Illegális piacból társadalmi esemény

Mi az a tényező, amely télen és nyáron, minden vasárnap délelőtt odavezérel több ezer embert egy Káptalantóti nevű Balaton-felvidéki község határába? Hát a Liliomkert piac.
Veres István

2019. június 17. 09:30

- Juhász László

Talán 2013-ban voltunk itt először, Salföldről autóztunk be Tapolcára, kenyérért vagy ilyesmi, a helyi érdekű ismerős pedig egy deszkalimlomoktól szürkéllő, hézagosabb út menti akácos felé mutat, és mondja, hogy holnap itt lesz a piac, ahol megvesszük a kecskesajtot. Én ezt akkor még nem hittem el, hiszen a terület úgy nézett ki, mintha néhány éve valaki itt akart volna kézműves tyúkfarmot alapítani, de aztán belátta, hogy semmi értelme, majd gyorsan emigrált. Eljött a vasárnap, mi meg visszatértünk, és megláttuk, hogy a vasárnap itt olyannyira vásárnap, hogy le sem lehet parkolni. Boldogok, akik nem látták, és mégis hisznek.

Bea, Józsi meg a németek

A külföldi autók közt legtöbb a német és az osztrák, de vannak páran Svájcból, Hollandiából, Romániából és persze Szlovákiából is. Jellemzően nyaralótulajdonosok, akik az év egy részét Badacsonyban vagy a Káli-medencében töltik, és nem gond nekik kifizetni a boltinál sokkal jobb minőségű háztáji termékekért annyit, amennyit a helybeliek többsége talán sosem fizetne ki egy sajtért vagy egy sonkáért. Vagy csak ebben a szép tájban szeretnének meghalni, mert olyan is van, hogy az idős német házaspár az utolsó éveire vesz itt magának egy nyaralót.

Azt mondja az udvartartásból az egyik gyerek: vegyünk epret! Dehogy veszünk epret május elején! De azért csak nézzük meg, kilencszáz forint egy dobozkával, hát, még színe is van, na vedd el, persze, kifizetjük, aztán most már csend legyen. Hát az epernek meg íze van. Hol termett ez az eper, néni? Itt, Káptalantótiban. Hát, köszönjük, mert finom. Na jó, gyerünk tovább, kéne valami pogácsa. Ott a boros gyerek Köveskálról egy deszkastandnál, szevasztok, szevasz, pogácsája kinek van? Előtte egy stanicli, nyújtja is önzetlenül mifelénk: „ezt kóstoljátok meg, megmondom őszintén, én rászoktam”. És valóban, porlad ugyan, meg száraz is picit, de finom. Ki alkotta? Józsi ott hátul, a Beáék mellett, látod? Látom. Megyünk a Józsihoz, nagy piros zománcos tálból szedi a pogácsákat a sorban állóknak. Hogy a pogi, Józsi? Mennyi kell? Adjál annyit, mint az előzőnek. Tessék, hétszáz forint. Nincs apróm, csak 550, vagy itt egy ötezres. Józsi inkább az aprót kéri, a pogit meg vigyük. Közben egy illető a pogácsás tál mellett kiállított méretes érlelt sonkáról érdeklődik, konkrétan egy egész sertéscomb figyel ránk, csonttal együtt. „Egy német házaspár rendelte, de szerintem fel fog kelleni vágnom...” – mondja gondterhelten Józsi.

Az élet értelme finom

Menjünk, vegyünk kecskesajtot. Kecskesajtot mindig kell venni, hiszen az az élet értelme. Van egy figuránál helyes kis korongokban, hát előtte állandóan tízemberes sor áll. Biztos, mert jó a sajtja. De nekünk nincs kedvünk várni. Itt van Tótiból Pettenkoffer Viktória is, pakolja ki a kecskeparenyica-költeményeit. De nekünk most valami egyszerűbb kell. Friss és natúr kecskesajt, a létezés meztelen esszenciájának manifesztuma, semmi más. Rá is lelünk Kalmárné Pandúr Évára, aki szintén helybéli, Káptalantótiban voltak nemrég még a kecskéi is, de mint mondja, átköltöztették őket egy kicsit északabbra, azok mellé a falvak mellé, ahol évente a Művészetek völgye zajlik. A kecskéket ugyan ez nem érdekli, mármint a Művészetek völgye, az viszont igen, hogy itt nagyobb területen legelhetnek, és van egy pásztorember is, aki vigyáz rájuk. „Pasztőrözött tejből készítik a sajtokat, hogy a laktózérzékenyek is fogyaszthassák őket” – teszi hozzá. Egy középkorú pár a disznózsírról érdeklődik, Kalmárné disznózsírt is árul. Nem, nem mangalica – nyugtatja meg az érdeklődőket, és háromperces beszélgetés kezdődik arról, ki miért szereti jobban a mangalicát, és ki miért inkább nem. Kalmárnénál megvesszük a natúr friss sajtot, a hónaposat meg a friss lila hagymásat, holott ez utóbbit nem is annyira értjük általában, de most valahogy ízlik. Ami a Liliomkert piacon a termelő késének hegyéről elfogyasztva nem ízlik, az a világon sehol nem fog, ez olyan biztos, mint hogy a háromszög belső szögeinek összege száznyolcvan fok. Egyébként Kalmárné Pandúr Évának is van parenyicája, méghozzá olyan, hogy elsőre úgy néz ki, mint a diós kalács. Valahogy itt most nagy divat a kecskeparenyica, de jóval lágyabb állagú, mint a szlovák rokonai, és legtöbbször szőnyegszerűen összetekert barna hengerekből szeletelik.

Hol a prószás ember?

Megyünk tovább, a többiek már beültek középre, a fák alá, és egy kiszolgált lakókocsiból melegkonyhás büfévé alakított egységből megvették a kávét meg a sütit, azt eszegetik idős, beteg boroshordókról meg az 1960-as évekből származó kopott, színes csőszékekről. Lesz valami gulyás is, de az még fő. Ülünk, és nézzük a többi embert, aki meg minket néz. Nem történik semmi, és érezzük, hogy ez jó. De hol a prószás ember? Vegyünk már egy szelet kukoricaprószát! Nem találjuk a prószás embert, ami gyanús, hiszen a prószás ember mindig itt volt, mindig itt lesz, ebből pedig az következik, hogy most is itt van. Liszteket is árul, biztosan otthon őröli a kis privát malomkövével. Na mindegy, majd megkerül. Az egyik bajtárs egy kétszáz éves könyvet lobogtat, a használt könyvesnél találta aprópénzért, Czifray István Magyar nemzeti szakácskönyve, oszt ilyen receptek vannak benne, hogy savanyított szalonka, meg mustárba fojtott zergecomb. Csupa kiváló, kétszáz éves étel, amit mi soha nem fogunk enni. Hacsak el nem készítjük, amihez itt most a legjobb segítség ez a szakácskönyv. Ott meg a Somogyi Győző Kossuth-díjas grafikus-képzőművész bandukol a feleségével. Amaz meg valami politikus, ismerős a tévéből… vagy nem, színész, itt lakik valamelyik faluban ő is. Az a nő meg állítólag Indiából költözött ide, most meg fehér ingeket árul, és milyen jól teszi. Sok a boros, a szörpös, a lekváros. Vannak növényesek és szappanosok is. Egy piros orrú, meggyötört erdélyi néni zakuszkát árul. Másik három meg mezőségi szőtteseket meg romániai egyenpokrócot. Itt meg a prószás ember! Na ugye…

Galéria
gallery-image-1
gallery-image-2
gallery-image-3
gallery-image-4
+3

Nem olcsó, de van

Sokan csak korzózni járnak ki, meg ismerősökkel találkozni. Csobáncon egyszer egy főbérlőnk, Norvégiába szakadt erdélyi magyar már mondta, hogy ez itt egy társadalmi esemény. Azonnal elhittük. Hiszen vasárnap délelőtt a rendes faluban a mise is az. Csak itt nem misével szentelik az úr napját, hanem vásárnappal. Aztán ki tudja, talán hazaérve még elcsípik a misét is. Vagy meghallgatják a rádióból. Vagy a piacon mutatják be a nagy átváltoztatást, hisz a piac lényege is az, amit a pap mond, hogy vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan. Mondjuk, aki megveszi, az rájön, hogy nem ez Magyarország legolcsóbb piaca, viszont mitől lenne olcsó, ha egyrészt jó, másrészt itt van kéznél. Vitán felül ez a legnagyobb és legrendszeresebb gazdacserélője a Balaton-felvidék háztáji termékeinek. Leparkolni nehéz, de helyismerettel megoldható. A piacon poroszkáló polgárokat minden irányból a Tapolcai-medence vulkanikus tanúhegyei figyelik, keletről a Tóti-hegy, délről a Gulács, nyugatról a Szent György-hegy, északról a Csobánc. Nekik aztán tényleg mindegy, ki mit vesz, és mennyiért.

Leszólítunk a standok közt egy viharvert külföldit, minek jár ide, ha járhatna máshova is. Aladárnak hívják, a budapesti Műegyetemen tanult, de feladta, azóta valami menedzser, de hát ma már, ugye, ki nem az. Kisiklott életpályamodelljére fittyet hányva őszintén mondja, hogy ami őt ide vonzza, azok Marika néni szörpjei. Meg van egy ódivatú hentes, aki vadhúsból is csinál dolgokat, zseniális a szarvaskolbásza például. „Mindig azt hiszem, találok itt egy jó régiséget, amit aztán nem találok, viszont találok helyette mást. Amit aztán nem veszek meg. Ez is jó. Csaba bácsi is itt ténfereg néha céltalanul, az is jó. A Búzalelke pékségből ide lehet rendelni a kenyeret. Jó esetben nem találkozik az ember ismerősökkel a Csallóközből. Múltkor találtam egy régi réz kulcstartót a hotelek őskorából. Kétezer forint volt, drágállottam, és hazaérve döbbentem rá, hogy az csak hat euró. Most meg már sajnálom. Ezért eljöttem ismét.”

Hatósági ellenszélben

Feljelentések, bírságok, bontási határozatok, levelezés a kormánnyal és az Alkotmánybírósággal – a Liliomkert piac 2007 júliusában nyitott meg, fenntartását azóta folyamatos jogi huzavona kíséri. A hely tulajdonosa Harmathy Ildikó, aki a káptalantóti önkormányzattól vásárolta a piac alatti telkeket, de mivel a terület egy része szántó, tilos rajta építkezni. A földek besorolását persze meg lehet változtatni, ezt annak idején kérvényezték is, de aztán visszaminősítések, pereskedés, kommunikációs vargabetűk kísérték a piac működését, mígnem a területet 2015 májusában árverésre bocsátották. Pár nappal az árverés előtt viszont a tulajdonos váratlanul megegyezett a hatóságokkal a bírságtörlesztésről, és az árusok és a vevők segítségével elkezdték rendezni a tartozást. Ettől viszont még nem lett legális a piac, viszont Magyarország első komoly termelői piacává és kultikus találkozóhellyé vált, amely sok környékbeli családnak nyújt megélhetést, ráadásul másokat is hasonló termelői piac létesítésére inspirált.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Krakkói álom: hosszabbítás után továbbjutott a DAC az EL-ben!

Csapdák a last minute utazásokban, avagy hogyan válasszunk jó nyaralást

Felújítják az érsekújvári szociális szállást

Végeláthatatlan kocsisorok a hídlezárás miatt

Száz éve született Szíjjártó Jenő karnagy

Különleges képet készítettek Čaputováról Gombaszögön

Legfrissebb galériák
Olvasta már?