„Huszadik születésnapomra kaptam ajándékba a Csemadokot!”

Akár huszonöt évet is nyugodtan letagadhatna korából a csucsomi Szöllős Sándor, a Rozsnyói járásban és annak határain túl is közismert és közkedvelt, fáradhatatlan kultúrmunkás, mindenki Sanyi bácsija, aki március 6-án töltötte be kilencvenedik életévét.
Szászi Zoltán

2019. május 1. 09:45

- Szászi Zoltán felvétele

Rugalmas járású, egyenes gerincű, tiszta tekintetű, szellemileg friss, jó kedélyű és jó humorú ember ő, aki azzal büszkélkedhet, hogy egész életében a közt szolgálta.

Csucsom, a szeretett szülőfalu

„Nekem az édesapám és az édesanyám ágáról is minden ősöm bányász volt, itt éltek, ebben a faluban, ahol én is születtem 1929-ben. Apám sajnos a bányában szerzett szilikózis miatt korán meghalt, édesanyámnak se adatott sok év – az ő életét a huszadik század mérge, a földműves-szövetkezetekben alkalmazott DDT rövidítette meg. Hárman voltunk testvérek, két nővérem volt, és sajnos a második világháború után nemzetiségi hovatartozásunk miatt pénz nélkül maradt a család. Alig múltam tizenhat éves, amikor a magyar oktatási nyelvű rozsnyói evangélikus iskolát, amelynek diákja voltam, szinte közvetlenül az érettségim előtt bezárták; mehettem ugyan a szlovákba, de ott folyamatosan megaláztak, csúfoltak, egyszer aztán úgy felbosszantottak, hogy képen vágtam az egyik csúfolkodót, majd felmentem az igazgatóhoz, és magam hagytam ott az iskolát. A magyar evangélikus iskolában nagyon jó tanáraim voltak, a zene és a képzőművészet is fontos volt akkor, kiváló zenei alapképzést kaptam, és egyszer egy reklámpályázat külön ajándékát is elnyertem.”

Iskolából bányába

„A beneši dekrétumok miatt sok személyes bántódás ért, de túltettem magam rajta; alig 16 évesen jelentkeztem a csucsomi ércbányába dolgozni, jó pár hónap várakoztatás után vettek fel. Lent dolgoztam a fejtésben, szinte még kamaszként csillét raktam. Egy-egy vaskosár érc súlya negyven kiló lehetett, egy csillébe egy tonna fért, és legkevesebb napi tíz csillét meg kellett rakni. El lehet képzelni, micsoda munka volt az! Széles bőrszíjat viseltem, hogy meg ne szakadjak. Ha kellett, akkor csilléztem, ha fúrni kellett, akkor fúrtam, vagy robbantás után csillékbe töltöttem az ércet. Egyszer egy olyan rendelet jött, hogy az üzemben dolgozó magyaroknak nem lehet kiosztani az üzem által biztosított élelemadagokat. Erre maguk a szlovák kollégák lázadtak fel, és igen kemény volt az összetartás, nem hagyták magukat se megfélemlítetni, sem az akkori helytelen politikai döntésekkel befolyásoltatni. Ott ültünk a „fellezzimmerben”, azaz a rendelkezőben, és vártunk, hogy mi lesz. A szlovák szakszervezeti vezető azt mondta, senki nem veszi fel addig a munkát, amíg nem lesz rendes az élelemelosztás. Még a Rozsnyóról kivezényel csendőrök se bántottak minket, sőt helyeselték a magatartásunkat. A bányából aztán kiemeltek, és bányakovács-tanfolyamra küldtek, miután ezt elvégeztem, továbbtanultam a bányagéplakatosi szakmát. Közben egy kicsit már enyhült a helyzet, javult az ellátás, és 1948 után már a magyarságunkért se bántottak.”

A zenétől a kultúraszervezésig

„Mivel gyerekkoromtól zenéltem, sőt egy ideig helyettesítőként kántorkodtam is a rozsnyói evangélikus templomban, a zene töltötte ki minden szabad időmet. Amikor Iglóra kerültem bányaiskolába, zenekart szerveztem, meg énekkart. Ezzel a csapattal bejártuk az országot, Prágától Kassáig mindenféle versenyeken részt vettünk, sikeresen. Megtanultam harmóniumon, trombitán, vadászkürtön, klarinéton és harmonikán játszani, mindenféle fúvós és billentyűs hangszeren tudok zenélni. Enyém volt a háború után vásárolt első szaxofon a széles környéken, ha azt meghallották a bálokban, máris nagy siker volt. Sok helyen játszottunk, jó kis zenekart tudtunk verbuválni, csupa barátok, rokonok játszottak benne. Az iglói iskola elvégzése után ott maradtam a cég székhelyén dolgozni, majd amikor megnősültem, a lakhelyemhez közel kerestem munkát, így lettem a rozsnyói traktorállomás műszakvezető technikusa, később pedig a csucsomi helyi nemzeti bizottság titkára. Én elmondhatom, hogy huszadik születésnapomra a Csemadokot kaptam ajándékul! A kezdetektől fogva aktivistája voltam, énekkarokat, zenekarokat szerveztem, színdarabot tanítottam, rendezvényeket hoztunk létre. Majd úgy alakult, hogy 1957-ben a járási Csemadok-titkári pozícióra engem kért fel a központi bizottság. Ezt a munkát 32 éven át, nyugdíjba vonulásomig, egészen 1989 szeptemberéig végeztem. Jóleső érzés visszagondolni arra, hogy a járás szinte minden szervezetének valamennyi tagjára lehetett számítani mindig, mindenben.

Bizony, még mi kezdtük el Gombaszögön szervezni az első országos ünnepséget is. Heroikus munka volt, mert a semmiből kellett teremteni valamit! Emlékszem olyan évre is, talán 1969 volt az, amikor ötvenezernél is többen látogattak ki a gombaszögi völgybe. Ha jól emlékszem, akkor mondta Csákányi László művész úr, hogy még soha az életében nem látott egyszerre ennyi magyart frizsiderdobozokon ülni” – meséli Sanyi bácsi lelkesen életének történetét. Ha hónapokig meséltetném őt, akkor se tudnék mindent rögzíteni.

Egy percig sem unatkozni!

Szöllős Sándor a saját elmondása szerint soha egy pillanatig sem unatkozott életében. Munkája mellett a zene, a ház körüli teendők, a kedves és népes családjával való törődés töltötték ki az életét. Pár napja éppen oszlopcsúcsdíszeket esztergályozott a kis műhelyében, ahol régi gépek és szerszámok egész garmadáját őrzi és használja ma is. Természetesen rengeteget olvas, olykor egész éjszakákon át; most anyagot gyűjt és adatokat ellenőriz éppen készülő helytörténeti munkájához. Korábban néprajzi gyűjtést is végzett, számos ipar- és bányatörténeti, bányászati adatot rögzített és adott közre, most pedig a második világháború végi eseményeket dolgozza fel, különös tekintettel a Rozsnyó környéki partizáncsoportok nem éppen áldásos tevékenységét illetően. Ezek a csoportok Csucsom környékén ártatlan civileket, sok olyan magyar katonát vagy katonaszökevényt végeztek ki, akik menekülni akartak a háború elől, vagy már letették a fegyvert, és haza akartak térni. Sírjaik máig a környékbeli erdőkben találhatók, s talán éppen Szöllős Sanyi bácsinak lesz köszönhető, hogy a néhai katonák emléke nem merül feledésbe. Emellett bányatörténeti kutatásokat is végez – egy ilyen munkája is készülőfélben van.

„Dolgozom, mindennap teszek-veszek, vagy a ház körül, vagy a számítógépnél, vagy a műhelyben. Még mindig sokszor hívnak előadást tartani, és én szívesen megyek. Az a legnagyobb örömöm, ha a nagyvilágba szétszóródott család itt vendégeskedik nálunk, mint ez a mostani születésnapomon is volt. Harminchatan voltunk együtt, és ez csak a szűkebb családi kör!... Sokszor megkérdezik, hogy ha lehetne, újra ugyanezt a munkát végezném-e. Nehéz volt, de szép, s bizony, ha lehetne, megint ezt csinálnám!” – teszi fel az i-re a pontot Sanyi bácsi, aki kilenc évtized súlyával a vállán is megmaradt jó kedélyű, érdeklődő, tevékeny és friss embernek. Akinek jó a társaságában lenni.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Az EB büntetné Szlovákiát egy régi kartell miatt

Algériára új aranykor köszönthet

Čaputová: Nem megfelelő a fegyelmi bíróságok állapota

Frissítve

Elkezdődött Kočner és Rusko bírósági pere

Hyballa + Jedlička + Kalmár = 3 pont

Drága gyógyszerekért fizetünk fölöslegesen

Legfrissebb galériák
Olvasta már?