Vasárnap
- Somogyi Tibor felvétele

Elmélkedések Róbert Bezákkal

Vrabec Mária

2018. október 8. 10:00

Kedves Olvasóink! Munkatársunk, Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal. A húsvét, a feltámadás reményt adó ünnepének tiszteletére olvashatták az elsőt, a továbbiakat mindig a hónap utolsó Vasárnapjában. A nyári szünet után ismét.

Az ifjúságról és az öregségről 

Végül csak a szeretet marad

 

„Fiam, legyen gondod elaggott apádra, és ne szomorítsd meg életed egy napján se! Nézd el neki, ha értelme csökken, ne vesd meg, ha virágjában van is életed. Nem felejtik el, ha szánod apádat, elszámolják neked majd a bűneidért.”

(Sirák fia könyve 3:12–14)

 

Akármerre nézünk a világban a médiától a munkaerőpiacig, mindenhol az ifjúság kultusza uralkodik. Kizárólag a fiatal, szép, sikeres, problémamentes emberek keresettek. Hová vezethet ez?

A Bibliában sehol sem olvastam olyasmiről, hogy a fiatalság önmagában erény volna. Csupán Dávid történetében, akit Sámuel próféta ifjú pásztorként talált meg, van utalás arra, hogy egy egyszerű ifjú ember is lehet kiválasztott, sőt király. Akkortájt inkább ennek ellenkezője volt szokás, a fiatalság tapasztalatlanságot jelentett, és a társadalom az idős embereket tisztelte, de az életkor nem volt olyan fontos, mint manapság. Az ifjúság dicsőítése a hollywoodi filmekkel és a képes folyóiratokkal terjedt el, akkor, amikor az olvasásról áttértünk a fotók nézegetésére. Értem, hogy a fiatalság elbűvölt bennünket, hiszen gyönyörű. Egy húszéves ember előtt még ott van az egész élet, nem is volna való, hogy a mulandóságról elmélkedjék. Ebben a korban még mindent felkínál az élet: itt van, vidd, de később megkérdezi, hogyan gazdálkodtunk az ajándékaival.

A fiatalság mindig szép volt, mégsem emelték ki ennyire.

Ez már a kommersz kultúrának és annak a következménye, hogy életünkből eltűnik a földöntúli dolgokra szegezett tekintet. Itt és most akarunk élni, de ebben nincs semmi új, hiszen az emberiség történetében mindig keresték az örök ifjúság varázsitalát. Némely asszonyok tejben fürödtek, mások a legendák szerint vérben is, hogy megőrizzék szépségüket. Akinek minderre nem telt, az a természet rendje szerint megöregedett, és így van ez ma is.

Annyi különbséggel, hogy régen már az ötvenéveseket is idősnek tartották.

Az emberek nem éltek olyan hosszú ideig, mint manapság, és nem volt annyi idejük sem, hogy az élet minőségén vagy az önmegvalósításon gondolkozzanak, örültek, hogy túlélték az élet megpróbáltatásait. Mi pedig mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy egyre több közöttünk az idős ember. És nem csak ragyogó mosolyú, vitális nyugdíjasok, hanem tehetetlen betegek is vannak közöttük. Egyelőre nem nagyon tudunk ezzel mit kezdeni, de amint az ember felnőtté válásához hozzátartozik, hogy elfogadja az idő múlását, úgy a társadalom is akkor válik felnőtté, amikor képes gondoskodni az idős emberekről.

Milyen mértékben kell igyekeznünk, hogy fiatalok maradjunk, és mikor kell végérvényesen elfogadnunk, hogy az idő elmúlt felettünk?

Teljes mértékben talán nem kellene megengednünk, hogy a testünk azt tegye, amit akar, hiszen rajtunk is múlik, mit engedünk meg neki, hogyan törődünk vele. Azt mondják, öregségére mindenkinek olyan az arca, amilyet megérdemel. Azt hiszem, épp az az érdekes az emberben, hogy hogyan képes elfogadni saját magát és azt a tényt, hogy a fiatalság nem érték, egyszerűen csak mulandó adottság. A valódi érték az, ha az ember folyamatosan munkálkodik saját magán, és minden életkorban megtalálja a helyét. Ha a környezetemben körülnézek, azt látom, hogy valóban ritka áldás, ha valaki nem akar ötvenévesen harmincévesnek látszani. Csakhogy nem lehet kétségbeesetten akarni fiatalnak lenni, a fiatalság természetes állapot. Ha az emberek annak az időnek, amelyet testüknek szentelnek, csupán a felét lelkük épülésére szánnák, az számukra is, környezetük számára is hasznosabb lenne.

A mai fiatal nemzedékre talán jellemzőbb a céltudatosság, a karriervágy és az a meggyőződés, hogy a jó iskolázottság mindenre felhatalmaz. Vagy csak azért tűnik így, mert kinyílt a világ, és a fiataloknak olyan lehetőségeik vannak, amelyekről az előző nemzedékek nem is álmodhattak?

Ez a legfőbb ok, mert a lehetőségekkel az önbizalom is nő – gyakran jobban és korábban, mint a teljesítmény indokolná. A fiatalokat a családokban és az iskolákban is úgy kellene vezetni, hogy tudják, a tehetség nem minden. Sokszor lehettünk tanúi annak is, hogyan tett tönkre valakit, ha nem párosult szilárd jelemmel. A nagy sorsfordulóknál általában nem az ügyesség és szakmai tudás a döntő, hanem az ember jelleme, és végül más nem is marad neki. A tudomány halad, s ahogy öregszünk, már nem tudunk lépést tartani vele, mindig akadnak, akik ügyesebbek vagy nagyobb karriert csinálnak, mint mi, de az erkölcsi alapértékek, amelyeket fiatalon tettünk magunkévá, megmaradnak. Legalább annyi időt és energiát kellene szánnunk rájuk, mint a tudás elsajátítására, mert csak így válhatnak a mai fiatalokból helyes értékrendű egyéniségek.

Lehet, hogy épp ez az egyensúlyvesztés a mai kor problémája?

Lehet, de ez már a reneszánsz korában kezdődött. Akkor voltak a dolgok utoljára egyensúlyban. A korszakról ma jócskán torzult képünk van, hiszen a művészetekkel és tudományokkal akkor is csak a művelt népesség töredéke foglalkozott, de a különbség az, hogy ezek az emberek mind köztiszteletnek örvendtek. Ma a társadalom peremén vannak, mert a siker feltétele inkább az, hogy kinek milyen a külseje, és mit birtokol, mint a tudás és a jellembeli tulajdonságok. Bár meggyőződésem, hogy ez is átmeneti, az emberiség egy idő, és sajnos, nagy válságok után mindig visszatér a valódi értékekhez.

Miként lehet hát megállítani az időt?

Úgy, hogy lélekben nyitottak maradunk, és mindig érdeklődünk a bennünket körülvevő világ iránt. Nem irigykedünk a fiatalokra, megvan a saját érdeklődési körünk, és kis dolgoknak is tudunk örülni. Némely szerencsés emberek eleve magukban hordozzák ezeket a tulajdonságokat, másoknak meg kell tanulniuk. Az ember már fiatalon arra készül, hogy felelősséggel viszonyuljon a saját létéhez, mert annak lényege az, hogy mindig érettebbé váljunk, tudatosan alakítsuk életünket, és arra gondoljunk, mit hagyunk itt magunk után, másoknak. Nem kell, hogy ez magasztos, fennkölt dolog legyen, az olyan fiatalkori szokásaink is jól jöhetnek öreg napjainkra, mint hogy szeretünk olvasni, sportolni, tanulni, kedveljük a természetet. Ahogy az ember közeledik az öregséghez, egyre inkább tudatosítja, hogy az egész élet tulajdonképpen arra való felkészülés, hogy ezt az utolsó szakaszt méltósággal viselje. Nemcsak a másokkal való kapcsolatot illetően, hanem abban az értelemben is, hogyan jövünk ki saját magunkkal.

Az öregség az élet legkomolyabb próbatétele?

Bizonyos értelemben igen. Nemcsak az idős ember, hanem a hozzátartozói számára is. Milyen mértékben képesek és akarnak segíteni neki, ő maga mennyire képes ezt elfogadni, megbékél-e azzal, hogy már nem tud gondoskodni saját magáról, türelmesek vagyunk-e egymással? A végén a legfontosabb és legtehetségesebb ember élete is alapvető szükségletekre szűkül, és a négy fal között zajlik. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értékes, mert ezt az elemi életet élni szintén kihívást jelent.

Az ember azzal is készül az öregségre, hogy családot alapít, mert nincs az az intézmény, amely úgy tudna gondoskodni róla, mint a házastársa vagy a gyermekei?

Ez soha nem egyszerű, de szeretettel könnyebb elbírni a terhet. Az alapvető érzelmi kötelék nagyon fontos, mert az érdeklődésünket és a nézeteinket tekintve már nagyon kevés az, ami öregedő szüleinkkel összeköt bennünket – ezt be kell ismernünk. Mégis erőn felül képesek vagyunk gondoskodni róluk, mert ugyan ki biztosítaná számukra a méltóságteljes öregséget, ha nem mi?

De ki biztosítja azoknak, akik gondoskodtak az övéikről, aztán egyedül maradtak? Elvárhatják ezt valakitől, akihez nem fűzi őket házassági vagy vérségi kötelék?

Nem várhatják, és nem is szabad elvárniuk, már csak azért sem, mert maguk is megtapasztalták, milyen nehéz ez. Az is a sorsunkkal való megbékéléshez tartozik, hogy nem várunk maximumot, és azért a kevésért is hálásak tudunk lenni, amit kapunk. Nem is jó időnek előtte erről gondolkozni, mindig csak azt kell tennünk, ami szükséges. Azt gondolom, hogy aki igyekszik segíteni másoknak, ezáltal valamiképp felkészül a saját sorsára is. Nem olyan értelemben, hogy feltétlenül visszakapja, amit nyújtott, de úgy, hogy szeretettel fogadja azt is, ha neki kevesebb jut. A törődés, a szeretet soha nem egy az egyhez, de hálásnak kell lennünk azért is, hogy vannak a közelünkben olyan emberek, akik annyit segítenek, amennyi telik tőlük. Az is a belső, lelki fiatalság jele, hogy a velünk lévőknek meghagyjuk a saját szabadságukat.

Vagyis az öregség legfőképp azt jelenti, hogy az ember megelégszik azzal, ami jut neki?

Az idős embernek el kell tudnia fogadni a tehetetlenséget, a magányt és azt is, hogy a fiataloknak joguk van ahhoz, hogy a saját életüket is éljék. Nem mondhatja azt, hogy minden figyelem csak neki jár. Ez az együttérzés próbája is, mert az öregség valójában az összes tulajdonságunk esszenciája. Ekkor mutatkozik meg teljes valójában a legjobb, de a legrosszabb oldalunk is – az, aki mindig szívélyes volt mások iránt, az öregedést is könnyebben elfogadja, mint az, aki egész életében csak magára figyelt. Az ilyen ember hatalmas igazságtalanságként éli meg az öregséget, pedig ez a világon a legigazságosabb dolog. Mindenkit érint, és lényegében örülhet, aki megéli.

Gazdagít bennünket ez a tapasztalat? Tanul valamit például az az ember, aki a szüleiről gondoskodik?

Tanulhat alázatot, szerénységet, türelmet. Ez a lehető legjobb felkészülés a saját öregségünkre. De nincs mindenki olyan helyzetben, hogy ezt egyedül és otthon bírja. Sokak lelkiismeret-furdalással küzdenek, mert idősotthonban helyezték el a szüleiket, de az ilyen döntéseket is meg kell értenünk, mert így is részesei maradhatnak az életüknek. Ha rendszeresen látogatják, időként hazaviszik őket, az mindkét fél számára jobb megoldás lehet, mint ha frusztráltan otthon ülnek velük, vagy idegesen a munkából szaladnak hozzájuk. Mindig az élet normalitását kellene szem előtt tartanunk, mert végeredményben mindenkinek ez a jobb. A végtelen áldozathozatal csak mártíromságot, az igazságtalanság érzetét és később teljes kiégést okoz. Igen, nehéz azt mondani, hogy nem bírom tovább, főleg ha a szüleimről, gyermekemről, házastársamról van szó. De annak, aki a gondoskodás terhét vállalta, gondolnia kell a család többi tagjára és nem utolsósorban önmagára is.

Létezik az életben olyan mérföldkő, amikor az embernek tudatosítania kellene, hogy megöregedett?

Azt gondolom, hogy ez nagyon egyedi. Nem is annyira önmagunkkal szemben kellene ezt tudatosítanunk, mert az ember nyolcvanévesen is megélhet szép és örömteli pillanatokat, hanem a környezetünkkel szemben. Nyugdíjasként már úgy illik, hogy átadjuk a helyünket a fiataloknak. Mennyivel szebb, ha egy idős emberhez azért mennek a fiatalok, hogy tanácsot kérjenek tőle, mint ha arra emlékeztetik, hogy a terhükre van! Mindig olyan életet kellene élnünk, amely megfelel az életkorunknak, nem kell hatvanévesen azt akarnunk, ami a harmincévesek kiváltsága.

De épp az egyházban nem ez a gyakorlat. Nagyon sok méltóság még jóval a nyolcvanon túl is ragaszkodik a helyéhez és az előjogaihoz.

Mert a környezetük is támogatja őket ebben. Nem is tudatosítják, mennyi kockázattal jár, hogy egész életük során teljes ellátásban van részük. Így nagyon könnyű azt hinni, hogy mindent győznek, de ez nem igaz. Az előrehaladott kor nem jelenti törvényszerűen azt, hogy az ember bölcsebb lesz, és mindig helyesen ítéli meg a dolgokat. Még csak olyan áttekintése sincs a világról, mint a fiataloknak, hiszen ha más nem, akkor a fizikai erőnlét elvesztése kényszeríti arra az embert, hogy egyre inkább csak önmagára figyeljen. Azzal áltatjuk magunkat, hogy a test nem fontos, a lélek a lényeg, de attól tartok, hogy fizikai korlátaink a lélek szárnyalását is gátolják. Végeredményben a Biblia is azt mondja: ne nevesd ki atyádat, ha látod, hogy fogytán az ereje. Ezzel nem csak az szülők iránti tiszteletre figyelmeztet, hanem arra is, hogy az öregség velejárója a testi erő és a szellemi képességek csökkenése. Minden idős embert megillet a tisztelet, de ezt azzal is ki kellene érdemelnie, hogy idejében háttérbe vonul. Úgy, mint Mózes, aki mikor érezte, hogy már nincs elég ereje a harchoz, felvonult a hegytetőre, hogy ott imádkozzon a népéért, és hagyta, hadd harcoljanak a fiatalok.

Hol van tehát a határ a között, hogy az idős ember senkinek ne legyen terhére, de kirekesztettnek, feleslegesnek se érezze magát?

Ez nagyon keskeny mezsgye, és nagy adag együttérzést kíván mindkét fél részéről. Folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy az idős emberek számos olyan cselekedete, amelyet mi már feleslegesnek látunk, a szeretet kinyilvánítása részükről. Segíteni akarnak, megmutatni, hogy még képesek valamire, és ezt megértéssel kell fogadnunk. Az ember hajlamos az önzésre, ha jót akar, főként, ha olyasvalakinek a javát akarja, aki már nem dönthet önmagáról. De ne legyünk túlságosan határozottak, mert azzal, hogy magunkhoz ragadjuk a döntést, a legfontosabbtól fosztjuk meg őket: a hasznosság érzésétől és a méltóságuktól. Nekünk is meg kell küzdenünk saját magunkkal, hogy ne akarjunk mindent a saját elképzeléseink szerint. A kapcsolat, legyen az partneri vagy szülő és gyermek közti, mindig az alkalmazkodásról szól.

Nem kockázati környezet ebből a szempontból az egyház? Hiszen egy pap, aki egyedül él a plébánián, senkihez sem kénytelen alkalmazkodni.

A pap is együtt él a hívekkel, osztozik örömükben és bánatukban. De úgy tűnik, hogy minél feljebb jut a ranglétrán, annál nagyobb annak a kockázata, hogy megfeledkezik az egyszerű emberi gondokról és kompromisszumokról. Mindig egyéni döntés kérdése, ki mennyire akar valódi életet élni. Ha a zsidók, akik túlélték a holokausztot, képesek voltak újra visszatérni az életbe, nekünk is képeseknek kell lennünk rá. Az, aki részese akar lenni mások életének, mindig megtalálja a saját közösségét.

Felkészít az öregség a halálra is? Valóban elcsendesedik az ember, belenyugszik, hogy itt az út vége?

Bizonyos mértékig igen. Magam is sokszor tanúja voltam annak, hogy az idős emberek tudatosan készülnek a halálra, foglalkoznak ezzel a gondolattal, és megbékélnek vele. Azoknál az öregeknél, akik érett személyiségek, valahogy úgy van ez, mintha a végére érnének egy útnak, és már csak pihenésre vágynának. De túl hamar sem kell feladni és már csak a halálra várni. Mentálisan az ember már ötvenévesen is megöregedhet, megkeseredhet, és elveszítheti azt a képességét, hogy lássa az élet szépségeit. Ez nagy kár, mert az élet mindig szép és értékes. Még az is jobb, hogy érzékeljük a fájdalmat, és gondokkal küzdünk, mint a semmi. Ezért hiszem, hogy az öregség és a halálra való felkészülés lényege nem a fizikai és szellemi leépülés, hanem az, hogy a körülöttünk levő emberek szeretetét érzékeljük. A keresztfán haldokló Krisztus is anyjára gondolt, ezért mondta Jánosnak: Íme, a te anyád. Nem saját magáról beszélt, arról akart gondoskodni, akit szeretett. A döntő pillanatokban már nem fontos, mire vittük az életben, csak a puszta lényeg marad, és ez a szeretet. Persze, fáj, mert az ember aggódik, mi lesz a szeretteivel, de ez nem hiábavaló fájdalom.

Idővel mindig ráébredünk, hogy szép és jó dolog volt gondoskodnunk idős hozzátartozóinkról. Ám a mindennapi mókuskerékben hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a gondokat lássuk.

Ilyenkor meg kell állni egy pillanatra, és elgondolkozni azon, igazán szeretnénk-e, hogy másként legyen. Jobb volna-e, ha nem volnának, vagy nem próbálnánk segíteni nekik. És a lelkünkben talán feldereng a felismerés: hálásak lehetünk azért, hogy ezen a fájdalmasan szép úton végigkísérhettük őket. Biztosan nehéz volt, de legnehezebb mégiscsak azok sorsa, akiknek még gondoskodniuk sincs kiről.

 

 


 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk