Hol vannak a szavak?

Hol vannak a szavak, melyekkel Mács Józseftől búcsúzhatnék? Hol a tudás, az írói rang, amely méltóvá tenne nekrológjának megírására, munkásságának méltatására? Ki volt ő nekem? Kollégám, barátom, mentorom? Azt remélem, egy kicsit ez is, az is, amaz is…
ÚJ SZÓ ONLINE

2017. szeptember 22. 00:41

A 80-as évek elején, amikor megismertem, Mács József a Csemadok lapjának, a Hétnek a munkatársa volt. Kollégák lettünk, mivel én meg a Csemadok szakelőadója voltam. Közös gyűlésezések, szolgálati utak, beszélgetések, munkahelyi feladatok fűztek össze bennünket valamennyiünket azon a helyen, amelyet akkor az itt élő magyarság fellegvárának tekintettek. Autóutak Gombaszögre, Zselízre, kávészünet valamelyik autóspanzióban, anekdotázások író-költő barátokról és persze a politika és a tehetetlenség gyötrelme, amely elő-előtört az általam olyannyira becsült munkatársból. Aztán a Csemadok-éra véget ért, és Jóska bácsi volt az (ó, mennyire nem szerette, ha bácsizták!), aki új pályára irányított, eltérített az újságírás felé. Hitet és erőt adott, tanácsokkal látott el, és ráérző jó szándékkal mutatott rá apróbb szakmai melléfogásaimra. Miután nyugdíjba ment, évekre eltűnt Pozsonyból, de egyszer Páskaházán is meglátogattam: a magyar tévé egy kisebb stábjával jártunk nála. Széket vittünk az udvarra, egy hatalmas fa alá, arra ültettük írónkat, majd a filmesek ráirányították a kamerát, és Jóska bácsi órák hosszat mesélt – sorsról, életről, könyvekről. A film ma is ott van a tévé archívumában. (Mint ahogy a Petőfi Múzeumban is van egy hosszú hanganyag, egy életinterjú, amely nemrég készült vele.)

Aztán visszaköltöztek Pozsonyba – Jóska bácsi és Juci néni. Mekkora öröm volt számomra, ha meglátogathattam őket alig egyutcányira lévő otthonukban, és ha néha találkoztunk trolin, boltban, buszmegállóban, vagy amikor vasárnaponként a feleségével hazafelé tartottak az istentiszteletről! Szüleimről, fiamról faggatott, készülő, még csak az agyában létező könyvek cselekményét mesélte, szövevényes, nyomon követhetetlen kapcsolatok, nevek, megtörtént esetek emlékét idézte; mennyire sajnálom, hogy szavait nem tudtam az eszembe vésni!

Nem egész két éve, 85. születésnapján Bátkán köszöntötték, s az egész Balog-völgy kivonult az ünneplésére. Akkor még senki sem sejthette, hogy Mács József már haza készül, és hamarosan végleg visszatér az övéihez – eggyé válik a földdel, amely ihletet adott művei megírásához, és halhatatlanná tette őt.

 

Mács József

Bátka, 1931. április 18. – Pozsony, 2017. augusztus 31.

Író, publicista, szerkesztő és műfordító. A gömöri Bátkán született. Az alapiskola után Rimaszombatban, Sárospatakon és Miskolcon tanult. 1951-ben érettségizett Pozsonyban, majd a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar–történelem szakán tanári diplomát szerzett. 1952-től az Új Szó munkatársaként dolgozott, de az 1956-os forradalom iránti rokonszenve miatt menesztették. Pár évig az Új Ifjúságnál működött, 1960-tól pedig a Csemadok Hét című lapját szerkesztette, amelynek főszerkesztő-helyettese lett. 1991-ben nyugalomba vonult. 2005 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

20 regényt és novelláskötetet írt, közülük a legismertebbek: Adósságtörlesztés, Kétszer harangoztak, Szélfúvásban, Temetőkapu, Égig érő palatábla, Öröködbe, Uram… I–IV., Apám regénye, Trianon harangjai, Bolondok hajóján, Az elcsatolt vagon.

Díjak, kitüntetések: a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettje, Aranytoll, Madách Posonium-életműdíj, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje, a Magyar Művészeti Akadémia nívódíja. Hódmezővásárhely és Bátka díszpolgára volt.

Végakarata szerint szülőfalujában, Bátkán helyezték örök nyugalomra.

 

 

 

Önnek ajánljuk

Kočner rács mögött marad

Megszüntették a sürgősségi betegellátást Léván

Az olcsó ukrán baromfi kiszorítja a hazai húst

Az SaS szerint a Gorilla-iratok megsemmisítése bűncselekmény lenne

Két hajléktalan életét követelte a hideg Pozsonyban

Tükör helyett kamerákkal ellátott Lexus

Legfrissebb galériák
Olvasta már?