon égette el magát. A Körhinta forgatásán egy kicsit egymásba szerettünk. Egyszer elvitt az éjszakába, vacsorázni. Mentünk lokálból ki, be. Azt az eleganciát, azt a tartást ha látta volna! Vagy ahogy borravalózott. Ha mondták volna neki, hogy »maga nem parasztszínész, hanem intellektuális«, akkor talán nem lett volna öngyilkos. Szirtes Ádám a halála előtt elmesélte nekem, hogy hányszor zokogott a vállán Soós Imre. Valaki, egy állat, visszamondta neki, hogy amikor engem Simon Zsuzsa nem engedett ki a főiskoláról a Körhinta cannes-i bemutatójára, Fábri Zoltán azt kérte, hogy akkor az Imrével akar utazni. De azt a választ kapta, hogy egy buta paraszt nem képviselheti Magyarországot. Sehova nem engedték ki őt, mert ivott. Még Moszkvába, a Világifjúsági Találkozóra sem. Így éltünk mi akkor Pannóniában! Imre csodálatos színész volt. Úgy játszott, mint egy gyerek a sarokban, olyan önfeledten. Nem is játszott, létezett! Úgy, ahogy kevesen tudtak. Belenéztem a szemébe a Körhintában, és fellángolt köztünk a szerelem. De nem történt köztünk semmi, mert tudtam, hogy újra inni fog, és nem fogom tudni megmenteni őt. Mit fűzzek még ehhez? A hírnév minden súlyát cipelte, és élvezte, amíg élvezni tudta.”

 

Szirtes Ági:

„Ő lett volna a keresztapám, de nem lett az. Apám írta neki, hogy »na, most gyere, Imre, Ági keresztelőjére«. Megígérte, aztán mégsem jött. Nem foglalkozott ezzel. Apámnak sem adta meg soha a tartozását. Albérletben laktak Pesten, szidták a rendszert, otthon, a lakásban. Hallotta a főbérlő, fel is jelentette őket. Rendszerellenes szervezkedők – mondta róluk. Behívták őket, rájuk parancsoltak, hogy kussoljanak, és örüljenek, hogy megúszták Szibériát. Soós Imre ment Debrecenbe, apám Miskolcra, de tartották a kapcsolatot. Imre akkor már gyógyszerrel keverte az italt, majd rászokott a morfiumra. Szilveszterkor meglátogatta őt az apám. Imre kiment a mosdóba, de mire visszajött, olyan részeg volt, hogy na! Kérdezte is tőle apám: »Imre, hogy az Istenbe tudtál pillanatok alatt így berúgni?!« Volt, hogy forgatáson is annyit ivott, hogy oda kellett kötözni egy fához, hogy állva el tudja mondani a szöveget. De akkor is folyton előrenyaklott. Apám szerint nem akart ő meghalni. A doktornő beszélte rá, hogy együtt kövessék el az öngyilkosságot. Későn gondolta meg magát. Már nem volt visszaút. A körme alatt állítólag ott volt a vakolat, kaparta a falat, ki akart jutni a lakásból, ahol magukra engedték a gázt.”

 

Makk Károly:

„Előbb nálam játszott, Ruttkai Évával a Liliomfiban. Gyuri volt, a szerelmes egri pincérlegény. Két évvel alattam járt a főiskolán. A Talpalatnyi földben voltam rendezőasszisztens. Jött a próbafelvétel. Mészáros Ági már ki volt választva, Görbe Jánosra akarták osztani a férfi főszerepet. Bacsó Péterrel kivittük a műterembe Szirtes Ádámot és Soós Imrét. Azt mondtuk Bán Frigyesnek, a rendezőnek: »Frici bácsi, itt van ez a két érintetlen, zseniális gyerek, vegyél fel velük három mondatot, aztán meglátod!« Ádám csodálatos filmszínész volt, de Imrét színesebbnek, mélyebbnek láttam. Igaz, komplikáltabb is volt, mint Ádám. A lényeg az, hogy mindketten bekerültek a filmbe. Imrének volt egy jelenete az esküvői levesestállal. Odamegy az asztalhoz, fogja a tálat, és elmond valami rigmust. »Hogy kell ezt mondanom?« – kérdezi tőlem. »Apám, ha én azt tudnám, én rendeznélek. Mondd el!« »De hogy?« »Úgy, ahogy most velem beszélsz.« »Jó!« Odaállt, és elmondta. Csodálatosan. A 9-es kórteremben kis szerepet játszott nálam. Egy sebészorvost, akinek az volt a szlogenje, hogy a kéz a legfontosabb. A Liliomfiban azt kértem tőle, hogy az egyik jelenet végén hirtelen csókolja meg Ruttkai Évát. De ne áruljuk el neki. »Aztán hogyan csináljam? – kérdezte. – Mutasd meg!« »Ezt neked kell kitalálnod« – mondtam. És kitalálta. Csoda volt. Az ifjú gárdában láttam őt színpadon. Szédületes előadás volt. Hogy ezek a Psotával mit adtak elő! Leestünk a székről, úgy röhögtünk. Utána jött egy operettvígjáték, A dohányon vett kapitány. Fergetegesen játszott abban is. És ott volt neki Dajka Margit, aki mindenkit behálózott a szeretetével, akiben tehetséget látott. Imrét is imádta. Meglátta őt a Liliomfi forgatásán, és már mondta is neki, hogy: »Jaj, kisfiam, holnap majd mutatok neked valamit!« »Mit, Margitka?« – kérdeztem tőle. »Fogunk egy tálcát, ráragasztjuk a poharakat, s akkor Imre mint pincér bravúrozhat, mert forgatja majd a tálcát, és nem fognak leesni a poharak.« Ilyen volt a Margit. De akit nem szeretett, azzal nem.”

 

Békés Itala:

„Világra nyitott, életet élvező, nagyon intelligens, huncut szemű, vidám, nagy lendületű, természetes, őszinte, tiszta embernek ismertem. S mindezen adottságok remekül érvényesültek zseniális tehetségének kibontakoztatásában már egészen fiatalon. Sajnos nem volt évfolyamtársam, elkerültük egymást. Én 50-ben végeztem, ő 52-ben. Debreceni évei után 55-ben került a Madách Színházhoz, én 58-ban. De sok szerepében láttam, még a kezdet kezdetén, és sok filmben is megcsodáltam kirobbanó tehetségét. Fátyolos, rekedt hangján izzó szenvedéllyel tudott beszélni. Közvetlen kapcsolatunk főleg Szirtes Ádám évfolyamtársamon és barátomon keresztül volt. Emlékszem az első bemutatómra, Marsak: Tizenkét hónap. Mindketten eljöttek, és drukkoltak nekem. Az első páholyban ültek, s lobogó, fehér ingben állva tapsoltak nekem, majd miután végigizgulták az előadást, egy demizson borral ajándékoztak meg, és a levegőbe emeltek és dobáltak. Fiatal élete végének megrázó története a mai napig felkavar, de sajnos nem ő volt az egyetlen a nehéz sorból felkerült parasztgyerekek közül az ötvenes években, akiket az óriási változás tragédiába sodort.”

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Mistrík örül, hogy Menyhárt is őt támogatja

Halálos áldozata van Nyitrán az influenzának

Az Új Szó szerdai mellékletében: Hogyan válasszunk középiskolát?

Külföldön már háromszor nyert

Az elégedetlen gazdák bevonultak Pozsonyba

A kilencvenkettesek nagy dobása

Legfrissebb galériák
Olvasta már?