Elvonulva, egyedül

Madridi lakos volt húsz évig, spanyol nyelvű színházi társulatok tagja, közben a fél világot bejárta. Filmszerepeket is kapott, de nem annyit és nem olyanokat, mint itthon. 2009-ben aztán visszaköltözött Pozsonyba. Színpadon azóta nem állt, egyelőre nem is hiányzik neki, megél a filmekből. Spanyol feleségétől elvált, két nagyfia gyakran látogatja. Roman Luknár egyedül él, de így érzi jól magát.
Szabó G. László

2019. január 29. 09:30

Mi történt azon a napon, amikor utoljára állt színpadon? Miért döntött úgy, hogy ebből elég volt?

Elvesztettem a látásomat. 2004. április 23-án Észak-Spanyolországban, León városában annyira leromlott a látásom, hogy utána hónapokig a kórházakat jártam. Nem tudtak megállapítani, csak annyit, hogy pszichoszomatikus eredetű a baj. Én tudtam, hogy ennek a színház az oka. Spanyolországban másfajta elvek alapján működnek a társulatok, nem úgy, mint nálunk. Betanulják a darabot, és addig játsszák, addig utaznak vele az országban és a világ spanyol nyelvterületein, amíg el tudják adni rá a jegyeket. Így jártam be Dél-Amerikát, a Közel-Keletet, de másfél évig minden este ugyanazt játszottam. Itthon tíz év után jutnak el a kilencvenedik előadásig, mi három hónap alatt százszor vittük közönség elé a darabot. Idegi alapon romlott le a látásom, ez már kiderült. A színészek, a partnereim miatt. Nekik a színpad egészen misztikus hely. Nem úgy tekintenek rá, mint mi. Ők még mindig ott tartanak, hogy meg kellene fejteni végre a Sztanyiszlavszkij-módszer lényegét. De még azt sem tudják rendesen kimondani, hogy Sztanyiszlavszkij. Metódust keresnek ahelyett, hogy megfejtenék a szerző gondolatait. Tőlem folyton azt kérdezték, hogy én hogyan csinálom. Lesték az arcomat, hogy mikor kapcsolok át. Szerették volna látni a gombot, amelyet megnyomok magamban. Azt hitték, ez így működik. „Nektek elment az eszetek – mondtam –, ne a gombot keressétek, hanem a szavak értelmét.” Nem értették. Tony Kushner egyik darabját játszottuk, amely a weimari köztársaság megalakulása utáni évekről szól, az egyre erősödő kapitalizmusról, Hitler hatalomra lépéséről. Egy hétig a diktátor beszédeit hallgatták, elemezték, jó, hogy bele nem zavarodtak. Barcelonában volt a bemutató. Az egyik partnerem kis cserepekben lerakott különböző növényeket, s mielőtt színpadra lépett volna, mindegyiket megszagolta. Láttam a cserepeken a náci jeleket, a koponyát, kérdeztem tőle, hogy minek az neked? Azt felelte, az átéléshez. Megszagolja a növényt, és azonnal érzi a mauthauseni koncentrációs táborok ágyainak a szagát. „Ez megőrült” – gondoltam. De tényleg ez volt! Fogta a cserepet, beleszagolt és azt mondta: „Már ott vagyok!” „Hol?” – kérdeztem. „Mauthausenben” – felelte. Hát ilyen színészekkel játszottam egy színpadon! Egy nap aztán elveszítettem a látásomat. Az idegeimre mentek. Minden este körbevettek, hogy mutassam meg nekik, hogyan csinálom, mert ha én beszélek, a nézőtéren vágni lehet a csendet.

És mutatott nekik valamit?

Elküldtem őket a francba. Azóta nézőként sem jártam színházban. Beleuntam. Nem érdekel. Kötéllel sem tudnának behúzni.

De a kinti kollégái is tovább játszanak.

Politikai színházat, amelynek már semmi értelme nincsen. Spanyolország fele bal-, fele jobboldali. Látod, ki mit olvas, milyen újságot. Ránézel, mit tart a kezében, és rögtön tudod, melyik oldalon áll. Volt olyan, hogy az előadás felénél a közönség fele felállt és hazament. Nem értettek egyet a szerzővel. Azok izgalmas helyzetek voltak. Izgalmasabbak, mint a kollégáim fura előjátékai. De már nem kellenek ott sem az ilyen politikai töltetű előadások. Hazajöttem. A feleségem mellett sem találtam már a helyem.

Lehet, hogy a sok utazás miatt elhidegültek egymástól?

Valahogy mindenből elegem lett. A házasságból mint intézményből is. Egyedüllétre vágytam. Tiszta fejjel mindent átgondolni. A fiaim már felnőttek, nincs rám szükségük. Mindent megadtam nekik.

Most Récsén él, gyermekkora színhelyén, egy emeletes lakóházban, közel az erdőhöz.

És újra látok. Ezért is megérte hazajönni. Találtam egy elhagyott, lepukkant épületet Ligetfaluban. A fejembe vettem, hogy óvodát alakítok ki belőle, nagy játszótérrel. Döntögettem én is a falakat. Beleszállt a por a szemembe, s amint kitöröltem, hogy ne csípje, hirtelen visszajött a látásom. Örömömben két óra alatt szétvertem a falakat. És akkor azt mondtam, színésznek lenni diagnózis, negyven éve csinálom, normális emberek között szeretnék élni, a színházban pedig belőlük van a legkevesebb.

És most egyedül él.

Rájöttem ugyanis, hogy az ember igazán akkor boldog, ha megtanul önmagával élni. Van néhány személy, akit igazán szeretek, de naponta senkit nem hívogatok. Fiatalon ostoba voltam. Öntelt. Flegma. Sokakat megsértettem. Tizenkilenc-húsz évesen azt hittem, akkor vagyok menő, ha valakiből hülyét csinálok. Szégyellem, hogy így gondolkoztam. „Ne vonulj félre ennyire! – mondják, akik közel állnak hozzám. – Nem lesz ennek jó vége!” Féltenek. Csakhogy én így érzem jól magam. Egyedül. Tízéves korom óta filmezek. Szállodákban laktam, távol a szüleimtől. Megtanultam egyedül lenni. Nem igénylem a társaságot. Nincs szükségem arra, hogy minden este menjek valahova. Nem is járok sehova. Ez az egy, ami furcsa bennem. Erre mondják sokan, hogy beteg vagyok. Engem már az sem érdekel, hogy mennyit kapok egy filmért. A szerepemet megoldom. Meg is írom, ha kell. Tudnék nagy neveket mondani, akikkel nem akarok játszani. Nem fogok két órákat várni valakire, aki mindennap „dugóba kerül”. Vagy nem tudja a szövegét. Vagy nem a szemembe néz. Ötvenhárom évesen nem bírom elviselni, ha megbízhatatlan valaki. Hazudni sem fogok. Kimondom, mit gondolok, akkor is, ha mások szerint nem kellene. A fiam egyik itteni filmrendező barátja megkért, hogy játsszak el nála egy szerepet. A negyedik napon kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nincs rendben. Amikor Martin Šulíkkal forgattuk A kertet, négy és fél órányi felvett anyagból vágta össze a másfél órás filmet. Ezzel a sráccal, a fiam barátjával huszonkilenc forgatási nap alatt hatvannyolc órányi anyag került a dobozba. Mindig csak azt hallottam tőle, hogy még egyszer, még egyszer, még egyszer. Egy idő után megkérdeztem tőle, mit csináltam rosszul. „Semmit!” – felelte –, csak vegyük fel még egyszer!” Harmincöt fokban, négy réteg ruhában telet játszottam. Mindenki trikóban, rövidnadrágban, én meg állig beöltözve, és tizenötödszörre és „még egyszer!” anélkül, hogy tudnám, miért. Másfél hónap után otthagytam az egészet. Még a számát is kitöröltem a telefonomból. A bemutatón sem fognak látni.

Spanyolország nem csalogatja?

Egyáltalán nem. Azóta, hogy hazajöttem, csak a válásom miatt voltam Madridban. Bíróságra kellett mennem. De én itthon ma is nőtlen vagyok, és hivatalosan gyerekeim sincsenek. Amikor ugyanis megnősültem Madridban, még nem volt Európai Unió, és itthon nem legalizálták a kinti papírjaimat. Amióta elváltam, havi két és fél ezer eurót küldök a volt feleségemnek. A nők mindig sokba kerülnek. De már kitanultam őket. Első alkalommal egy sem akar ágyba bújni veled. Vidd el őt vacsorázni, aztán vegyél neki ajándékot, de nehogy bizsut, az nem fog tetszeni neki. Az az édesanyjának sem imponálna. Valami mást, aminek komoly értéke van. Na, ebből is elegem lett! A múltkor is… lefutottam az összes „kötelező kört”, már az ágy következett volna, amikor a csaj azt mondta: „Elfelejtettem szólni, hogy ma nem lehet!” Ja! Becsaptál? Át vagyok verve? Akkor menj a fenébe! Ne raboljuk egymás idejét! Spanyolország egyébként azért sem hiányzik, mert az ottani klímát szörnyű rosszul viseltem. Igen, ott a tenger. De ha húsz évig a közelében élsz, már az sem érdekes. Ha tengerparti városban játszottunk, ledobtam a cuccomat a szállodai szobában, és már mentem is megmártózni. Később már az is elég volt, ha kinéztem az ablakon. Ott a tenger? Na és? De nincs egy fa a közelben, amely alá le tudnál ülni. Itthon meg pár percre az erdő. A nyáron mindennap ott ücsörögtem. És nyugalom volt a lelkemben.

Miloslav Luther Át a Dunán című filmjében, amelyet annak idején Monte-Carlóban díjaztak, magyar partnere volt. Tarján Györgyi, aki a forgatás után úgy nyilatkozott önről: a szlovák Marlon Brando.

Hosszú idő után épp tegnap láttam a filmet a tévében. Györgyit én már fiatal koromban, jóval a forgatás előtt ismertem. A récsei moziban nagyon jó filmeket adtak. Volt, hogy azért vettem három jegyet, hogy ne maradjon el a vetítés. Aztán egyedül ültem a moziban. Tizenöt évvel azelőtt, hogy Luthernél összekerültünk, Az erőd című magyar film volt műsoron a mozinkban. Unatkozó milliomosok különös adrenalinjátékáról szólt a történet. Abban láttam először Györgyit, és csodáltam a gyönyörű kebleit. És mit ad az élet? Az Át a Dunán-ban már őt ölelhettem. Szeretem a magyar színészeket. Tóth Ildikóval játszottam a Jadviga párnájában. Őt színpadon is láthattam, az Üvegcipőben. Csodálatos színésznő. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor a Jadviga párnájában Deák Krisztina, a rendezőnő a film egyik jelenetében ágyba bújtatott vele Pöstyénben. De Mokos Attilát is nagyon szeretem.

Főiskolai barátság?

Két évfolyammal alattam járt. Nem buliztunk együtt, de már akkor észrevettem, hogy milyen tiszta a tekintete. A lélek nyugalma forgatási szüneteiben sokat beszélgettünk, akkor kerültünk igazán közel egymáshoz. Én csak azoknak teszem pokollá az életét, akik undokul viselkednek velem vagy mással szemben. Azt, aki kedves és becsületes, egy életre megszeretem.

Mikor állt legutóbb kamera előtt?

Tizenhat hónapja. Nem vállalok el bármit. Elvagyok én jól itthon is. Ha elfogy a pénzem, felveszek egy kis kölcsönt a bankban. Aztán részletekben vagy egészben visszafizetem. Elkobozni semmit sem tudna tőlem a végrehajtó, mert nincs semmim, csak egy televízióm. Olyan vagyok én is, mint A nagy Lebowski című film hőse. Tojok a világra. Nekem nem kell sok az élethez. Elég egy DVD-film Sean Penn-nel vagy Al Pacinóval, máris jól érzem magam. Szeretek játszani, de ha két évig nem hívnak, nem halok bele. Ha meg soha többé nem kellenék, akkor találnék valami más munkát. Madridban sem vártam a sült galambra. Ha nem játszottam, zöldséget pucoltam egy étterem konyháján, vagy kocsimosóban dolgoztam. A fiaimnak mindent megadtam. Rendes apa voltam. Autóm nincs, a márkás cuccok nem érdekelnek. Még öltönyöm sincs. Minek? Egy bemutató miatt nem veszek. Van pár trikóm, három olcsó, kényelmes nadrágom, az évekig kitart. Az utcán lezserül járok, otthon mezítelenül. Ha filmezek, kocsit küldenek értem, ami aztán hazahoz, itt tesz ki a bejárat előtt. Gumipapucsban ülök be a sofőr mellé. Engem nem az érdekel a másikban, hogy mit vesz magára, hanem hogy ki ő valójában. És ha ő is kíváncsi rám, jól elvagyunk egymással.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Önrész nélkül már nincs lakáshitel

A Slovan nyerte a dunaszerdahelyi stadionavatót

Továbbra is migránsokkal riogat a Fidesz

A Híd új alkotmánybírókat igen, kormányválságot nem akar

Megrázó történetek hiteles hőse

Hétfőtől teljes útlezárás lesz a Nánai úton

Legfrissebb galériák
Olvasta már?