József Attila kései

„És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére – ilyen volt közöttünk József Attila.” (Szerb Antal: A világirodalom története)
Szabó Laci

2016. április 22. 01:55

Még ifjan vált szívügyemmé József Attila. Szerencsétlenül rövid élete, fenomenális költészete. Ifjonti hévvel az ember meglehetősen felületesen olvas, és a géniuszt, aki megjárta a szenvedés poklait, félelmetes betegsége rettenetes stációit, reménytelen szerelmei kínzó fájdalmait, a meg nem értettség rettenetes útvesztőit, nem is képes azonnal teljes mértékben befogadni. Ám ha egyszer megfertőződik J. A. zseniális költészetével, lassan mindennapi kenyere mellé, elé helyezi, forgatja, lapozza, fejből mormolja. Gyűjtöget és olvas. Minden fellelhetőt az életéről is.

 

Majd belémar megint

az egyik nagy vers hátborzongató versszaka: „A kés ott volt az asztalon / -épp a ceruzám hegyeztem- / Ha ezt az embert leszurom, / Tudom, mindennel kiegyeztem.” (Gyönyörűt láttam, 1937. jún.)

Egy kés kenyérvágásra, ceruzahegyezésre alkalmas, de másra is. Ölni is lehet vele, szúrni. Ha a valóság elviselhetetlen, a nyomor kívül-belül szaggat, ha a számlák sokasodnak, ha már a villanyodat is kikapcsolhatják, akkor...

 

Gyanútlanul

Újra és újra hallatja magát az agyban. Régóta izgat, mostanában megint, ez a dolog a verseiben. A kések. Az ő kései. A kés, a kín, az értelem – visszatérő szavak. Számolgatom a késes verseket. Mind jelentősek. Újraolvasom őket. Nézem, melyiket mikor írta. Fogódzót nem lelek, hiába kutatom irodalomtörténészek, elemzők írásait. Laikusan morfondírozok tovább. J. A. késeiről. A késes versekről. Mind a rettenet, a tehetetlen fájdalom termése. Rövid életének versterméséhez képest sokszor fordul elő a kés, a bicska valamilyen összefüggésben. Már a viszonylag koraiakban is ott van. A Kozmos éneke szonettkoszorúban, melyet imádott Juhász Gyulájának ajánl:

A Szépség fái súgnak át a berken. / Alattuk Ámor ül, ki mindig éhes, /Sötét szeme s paraszti szája véres. / És éles sziklán gyilkos késeket fen”. Ifjúkori költeményeiben inkább csak megvillantja, sejtetve ugyan, hogy a hullás, a pusztulás kifejezéseként még szerepe lesz többször. A vágyteli élet reménye még szinte gyanútlanul íratja le vele. A Férfiszóval meg ezt rejti: „A gyilkosok, kik mosolyodnak kését / Riadt szivemben forgatják vadul, / Míg más tájakon a szerelem s a szépség / Vigan dudolva bölcsőket gyalul.

 

A bosszú eszköze

Valahogy mindig ott fáj neki a szeretni akarás, a nő utáni vágy, a sorozatos csalódások miatti düh, az elkeseredés. A Csoda víziójában az acéltehén: „És sírt és sírt, csak sírt, mig meg nem halt, / Késnyelek hullottak pengétlenül / A szemeibül.” S még mindig csak 1924-et írunk. Micsoda okok és indítékok vezérlik. Az örökös szeretetvágy, az örökös elveszítés félelme húsba vágó, csontig hatoló bosszú-késeket sejtetnek.

Tizennyolc évesen már többször megjárta a rendőrséget, majd pert akasztottak a nyakába a Lázadó Krisztusért. Örök lázadó volt maga is, ahogy Krisztusa is az. Nehezen sikerül őt ügyvédjének kimentenie a fogház alól. Talán ekkor nyílik ki először a zsebében a bicska, amivel ugyan kenyeret is szelhetne, szalonnát, de abban sincs része számtalanszor, vagy Öcsödön, ahol rossz volt neki. A szeretetet meg valósággal koldulja, követeli. Sorozatos traumái a gyerekkortól kezdve: apja elhagyja őket, egy durva tanyasi parasztnál cselédeskedik, meghal a Mama (amit soha nem tud igazán feldolgozni), a lányoktól azonnal mindent akar, s ha nem kapja meg, szeszélyesen azonnal támad, hadakozik késeivel. Szinte minden jelentős költeményben ott a semmi víziója, az öngyilkosság, a gyilkolás lehetősége. Az egyik igen híresben húsz esztendejéről: „Hogyha nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg. / Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.” Mennyire kétségbeesett lehet az, aki ölni is képes lenne a szeretetért! Természetesen késsel, hiszen egy tisztességes ember csak késsel szúr. Ez a rettenetes betegséggel megvert zseni, akinek nagyságát életében – önmagán kívül – senki nem ismeri fel, aki kétségbeesetten akarja, hogy szeressék, csak késsel szúrhat.

Ezt a széket odább tolni, / vonat elé leguggolni, / … / tükröm közepébe köpni, / elleneimmel békülni, / hosszú késsel mind megölni.” (Ülni, állni, ölni, halni, 1926 nyara) Félelmetes, hogy huszonegy évesen már megfordul a fejében a vonat elé guggolás skizofrén víziója! Már ekkor is fél személyisége elveszítésétől? S a nő, a beteljesületlen szerelem motiválja a sorokat: „Hullj eső hullj és öntsd el a világot, / mely ilyen nőkkel verte meg magát. / Ki védené, azt bicskával szurom le, /a történelem ha parancsot ád.” ( Esik, 1926 nyara)

 

Mit akar ezekkel a késekkel?

Meglehet, morbid a hasonlat, de Dosztojevszkij Raszkolnyikovját is az elidegenedés, a nyomor, az igazságtalanság, a meg nem értettség vezérli. „A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja” – mondja Raszkolnyikov.

J. A. 1928 tavaszán találkozott Vágó Mártával. Halálosan egymásba szeretnek. S nem boldogító ez a szerelem sem, gyötrelmes időszakaiban ilyen sorok születnek: „Derűs vagyok és hallgatag, / pipám is, bicskám is elhagytam. / Derűs vagyok és hallgatag.” (Két dal. 1928 febr.–dec.) A pusztító erők hamar felbukkannak, s az ujjongó boldogságtudat nem sokáig tart. „... lelkem még jó e rossz étkü földön. / … / Teteje felhő, mocsok az alja, / Az se kóstolja, aki kavarja. / S ha már csak bicska volna ebédem, / akkor is meggyfa volna cselédem.” (Ördög farába...)

És a hátborzongatóan szépséges, misztikus Medáliák! A költő fájdalmas élményeit, emlékeit sűríti miniatűr költeményekbe – huszonhárom évesen. A kés megint a pusztulás kifejezője. „Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen, / lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, / lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt, / lehet, hogy gomb vagy, amely leszakadt” (Medáliák 1927–28). Meggondolkodtató, meggyötrő a Töredékek, melynek egyes darabjaiban felsír egykori gyermek énje, a szorongások, a fojtogató befelé nézés, a lázas önkínzások sora, a tudathasadás állandó kísértése. S megint a kés – durvább alakban: „Dagadt hentes bárdja vágjon át, / tátott hátadba hulljon bé a hó / te kézrebbentő hülye elnyomó.” S a kés-idő a Fagyban: „Bankárok és tábornokok / ideje ez, jelen idő, / ez a kovácsolt hideg, /e villanó, e kés-idő.” (1931–34)

J. A. nemcsak különös, félelmetes is, néha ijesztően viselkedik (Németh Andor nagyszerű, róla szóló könyvében olvasom), lassan mindenki felismeri elméje széthullásának elkerülhetetlenségét, szerencsétlen kapaszkodásait a semmi ágába, élesednek és hegyesednek a kései is érett, nagy verseiben. „Sikolt, mint ölben újév malaca. / Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik. / Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza, / A tepsiben a hús nyöszörög így.” ( Egy kisgyerek sír, 1933)

 

A bűnös-bűntelen agresszivitás

Harmadszorra az istenkeresés, a bűn, a nem is létező állandó keserves érzete, a bamba visszautasítások miatti düh bűnös-bűntelen agresszivitást vált ki. Félelmetes! Egy újabb kés az összeomlani készülő elmében: „Halandó, hallod-e dalom, / vagy zúgod csak, mint a vadon? / Ölelj meg, ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől - / nincs halhatatlan oltalom, / akinek panaszkodhatom: / félek a büntetéstől.” (Kiáltozás, 1936. nov.–dec.)

A végső stádiumban egyre csak szaporodnak a versekben e kések. 1936-ban, amikor ép elmével már alig ír, négyben is ott van. A Flóra-szerelem előtt még az Azt mondjákban: „Mikor születtem, a kezemben kés volt - / Azt mondják, ez költemény. / Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én.” Kihagy a szív néhány ütemet ilyenek olvastán: „Elmondom: öltem, nem tudom / kit, talán az apám - / elnéztem, amint vére folyt / egy alvadt éjszakán. // Késsel szúrtam. Nem szinezem, / hisz emberek vagyunk / s mint megdöföttek, hirtelen / majd mi is lerogyunk.”

Hirtelen vizionálok: ezt a nyurga, gyomor- és idegbajos, hirtelenharagú, a tisztes polgári munkát, életet elfogadni képtelen fiatalembert csak bicskával a kezében tudom immár elképzelni.

 

A halál elfogadása

A végső számvetés, a lehetőségek bezárulása, a rohamosan támadó betegség, a kiúttalanság verseiben lassan a halál elfogadása is megjelenik. „Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés / nem szűnve, dühöngve növekszik. / Belesáppad a gyermek, elejti a kést / és visszalopódzva lefekszik...” (Ha a hold süt, 1936 márc.) A fegyelem húrjai egyszer csak elpattannak, a józanság nélküli cselekvő indulat, a végső kiszolgáltatottság, az újabb szerelmi visszautasítás már veszélyes késeket láttat. S az átokvers, a Nagyon fáj, mely Gyömrői Editnek íródott. A gyötrelmes és reménytelen szerelemnek észveszejtő sikolya. „Nincsen egyéb / menedékünk, a kés hegyét / bár anyádnak szegezd, te bátor! // És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától.” ( Nagyon fáj, 1936 nov.) Nem is attól szenved már, ami megtörtént vele, hanem attól, ami soha nem történhet meg. Amikor a világban nincsen többé menedék, csak egy őrült hiány van. Fájdalmait gyakran rója fel a nőknek, akik megtagadják tőle a szeretetet, nem hajlandók érteni az ő belső törvényeit. Ekkor már kezd teljesen darabokra hullani a személyiség. A fájdalom őrült dologra készteti.

„Kisméretű konyhai kést vásárolt. A kapualjba húzódott, elővette, marokra fogta és próbálgatta, hogyan szúrjon vele... Edit a sötét kapualjban rögtön meglátta Attilát... – Kedves Attila, itt vagyok, nincs semmi baj, azért jöttem, hogy beszélgessünk... – Kis kés, jó kés. Látja, Edit, kis kés, jó kés. Lehet vele ölni, lehet vele magát megölni.” (Asperján György: Fogadj szívedbe – József Attila életregénye)

 

S a kései kések

1937. február 20-án ismeri meg Kozmutza Flórát, akit tán a legszebben szeret, óhajt, vágyik, mintha ettől remélné elméje egészségét, élete boldogságát. Vajon a valódi Flórát szerette-e, vagy tudat alatt menekülni akart csak a végső összeomlás elől? S a megint beteljesületlen, fájdalmas szerelem miatt még kétszer megjelenik a kés. „Én, akit föltaszít a ló, / s a porból éppen hogy kilátszom, / nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom.” ( Bukj föl az árból, 1937. márc.)

A skizofrén kényszerképzetek eszméletlen szorítását már ez a szerelem sem tudja feloldani. A gyógyíthatatlanul beteg lélek végérvényesen kiegyezett önmagával, leszúrta a benne zakatoló, romboló másik ént, s az utolsó kés 1937. november 24-én: „Karóval jöttél, nem virággal // ... // Szerettél? Magához ki fűzött? / Bujdokoltál? Vajjon ki űzött? / Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, / se késed nincs, se kenyered.” (Karóval jöttél) Összegez, hátborzongatóan számol el a rettenettel, élete kudarcaival, szívet tépő, kegyetlen, kemény sorokban ítéli meg önmagát, tudva már az egyetlen lehetséges megoldást, a feloldást, a vonat alá simulást.

Döbbenve lelek még egyre. Az Ős patkány terjeszt kórt versének elveszett változatára (megtalálta és közzé tette Csengey Kristóf – Mozgó világ, 2012. március): „Aki ellopta a ruhánkat / s az életünket, fázva és / koplalva kolduljon. S ha vághat / magának egy karéjt, a kés / ne kenyerét – húsát metélje.” (1937. jan.)

József Attila kései. Nyugtalanítanak, fogva tartanak, borzongatnak, fájdalmasan belém hasítanak. Megtalálnak.

 

 

 

 

Önnek ajánljuk

Jelentősen gyengül az OĽaNO

Zuzana Čaputová kinevezte Mészáros Lajost a Bírói Tanácsba

Sikeres, népszínházi arculatú évadot zárt a Jókai Színház

Drasztikus díjemelés helyett megoldás az óvárosi magyar oviban

Továbbra is a Paris Saint-Germain ül a francia trónon

Több városi rendőr járőrözik Kassa belvárosában

Legfrissebb galériák
Olvasta már?