Én és Tinder

A kényelem nagy úr – mondom ezt még a párnák gyűrődéseivel az arcom, a reggeli, frissen főtt kávét kortyolgatva. Ugyanakkor kínzó és roppant szerencsétlen állapot az is, ha valaki szombat délelőtt azon gondolkozik, miként írhatna a saját szingliségéről. Mégpedig úgy, hogy ne billenjen át a ló másik oldalára. Legyünk azonban őszinték és nyíltak… Mert a kereslet és a kínálat törvénye akkor is fennáll, ha a szóban forgó árucikk a (nem létező) szerelmi életünk megírása.
Vasárnap

2019. május 14. 11:14

Általában könnyebb, ha biztonságos távolságból szemléljük a bennünket körülvevő világot és az embereket, mint kísérletet tennünk arra, hogy a dolgok igazi arcát lássuk. Életmódunk része lett a könnyebb utat választani. Házhoz rendeljük az ebédet, futárszolgálattal adjuk fel a csomagjainkat, a webes áruházak fénykorukat élik. Miért ne lehetne a párválasztás is hasonlóan gyors, kényelmes és egyszerű? Nos, ahogy Jo Nesbo mondaná: ahol a kereslet, ott a kínálat. Biztos lehetsz abban, hogy ha szükséged van valamire, és kellően tudsz ösztönözni másokat ennek a valaminek a létrehozására, akkor előbb-utóbb megkapod.

A tinder – csak így kisbetűvel – alkalmazás egy randi-alkalmazás, az internetes társkereső oldalak továbbfejlesztett változata. Az egyik legnépszerűbb applikációként szeret magára úgy hivatkozni, mint az ember legmegbízhatóbb kísérőjére. A farzsebedben vagy a táskádban, utazz bármerre a világon, ő ott lesz melletted. Csak az okostelefonod kell hozzá. A regisztráció és a felhasználói adatok kitöltése után indulhat is az egyezések – angolosan match – keresése. Mivel az alkalmazás hozzáférést kér a GPS-adatainkhoz – hogy belőlük mazsolázva keressen potenciális jelölteket a közelünkben –, mi akár kényelmesen hátra is dőlhetünk, és várhatjuk a csodát. De akarni, hogy működjön és ténylegesen működésre bírni a dolgokat közel sem ugyanaz.

Nos, amikor a világ túlnőni látszik rajtam, sok a munka, az egyetemen és úgy nagy általánosságban, az elérhetetlen férfire várni is értelmetlennek látszik, pótcselekvéssel tompítom magam és tinderezek. A tinderen a kínálat hatalmas, naponta akár ötven-száz emberrel is kapcsolatba kerülhetsz. Végtelenül sok választás, végtelenül sok lehetőség. A nagy számok törvényét pedig mindannyian ismerjük… Legutóbb mégis a következő beszélgetést folytattam le a virtuális térben:

Ő: – Szia, hogy vagy?

Én: – Hi, köszi jól. :)

Remélve, hogy nem sértek semmilyen jogszabályt ezzel, elárulom, hogy a beszélgetés itt bizony megakadt. Meglehet, az általam használt mosolygós fejecske volt sok a mondat végén, vagy az angolos szóhasználat. De hát ki érti a férfiakat?

Feladni nem szabad

A fejlesztőcég által tökélyre fejlesztett és rendkívül gyors interakciót megkövetelő „tetszik, nem tetszik” (szerk.: balra húz: nem tetszik, jobbra húz: tetszik) eldöntésével az ember nem is igazán akarja feladni. Tinderország tele van ugyanis hátizsákos vándorokkal, búvárkodó szépfiúkkal, falmászókkal és az abszolút kedvenceimmel: a testépítőkkel. Már-már rosszul érzem magam a négysajtos pizzával a kezemben.

Másrészt a tinder maga is válogat, és a paramétereimhez mérten dob fel esélyes jelölteket. Néha megesik ugyan, hogy hiba csúszik a számításaiba, és egy nap több naplementés, csoportképes, félhomályban borozgató, motorral készített szelfit látok, ahol egyértelműen a motor áll a középpontban, mintsem maga a férfi, de semmi sem tökéletes. Az aranyigazság továbbra is megmarad: képekkel, ideákkal esünk szerelembe, csak mert a valóságnak szüksége van a fantáziára.

Felvetődik a kérdés, hogy ha mindezeket tudom, akkor mégis miért tinderezem. A válasz kézenfekvő. A szórakozásért, a kikapcsolódásért, az üresjáratok kitöltéséért, az egóm növeléséért… Vagy mert este, a zsúfolásig telt vonaton hazafelé, unos-untalan ugyanazokat az arcokat nézve, két város között megrekedve, egyszerűen nincs jobb dolgom. Hogy mikor lettem egy kifordított Csehov-dráma főszereplője, azt magam sem tudom.

A valós randik

Titokban, mindezek ellenére, vágyunk valami igazibbra. Teljesebbre. Még akkor is, ha húsz ehhez hasonló párbeszéden kell átrágni magunkat ahhoz, hogy ama egyhez, az igazibbhoz jussunk, akivel talán még működhetne is a dolog.

– Mizu? Hali? – Őszintén, sosem értettem. Velem, veled, vagy a világgal? Vagy úgy nagy általánosságban kérdezik vajon?

– Van kedved találkozni? Összefutunk? Feljössz hozzám? – Mindezek és hasonlók rögtön elsőre, indításként. Itt talán be is fejezhetem a példamondatok felsorolását.

Az életbevágóan fontos kérdések elhangzása után azonban, tízből háromszor, eljutunk az első randihoz is. Derűsen, reményekkel telve, ugyanakkor gyomorgörccsel várva a délutánt (ez rendszerint egy gyors kávét jelent) vagy épp estét (remélhetünk egy vacsorát, esetleg mozit). Csakhogy hasonlóan, mint ahogy a világnak a fantáziára, a fantáziánknak is szüksége van a szürke valóságra. Az pedig rendszerint ajtóstul ront a házba. Könnyen megeshet, hogy egy nulla kémiával rendelkező randin találjuk magunkat – tapasztalat – ahol mivel senki sem akarja megbántani a másikat, csendben kortyolgatjuk tovább az italunkat, kínosan ügyelve arra, hogy csak két-, maximum hárompercenként pillantsunk az óránkra. Miközben két asztallal odébb egy pár épp egymás arcába mászik – megint csak tapasztalat.

Az élet már csak ilyen. Míg képzeletben kiszínezzük a képet, elképzeljük a másiknak a hangját, a mozdulatait. Hogy miként mosolyog, nevet, vagy milyen az amikor megdöbben, haragszik, figyel, hallgat, beszél... Feltételezzük, hogy milyen más lesz. De ami működik az éterben, az nem mindig működik a valóságban, szemtől szemben. Itt nincsenek emotikonok, időkérés vagy betanult válaszok. Van helyette kínos csend, óvatos tapogatódzás, mit szabad, és mit nem, na meg rengeteg tanulság. Mint például: sose találkozz olyan helyen, amelyet nem ismersz! Fő a biztonság. A randipartner késik? Ne bánkódj, a négysajtos pizza bárkit mosolyra fakaszt.

A tinder sok mindenre jó. A szürke hétköznapok elűzésére mindenképp. A féléves pályafutásunk során azonban, amit együtt töltöttünk, bátran kijelenthetem, nem a romantikus lelkeknek készült. Gyors vacsorák, röviditalok, az alkalmi kapcsolatok melegágya… Kicsit olyan, mint amikor az ember beszabadul a cukorkaboltba, és hirtelen mindenbe bele szeretne kóstolni. Csakhogy egy idő múlva az ember hasa is megfájdul, és ilyenkor bizony megesik, hogy kiábrándulunk a világból. Ám kellő (ön)iróniával ez is kezelhető.

Horváth Bianka

A teljes írás a VasárnapLélek mellékletben jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Új frekvenciákat kapott a Pátria rádió

Miből tartsuk el a gyerekünket?

21 millió euró miatt kockáztat 895 milliót a magyar kormány

5 év Érsekújvár volt polgármesterének

Az oroszok az amerikaiakat is legyőzték

A dunaszerdahelyi önkormányzat pályázatot hirdet a szabadidőparkra

Legfrissebb galériák
Olvasta már?