Hontalanítás felsőfokon

Még mindig anyák napja előtt, konkrétabban a munka ünnepét ülve szántom a sorokat, megy az eke, szaporodik a barázda… Új irodámba úgy betűz a nap a zsalugátereken keresztül is, hogy az ugaron haladva sem főhetnék jobban. De észbe kapok nyomban, még mielőtt igen megsajnálnám magam: jaj, de jó is nekem, hogy én nem az ismert Illyés-verset élem, hanem éppen fordítva: … mintha a tengerszéles határ szántódna készre, megy a tollam (kurzorom) sorról sorra.
Vasárnap

2013. május 10. 13:18

Azzal együtt is jó, hogy van azért sejtésem, mit érezhet az a béres. Béresek, cselédek, kitelepített kisgazdák sorsa a génjeimben, meg közvetlen mesélve. Ezzel együtt mit sem sejtettem én április 29-én, amikor a táncművészet világnapján az Ifjú Szivek Táncszínház nézőterén leültem. Mármint mit sem sejtettem abból, mit képes bennem megtalálni és jól elő is hozni a tánc, belőlem, tánctalanított gyanútlan szemlélőjéből, aki pedig konkrétan, kollektíve megalázva, hontalan- és sorstalanítva nem voltam, de még csak hergelve, uszítva sem soha azok által, akik ezeknek a szörnyűségeknek a családban elszenvedőivé váltak akkoron.

Este hétkor elsötétedett a nézőtér, az ember mosolyog, még a magamfajta nemtáncosfajta is, mert szépek a lányok, mutatósak a legények, oly légies a mozgásuk, hogy azt hiszem, néptáncolni biztos sokkal egyszerűbb, mint kapálni; szépek a viseletek, követik egymást a lépésekben is az egyes tájegységek… Aztán a döbbenet. Aztán már nincsen is más. Az arcra fagyott mosoly után összeszorul a torok, remegni kezd az ajak, könnybe lábad a szem, aztán az ember (legalábbis az a balga, ki azt hitte, egy táncprodukciót néz majd meg) már csak az ujjait tördeli, s arra koncentrál, fel ne nyüszítsen az Istenért, hisz ő csak egy néző. És mégsem tudok írni ma rólad, gondoltam már ott, most meg tudom is, meg azt is, hogy nem ma: erről az előadásról én sohasem. Mert nem vagyok méltó. Amiről írhatok, az megint csak én vagyok. A döbbenet is az enyém, az érzés is az enyém, az élmény is az enyém. Kicsi kamaraterem, közel a táncosok arca, én Bitter Péterét nézem, csak mert köbölkútilag földi, sőt szegről-végről rokon. És egyszer csak már nem a Bitter Pétert látom, hanem a nagyapámat, a peredi Vincze papát (haláláig ugyanilyen vékony, szikár), a kiálló ádámcsutkáját, fehér vászoningét, fekete mellényét és priccses nadrágját (így hívta nagyanyám a bricseszt), és látom magam, ahogy állok előtte (megállj, hugyos!), és miközben fenyeget, mert már nincs több száraz bugyogó az acélkék papír kofferben, amivel egész nyárra, míg anyám gyógykezelésen, hozzájuk telepítettek, szóval közben nekem azon jár a hároméves eszem, hogy mér van ez a papa ilyen furcsa, régimódi ruhában. És akkor csattan a színpad talaján a szürke koffer. Először a ZA nevű, rögtön utána a DUNAJ. És még valami más is történik. Odahajol arcomhoz a lányom, aki az én nagyszüleimtől sajnos már nem hallgathatott meg semmit, s a fülembe nyüszörgi (mert nem mondhatom, hogy súgja): anyuka, ez szörnyű! Én akkor már azt sem tudom, hol van Csehország, hogy ZA-e, DUNAJ-e, ahová az én jóravaló, dolgos, jólelkű nagyszüleimet az anyukámmal együtt a vonat elvitte, csak hallom az írógép kopogását, látom a bőröndök BŰNÖS sorát, és keresném a színpadon a Bitter Pétert, kapaszkodva belé, hogy ez nem van, ez csak egy játék, egy előadás, de nem látok mást, csak két jóságos, ártatlan kék szempárt, a Vincze mamáét és a Vincze papáét, és hallom, amint mondják: Istennek hála, mi visszajöhettünk. Aztán standing ovation (hogy szóhasználattal is visszatérjünk e vidám mába), vagyis állótapsvihar közepette arra gondoltam, én nekik meg sem köszöntem. Semmit. Pedig olyan könnyen és természetesen nevelhettek volna gyűlöletre, bosszúra, kishitűségre, annyira elvárhatóan plántálhatták volna belém azoknak a gyűlöletes nevét, akik a listákat készítették, azét a távoli rokonét, aki kieszközölte, hogy ők is listára kerüljenek, nemzetek, népek, fajok gyűlöletét ültethették volna belém… És egy rossz szavam se lehetne, hogy miért. Ehelyett a békességet, a megbékélést, a tiszteletet, a kölcsönös tiszteletet, a mértéktartást, a józan belátást, a megbocsátás képességét adták oda nekem az újra meg újra teremtett otthon mellé.

Felsőfokon.

 

Tudta, ha tehetné, ugyanolyan kíméletlenül ütné meg a tizedest, mint ahogyan az osztotta ki a söntéspult előtt VASÁRNAP esténként a pofonokat.

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: Döntetlenezett a DAC a nagymihályiak ellen

Törékeny lelkű tinik az összeomlás szélén

Illegális bevándorlókat fogtak Párkányban

Videón, ahogy két kamion frontálisan ütközik Kecskemétnél

Négyezer embert kellett kitelepíteni Gran Canarián az erdőtűz miatt

Meggyilkoltak egy 38 éves nőt Rimaszombatban, a feltételezett elkövető is meghalt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?