Keleten a helyzet szívderítő

Mi lehet a dolga egy lapmenedzsernek? – merülhet fel a kérdés a figyelmes olvasóban, aki észlelte, hogy a Vasárnapnak szeptember óta ilyen funkcióval is bővült a munkatársi gárdája.
Vasárnap

2007. március 2. 02:00

Mi lehet a dolga egy lapmenedzsernek? – merülhet fel a kérdés a figyelmes olvasóban, aki észlelte, hogy a Vasárnapnak szeptember óta ilyen funkcióval is bővült a munkatársi gárdája. Itt az alkalom, hogy szerkesztőségünk keleti körútjával kapcsolatban ezt a témát is érintsük.

A szóösszetétel jelentéstartalmát értelmezve azt gondolhatnánk, az ilyen megnevezés mögött dolgozó munkatárs az, aki menedzseli a lapot, szervezi tehát az eladást, jó hírét kelti a tartalomnak s a formának, s kizárólag azon munkálkodik, hogy minél nagyobb számban, minél nagyobb sikerrel értékesíttesse, amit a szerkesztőség az olvasók számára riporterei, külső munkatársai és grafikusa által tálal. A jó menedzser pedig, amilyen a Vasárnapé is, úgy törődik a lappal, hogy elsősorban az olvasóival igyekszik azonosulni, s őket menedzseli a szerkesztőség felé, az ő érdekeiket is képviseli a kiadónál.
Így történt aztán, hogy egy nap lapunk menedzsere javaslatával belépett a főszerkesztő irodájába. Az elmúlt évi kimutatásokat, statisztikákat összegezve arra a megállapításra jutott, hogy a Vasárnapnak Kelet-Szlovákiában is igen erős az olvasóbázisa. Szerinte aránytalanul kevés a figyelem, amit ennek a régiónak szentelünk, menjünk hát, és ismerkedjünk meg az ottani olvasókkal, kérdezzük meg tőlük, miként ítélik meg lapunkat, győzzük már le valahogy ezt a távolságot. A főszerkesztő azonnal hárított, hogy gondolhat ilyesmire, amúgy is kevesen vagyunk, a Vasárnapnak pedig minden héten meg kell jelennie, itt van szükség a munkánkra. De a lapmenedzser csak állt csendben az íróasztal mellett, nem szólt, de nem is tágított, s addig állt és nézett szemrehányó tekintettel, míg a főszerkesztő (én) azt mondta: na jó, megpróbáljuk felosztani a munkát.
Innen már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a szerkesztőség tagjai egybehangzóan támogatták az ötletet, mindenki mindent megtett azért, hogy négy ember útnak kelhessen kelet felé.

Az odaút
Szerdán indultunk, a zökkenőmentes út reményében a magyarországi autópályát választva, no meg hogy Tokajnak tartva megállhassunk egy tőlünk elszármazott, bősi születésű fiatal borász hölgynél. Bodóné Bott Judit kizárólag a kedvünkért nyitotta ki pincéjét, s miközben díjnyertes borait kóstolgattuk, megtudtuk, hogy a mezőgazdasági főiskola elvégzése után Olaszországba ment bébicsősznek egy bortermelő családhoz, akiknek Tokajban is van érdekeltségük. Hát így került ő ide, és érdeklődése meg nyilván született hajlama eredményezte, hogy megszállott borász lett, tapasztalt öreg borászok kérnek tőle Tokajban tanácsot. De nem is csoda, mert kóstolva száraz és édes borát, no meg az aszúesszenciát, azt gondoltam, istenek ihattak ilyet az Olimposzon. „Meg is dolgozik vele rendesen a Jutka” – mondta az apósa, akiről meg kiderült, már elmenőben, hogy somorjai. De még mielőtt azt gondolhatná bárki, hogy keletre is nyugatiakkal mentünk találkozni, leszögezem: ezzel átléptük a határt, s elfoglaltuk szálláshelyünket Nagykaposon a Griffben.

Abara
Első találkozónk csütörtökön az abarai olvasókkal volt a gyönyörűen rendbe hozott kultúrházban. Megtisztelt az a váratlan szeretet és figyelem, amellyel fogadtak. Nyilvánvalóan nagyra becsült kollégánknak, Urbán Klárinak is jelentős része volt ebben, hiszen szülőfaluja Abara, mindenesetre kiderült, hogy a kevés lakos nagy számban Vasárnap-olvasó. Közben részesei lehettünk egy röpfalugyűlésnek is, mert a beszéd hevében felszínre került, hogy írhatnánk az elrozsdásodott vízvezetékek tarthatatlan állapotáról, meg hogy nem is terveznek cserét, s hogy olyan víz folyik
a csapból, mely színét tekintve nem is kíván már teafüvet egy ötórai teához. Egy fiatal hölgy fölvetette, mekkora problémát jelent a munkanélküliség, hogy az ifjak kénytelenek külhonba menni munkáért, s félő, elnéptelenedik a vidék, mert aki megtalálja számításait, aligha tér már vissza. Ám amikor az általános szegénységet emlegetve valaki felvetette, bizony, viszonyaikhoz elég drága a Vasárnap, ugyanő kategorikusan kijelentette, ha a lap kétszer ennyibe kerülne, akkor is megvennék. Mert mindenki találhat benne olvasnivalót, szinte mindenkihez szól, ráadásul értéket képvisel s szép, és ha már ezt sem tudjuk megtartani magunknak, meg sem érdemeljük, hogy legyünk. A hölgyek egyhangúlag dicsérték a kézimunkarovatot meg a Vasárnapi asztalt, ők persze azt sem bánnák, ha e témákban még bővebbek lennénk. Az urak a kertészetet meg az Utánajártunk riportjait emelték ki főként, s mindenki kedveli a faluképeket, és alig várják, hogy Abaráról is olvashassanak majd a Vasárnapban. És akkor a falu postása, egy szintén ifjú hölgy majd még nagyobb örömmel hordja házról házra, mint ahogy egyébként is szokta minden csütörtökön.
Pillanatok alatt úgy befogadtak az abarai Vasárnap-olvasók, mintha mindig is ott éltünk volna köztük. Megtapasztalhattuk, mit jelent a szíveslátás, a polgármester úr neje olyan süteményekkel kedveskedett, hogy bármelyik cukrászatnak dicséretére válna. Mint amit a Vasárnapról mondtak a kedves olvasók, minden egyes darab tartalmas és még szép is volt. Az embernek kedve lett volna ott maradni, s persze nem elsősorban a finomságok miatt, hanem hogy még tovább élvezze a vendéglátók őszinte szeretetét.

Nagykapos
Pénteken Nagykaposon volt jelenésünk. Először az iskolában leptük meg Huncutka két hívét és elszánt támogatóját, Jakab Veronikát és Kusnyír Melindát, akik mindketten mátyóciak egyébként. Az igazgató úr is büszke mosollyal konstatálta, hogy eredményesek a diákjai, sőt hogy szinte ritkaságszámba megy a magyar iskolák közt az övék, mert nem csökken a beíratott gyermekek létszáma.
Este a magyar közösségi házban találkoztunk a nagykaposi Vasárnap-olvasókkal, Géczi Lajos nyugalmazott gimnáziumi tanár mutatott be bennünket s lapunkat a jelenlevőknek, ám ott sem kellett sokáig mutogatni, rögtön akadt bátor jelentkező. Mégpedig egy gimnazista lány személyében, aki először a saját iskolai lapját menedzselte nagyon dicséretes módon, majd még üzenetet is küldött az otthon maradt szerkesztőknek, jelesül, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni senki által, mert az nem igaz, hogy a fiataloknak a felszínes, üres, alkalmi sztárocskákról szóló hírek kellenének. És erre mindenki helyeselni kezdett, s megegyeztek abban, elege van ifjúnak, éltesnek a lényegessé felfújt lényegtelenből, be ne engedjük a napi politikát, és még próbaképpen se süllyedjünk soha pletykaszintre.
A pénztelenség, az elszegényedés itt is szóba került, a könyvesbolt vezetője mondta, ő azon tudja lemérni, hogy évről évre apad a könyvet vásárlók száma. De azért láttuk, van szép számban megrendelés magyarországi színes lapokra, talán az időszűke, a megbolondult életforma is gátolja az embereket a könyvolvasásban.
Hasonlóan Abarához, itt is az volt a vélemény, hogy a Vasárnap jó és szép, no, persze, nincs az a jó és szép lap, mely ne lehetne még jobb s szebb, ez például, ha rendszeresen hírt adna a nagykaposi magyar közösségi házról. Ahhoz viszont, hogy hírt adhassunk bármiről, elsősorban hírt kell kapnunk, s ebből már az ígéretet elhoztuk, a gimnázium egyik készséges pedagógusa vállalta a szervezést.
Az est végén még a ház vezetője, Gabri Rudolf s neje megmutatta a frissen átadott kiállítótermet, mely az 1956-os vándor fotókiállításnak adott helyet, s egyébként még befejezésre vár, persze, ahhoz sok sikeres pályázatot kell megírni. De láttuk a könyvtárat is, minden darabja adakozásból jött öszsze, a későbbiekben viszont tervezik, hogy helytörténeti szakgyűjteménnyé alakítják, s a szépirodalmat továbbajándékozzák. Itt tekinthető meg egyébként még az állandó Mécs László-kiállítás is.
Az est végére megállapítottuk közösen, hogy ott keleten különösen kedvesek az emberek, közvetlenek, szívélyesek, kevésbé gyanakvóak és rosszhiszeműek, mint általában.

Nagytárkány
Mikor szombaton a lapmenedzser közölte, hogy utolsó találkánk Nagytárkány olvasóival a helyi sóhivatalban lesz, bevallom, kicsit megrettentem. Noszentisten, akkor ott nem intézünk semmit. Ám amikor megláttam az egykori sókereskedők szépen rendbe hozott épületét, nagytermében pedig a sok ránk várakozó mosolygós arcot, köztük gyerekekét, máris megnyugodtam. Ez nem az a sóhivatal, amire gondoltam. Ráadásul már gyakorlottak voltunk a szeretet fogadásában, a vélemények hasonlóak, mint az előzőekben, de néhány külön óhaj is felszínre került itt. Például egy kitartó méhész egyezkedett külön rovatért, fél oldalért, negyedért, de legalább egy buborékért, mint amilyen a Disznótoros hercehurca szövegkiemelése volt, s mutatta is szemléltetőül a legfrissebb lapszámot. Meg barkácsoldal kéne a férfiaknak, hiszen az asszonyok is horgolhatnak – érvelt. Igaza volt. És ahogyan mindenütt, s amint állandó levelezőnk, az áji Mikó István is írja leveleiben rendületlenül, itt is igénylik olvasóink az irodalmat, folytatásos regényt vagy hasonlót. Meg persze, a híradást a faluról. Ahol például nemrégen olyan különleges esemény volt, amilyenre senki nem gondol a szinte divattá vált borkóstolók egymásutánjában, ők bizony pálinkakóstolót tartottak a minőségi szeszfőzők és -párlók munkáiból. Meg is kóstoltatták velünk a cseresznyét, de mint afféle fehérnépek, mi csak kapkodtuk a levegőt, nem éppen tudtunk érdemben hozzászólni az ízélményhez. Fotós kollégánk pedig, aki egyben állandó sofőr is, és örök absztinens, megint kimaradt a jóból, akárcsak jövet, a borkóstolásból. De lesz idén Nagytárkányban a Tárkányok találkozója, melyre összegyűlnek több napra a világ valamennyi ilyen nevű településeinek képviselői, s ha elmegy megfényképezni, ott akkor több mindent megkóstolhat. Talán kap újra túrós bélest is, mely körünkben jóval nagyobb sikert aratott, mint a pálinka (csak a polgármester úr meg ne tudja), s mellyel Bajzák Katalin kínált meg bennünket, jelezve, hogy lelkes színjátszó gyerekek tanítójaként volt idő, amikor neheztelt kicsit a Vasárnapra, de azt már feledte. Bizonyítékul le is írta nekünk a receptet, hogy eldicsekedhessünk vele olvasóinknak, hogy elkészíthessék ők is, mert annyira remek. (Jövő héten meg is találják a Vasárnapi asztal rovatban, ne feledjék el beszerezni a Vasárnapot!)

Summa summarum
Hazafelé a hosszú úton volt időnk bőven megbeszélni a történteket. Összesítve az élményeket, az általános tapasztalat, hogy Szamaránszky Editet és Kiss Gábort mindenütt személyes ismerősként fogadták. Az egyiknek piros stólája, a másiknak hajkoronája lett a Vasárnap védjegye. Urbán Klári meg, bárhová tettük be a lábunkat, vagy a tanítványa volt valakinek, vagy az osztálytársa, két bűbájos embernek ráadásul a lánya, de aki ezek közül egyik kategóriába sem illik bele, az az ő édesapjának volt a tanítványa.
Lehet, hogy ezért voltak olyan kedvesek velünk az emberek?

Akik itthon maradtak, hogy elkészüljön a lap: Csiba Annabella, Ferenczy Éva, Szemet Edit, Szórád György, Császár Klára, Sághy György

Önnek ajánljuk
Frissítve

Hivatalos: Cséfalvay kilép a Hídból

Elejtett telefonja buktatta le a táskatolvajt

Indul az országos mellrákszűrés

Frissítve

Baleset történt a pozsonyi Sitina-alagútban

Korai szívbetegség fenyegeti a túlsúlyos gyerekeket

Új-Zélandon télen is mezítláb járnak

Legfrissebb galériák
Olvasta már?