Két startkövön

Még nő sem volt, amikor már Oscar-díjas színésznőként ünnepelte a világ. Tizenegy évesen, bájos, de már öntudatos gyereklányként vette át az Amerikai Filmakadémia díját. Jane Campion rendezésében, a Zongoraleckében Holly Hunter, Harvey Keitel és Sam Neill mellett játszott lenyűgöző természetességgel. Anna Paquin ezzel (az első!) filmjével meg is szerezte a belépőjét Hollywood legnagyobb stúdióiba.
Szabó G. László

2019. január 22. 09:30

- Zuzana Mináčová felvétele

Ma, huszonöt évvel később olyan filmek állnak már a neve mögött, mint az X-Men három része, a Majdnem híres, a Fedezd fel Forrestert!, A rettegés háza vagy Az utolsó éjjel. Partnereinek a névsora is impozáns: Sean Connery, Joaquin Phoenix, Ed Harris, Edward Norton, Philip Seymour Hoffman, Brian Cox. Karlovy Vary idei fesztiválján a Búcsúpohár című drámában alakított nagyot színész férje, Stephen Moyer első rendezésében. A történetbeli család legifjabb tagjaként saját elhatározásából vet véget az életének, s ezzel apját is, testvéreit is, párját is megsebzi. Sztárságának Anna Paquin a legapróbb jelét sem érzékelteti. Mint mondja, gyerekként sem szédült meg attól, hogy korán elismerték tehetségét. Nem volt szüksége pszichológusra, hogy visszanyerje korábbi énjét, nem íratták át magániskolába, és a szüleinek sem okozott gondot azzal, hogy tudta, előtte csupán egyvalaki kapott olyan fiatalon Oscar-díjat, mint ő: Tatum O’Neal. Mindezzel ő már elő sem állna – jegyzi meg határozottan, de bárhol jelenik is meg, a világ bármelyik fesztiválján, ez mindig, mindenütt szóba kerül vele kapcsolatosan.

Bizonyára azt a történetet is ezerszer elmesélte már, hogyan jutott a Zongoralecke kulcsfontosságú szerepéhez. Hogy ötezer gyerek közül esett önre a rendezőnő választása, így játszhatta el a filmbeli néma skót asszony kislányát, Florát, aki nyers mostohaapja mellé kap egy másik férfit is. Ő lobban szenvedélyes szerelemre az édesanyja iránt.

A főszerepek már rég ki voltak osztva, egyedül a kislány megformálója hiányzott. A forgatás Új-Zélandon zajlott, akkor még én is ott éltem a családdal. Egy újságból tudtuk meg, hogy szereplőválogatás lesz a filmhez, és a nővéremmel együtt én is elmentem. Ő nagyon készült a castingra, én csak azt tudtam, ami tőle rám ragadt. Ott voltam mellette, amikor tanulta a szöveget, tehát még azt sem mondhatom, hogy napokig azzal voltam elfoglalva. Engem addig nem is nagyon érdekelt ilyesmi. Játszottam ugyan egy iskolai színdarabban, de az semmiféle komolyabb nyomot nem hagyott bennem. Ott álltam Jane Campion előtt teljesen szabadon, és minden kérését könnyedén teljesítettem. Így lett végül is enyém a szerep anélkül, hogy a nővérem megharagudott volna rám.

Később, már a forgatás során az sem feszélyezte, hogy nagy színészekkel játszik?

Nem tudtam, kik ők. Bemutatkoztam, kedvesek voltak hozzám, figyeltek rám, én meg azt csináltam, amit csinálnom kellett. Nem láttam én ebben az egészben semmi rendkívülit. Tetszettek a ruhák, a helyzetek, Jane mindig elmagyarázta, kit miért kell szeretnem, vagy miért nem, s ennyi nekem elég is volt. Az sem érintett meg, hogy a filmet aztán nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra. Mindenki örült körülöttem, ezért én is örültem.

A szülei hogyan fogadták mindezt? Nekik sem lehetett könnyű feldolgozni ezt a váratlan, világraszóló sikert.

Abszolút higgadtan viszonyultak a dologhoz. Nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget annak sem, hogy a legjobb női mellékszereplők között engem is Oscarra jelöltek. Még azután sem ettünk nagy kanállal, hogy én vittem haza a díjat. Nem engedték, hogy elszálljak. Vigyáztak rám. Óvtak a sok ünnepléstől. Azt mondták, ügyes vagyok, de továbbra is szorgalmasan kell tanulnom.

Miközben tucatjával kapta az újabb és újabb felkéréseket.

És majdnem mindegyiket visszautasítottuk. Csak pár reklámfilmbe kerültem be. Azok viszont sok pénzt hoztak a konyhára.

Semmi törés, semmiféle váratlan fordulat nem borított illúziókat az akkori életében?

De igen. A szüleim válása. Hirtelen jött. Meg is zavart rendesen. Los Angelesben aztán, mert oda költöztünk anyámmal, hirtelen minden jóra fordult. 1995-ben, tizenhárom évesen már a fiatal Jane Eyre-t játszottam olyan színészek társaságában, mint William Hurt és Joan Plowright.

Ugorjunk még vissza egy kérdés erejéig Új-Zélandra. Ön Kanadában született. Miért került a család egy másik földrészre?

Anyám a házassága révén került Új-Zélandról Kanadába. Apám ugyanis Kanadában volt tornatanár. Később, négyéves koromban döntöttek úgy, hogy Új-Zélandra költöznek. A középiskolát már Amerikában kezdtem el, Wellingtonban, és Los Angelesben fejeztem be, amikor a szüleim már külön éltek.

Tinilányként már Steven Spielberg történelmi drámájában, a rabszolgalázadásról készült Amistadben játszott, később Sean Penn és Kevin Spacy partnere volt a Zűrzavarban. Huszonhat éves korában pedig már azt is elmondhatta magáról: mindent elért, amit elérhetett a színészi pályán.

Nem szabad megállni soha. Az mindennek a végét jelentené. Színházban is ezért játszom. Hogy folyamatosan újabb kihívások elé állíthassam magam. Aztán jöttek a sorozatok, köztük is a legfontosabb, az Inni és élni hagyni.

A férjét is ennek a sorozatnak köszönheti.

Látott valamit a filmből?

Egyetlen percet sem.

Akkor elmondom: ez egy vámpírtörténet Louisiana mocsaras vidékéről. Én egy vonzó pincérnő vagyok benne. Igen, a férjem az egyik vámpír a filmben. 2007-ben ismerkedtünk meg, két évvel később már jegyben jártunk, de titkolnunk kellett a kapcsolatunkat, nehogy a nézők kiábránduljanak a férjemből mint fővámpírból. 2010-ben házasodtunk össze, és két évvel később születtek meg az ikreink. De a férjem korábbi házasságából is kaptam két gyereket, ott is az egyik fiú, ő már tizennyolc éves, a másik lány, s már elmúlt tizenhat.

A vámpírsorozatban nyújtott alakítása sem maradt észrevétlenül: 2009-ben Aranyglóbuszt nyert vele.

Ha a díjhoz anyagi jutalom is jár, azt mindig karitatív szervezetek kapják tőlem. Vagy gyermekklinikák. Egyszerűen kötelességemnek érzem, hogy támogassam azokat, akik segítségre szorulnak.

Ötéves ikreit kire bízza, ha távol van tőlük?

A nagyszülőkre. Az első két év volt nagyon nehéz velük. Mindig mindennel csúszásban voltam, semmire sem volt időm. Elképzelni sem tudtam, hogyan bírja a sok tennivalót egy olyan anyuka, aki hármas, netán négyes ikreket szült. Hiszen csak két keze van, és két melle. Az egyik gyerkőcöt eteti, a másikat altatja, a harmadikat a férje karjaiba rakja? S a negyediket kire bízza?

Hány évvel idősebb is a férje?

Tizenhárom.

Érzi ezt olykor-olykor?

Egyelőre nem. Boldog, kiegyensúlyozott házasságban élünk. Sokak szemében gyanúsan csendben.

A Búcsúpohár férje legelső rendezése. Nehezítette valami a dolgukat?

Igazából csak az, hogy Denis O’Hare, a forgatókönyv szerzője a saját életéből merítette a történetet. Amikor meghalt a nővére, összejött a népes családja, hogy rekonstruálják az életét. Denis minderről hosszú levelekben számolt be a barátainak, hogy ő maga se felejtse el, miről is szólt a család részéről ez a felkavaró találkozás. És ez lett a forgatókönyv alapja. Nagy felelősség ilyen családi drámában játszani, de nem stresszelhettem. Tizennyolc napig hóban-fagyban forgattunk Torontóban. Nehéz munka volt, de a végeredményt tekintve nyugodt szívvel mondhatom, hogy megérte. Minden jelenet, amelyben részt veszek, már csak visszaemlékezés a szereplők részéről. Mindig úgy játszottam, olyannak mutatkozhattam, amilyennek az a családtag látott, aki éppen beszélt rólam. Meghátrálni nem szoktam a kihívások elől, épp ellenkezőleg. Azt szeretem, az provokál, ha súlyos, összetett figurával kell azonosulnom. Mike Leigh Mezítelenül című filmje volt rám nagy hatással. Ilyen történetekben szeretnék részt venni én is, annak a hangulata nagyon megfogott. Egyébként a férjem is a fekete humort és a megrázó témákat szereti.

Mostanában milyen szerepre vágyik?

Nincsenek konkrét elképzeléseim. Ez idáig csupa rokonszenves, nagy tudású rendezővel dolgoztam. Szeretném, ha ez a jövőben sem lenne másképp. Érdekes emberekkel dolgozni, ez az egyetlen célom. Eddig szerencsés voltam. Új-Zélandon ért az első kiemelkedő siker, a Zongoraleckék Oscar-díja, és csak azután kerültem be az amerikai filmiparba. Jó, ha van hová visszavonulnia az embernek. Sporthasonlattal élve, én két országban is startkőre állhattam, és ez másokkal szemben nem biztos, hogy igazságos. De legalább élni tudtam a lehetőséggel. Ez az én pályafutásom lényege. Ami ezután jön, az már egyenes következménye annak, ami mögöttem van.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Önrész nélkül már nincs lakáshitel

A Slovan nyerte a dunaszerdahelyi stadionavatót

Továbbra is migránsokkal riogat a Fidesz

A Híd új alkotmánybírókat igen, kormányválságot nem akar

Megrázó történetek hiteles hőse

Hétfőtől teljes útlezárás lesz a Nánai úton

Legfrissebb galériák
Olvasta már?